Felvirradt a második nap, hajnalok hajnalán kipattant a szemünk is, de mivel még a közös program kezdete igencsak messze volt, az időt kitöltendő megpróbáltunk magunkból embert csinálni (többé-kevesebb sikerrel…hozott anyagból dolgoztunk csodákra mi sem vagyunk képesek). Könnyed zuhany, leheletnyi reggeli smink, egy update-es reggeli (annyit eszel, amennyit nem szégyellsz, elvégre benne van a szobaárban), aztán már kemény vagy, mint a tavalyi gyümölcskenyér a polc hátsó felében és vakmerően nézel szembe az előtted álló nappal. Nóriék sikeresen bedikóztak (feltételezem nincsenek szokva ahhoz, hogy 2-kor fekszenek aztán ugyan az a két idióta miatt kell felkelni 10-kor, akik miatt hajnalban kellett lefeküdni), így az eredeti találkozó egy kicsit csúszott. Sebaj, összeszedtek minket 11 körül és immár fényes nappal ismét nekifeszültünk a Mecseknek. Nappal valahogy tényleg más a feeling: nem akarsz minden második lépésnél elesni és/vagy átesni valamin/valakin, kevesebb a kezdő alkoholista fiatal körülötted, nem égetik ki a retinád az arra járó autósok a reflektorokkal, és ugyan a város fényei nem ütnek annyira, mint éjszaka (ugyanis nappal nem égnek - válság van), ellenben messzebbre ellátsz és el tudod készíteni a kötelező „milyen szép a táj” 50 fotóból álló sorozatodat, amit otthon mutogathatsz, de igazából nem érdekel senkit.

Russnak megvolt a hülye szokása, hogy nem úgy készített képeket, hogy mint egy egyszerű halandó a szeme elé emeli a gépet, hogy valamit lásson is a kompozícióból, hanem sunyin nagyjából beállítva kattingatott jobbra-balra a hónalja alatt. Nóri ezt viszonylag hamar megunta és Ice teával a kezében lendült támadásba.

A Szabadság szobor ugyan nem tudom mit ábrázol (a helyiek szerint a szabadságot, de nem lehet ilyen egyszerű) mindenesetre a megfejtéseket várom a studió címére (azaz ide)

Miután jól kifényképeztük és kigyönyörködtük magunkat kilőttünk a TV toronyhoz, mert hát ugye nappal az is nyitva van, sőt ilyenkor nem csak a tövéből tudjuk megnézni (nyakidegzsábát kapva a meredek felfele nézéstől) azt flesselve, hogy ránk akar dőlni (valami furcsa pécsi beidegződés ez, mert MI balkáni népek ebből semmit nem érzékeltünk), hanem fel is lehet menni a tetejére (jó pénzért persze). Van egy papa, akinek az a dolga, hogy reggeltől estig ül a liftben, oszt fel-le viszi az idióta turistákat. Van egy kisköltségvetéses hokedlije, aztán jól elvan egész nap. Az időjárás egész tűrhető volt, de már talajközelben is elég komoly légmozgás volt, így hamar realizáltuk, hogy a magasság növekedésével exponenciálisan jobban rá fogunk szopni a természet erejére…és tényleg.

Ugye, hogy nem dől ez sehova?!

Pécs, tomboló szél, és a hajam marhára összekócolódott, plusz majd befagy a seggem is.

Mivel a kilátás még jobb volt, mint a Szabadság szobor kilátójánál, ismételten ellőttünk zsigerből legalább 20 olyan képet, amit most meg sem kísérlek közzé tenni (megy majd a tájképek, amit egyszer érdemes megnézni albumba a többi mellé), mert a maradék 5 olvasóm is itthagy a francba. A keresztszél olyan mértékben volt szignifikáns, hogy komolyabb tánctudás nélkül is meg tudtad csinálni a „moonwalkingot”…próbáltál előre lépkedni, de a szél erősebbnek bizonyult. Az egyik kiccsávó (alig volt kinőve a talajból) lelkendezve azonosított be minden pécsi nevezetességet (én kb csak a 25 emeletes házat tudtam felismerni, de azt akár sötétben is) és lelkendezve újságolta apunak, hogy ott van a dzsámi…Russ erre elkezdte kapkodni a fejét, hogy: „Itt van Gianni?”. Leszűrtük a konzekvenciát, hogy a magaslati friss levegő kezd beütni (teszem hozzá Russ egész hétvégén összehaluzott mindent, és olyanokat hallott, amit más egyáltalán nem, vagy éppen teljesen máshogy), így bevonultunk a torony tetején lévő vendéglátóipari egységbe. Az egy dolog, hogy jó 5 percet várnunk kellett, mire nagynehezen kiszúrtak minket és felvették a rendelést, de a placc tele volt poloskákkal. Most ne a KGB idejéről ittmaradt miniatűr lehallgató készülékekre tessék gondolni, hanem a szénalapú, hatlábú, kis biszbaszállatokra…és nem egy vagy kettő…egy egész kolónia…Russnak meg kijött az insectofóbiája és szinte érezte a tarkóján, hogy kis gombszemükkel őt figyelik és már csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy átharaphassák a torkát. Biztonsági okokból így inkább helyet cseréltünk (csak egy székkel került távolabb tőlük…ilyen távolságból is ki tudják nyírni, ha nagyon akarják, de ki vagyok én, hogy beleszóljak?!). Mivel már délután kettő volt, ráadásul Nóriék úgy voltak hivatalosak családi ebédre, hogy a főzésbe is be kellett volna segíteniük és ennek ellenére minket vittek mindenfele, gyorsan végett vetettünk a délelőtti programnak, bevittek minket a belvárosba, kiraktak minket egy kajáldánál, ami mint utóbb kiderült tartogatott számunkra még izgalmakat.

Foton ment a szemembe!

Igazából csak meg akartuk nézni, hogy tényleg meg van-e repedve a gép lencséje és közben le lettünk orvfényképezve.

Valami emlékmű a sok közül.

Ilyen meredek úton kellett lejutni a hegyről és Nóri ült a volánnál...szerinted féltem...persze, hogy nem...kemény vagyok, mint a kőszikla. A szemfülesek kiszúrhatták, hogy nincs belső visszapillantó, de mint tudjuk az a papír üldözési mániásoknak kell csak.

 www.indavideo.hu/video/A_hegyekbe_fonn

Folyt. Köv.