Ma átestem életem első gyógytornáján. Na nem keresztben hanyatt, csak úgy simán. Tudom, senkit nem érdekel a lábam hogyléte, úgyhogy rögtön essünk is túl a súlyponti részen az elején, hogy akit nem muszáj, ne tartsak fel. Szóval igen, elhívtam randira a gyógytornászt és igen, nemet mondott, ahogy arra mindannyian számítottunk (és most sem hányta össze semmit idegességemben, kva jó vagyok), úgyhogy lassan el kell gondolkodnom egy kosár nagykereskedés megnyitásán, bár ennyi bukta mellett egy pékség sem lenne hülyeség. A szörnyű, hogy még normál alakban sem tudom felírni a sikerrátámat (pedig ez jellemzően egy marha kicsi számot takar), mert ugye ahhoz legalább egy pozitív visszajelzés szükségeltetne, úgyhogy egyelőre konvergálok a nullához. Na de a lényeg.

A hidegre való tekintettel egy kicsit felgyorsult a vesém működése, így mosdótól mosdóig közlekedek, pedig nem is iszok többet, mint általában. Mire megérkeztem a helyszínre meg is jött a kedvem, de már mindjárt én következtem és a kanapé, amibe belesüppedtem, sem az a fajta, ami csak úgy kilök magából, még akkor sem, ha dolgod lenne, úgyhogy a hadművelet bizonytalan időre elhalasztásra került. Felmentünk a terápiás szekcióba, hogy átvegyem a vadi új, annyira jól összeállított színkombinációs edzős szettemet, de sajnos az öltözőre várni kellett, egy csaj éppen cihelődött, pedig simán megfértünk volna egymás mellett, de ő nem volt ennyire nyitott szellemiségű, nekem ugye meg csak addig nagy a pofám, amíg helyzet nem adódik. A falban persze egy nagyon vékony csövön csöpögött a víz, ami sokat nem lendített a kialakult folyósítási helyzeten, de ettől még volt lejjebb is. A masszőrágy mellett, minden bizonnyal terápiás, zenhagulatos, megfelelő csakraáramlás célzattal volt egy román nagy akvárium Duna tévés halakkal. Sokat nem segített hogy a fülem mellett bugyborékoltak, de csak nem fogom már egy csinos lány előtt összepisálni magam, ennél én sokkal egyszerűbben is meg tudom magam alázni, csak el kell hívni randira ugye. Némi kínzás után, ami nem örömközpont nyomkodásban manifesztálódott (és ugyebár a boldog befejezés is elmaradt az összes értelemben), hamar kiderült, hogy össze vannak zsugorodva bizonyos izomkötegek, amiben annyi a pozitívum, hogy legalább van minek összezsugorodnia, úgyhogy nem kell beszólni, nekem legalább az izmaimmal van gondom, le lehet szisszenni a témáról!

Miután 10 perc alatt már sokadjára erősítettem meg, hogy igen, az fáj, mint az állat, nekiálltunk a feladatoknak. Erősítettünk, meg nyújtottunk, labdákkal, hengerekkel, meg jógahevederrel (ilyen is van, beszarsz), arccal előre, hátra, még hármat, még ötöt (az előbb csak háromról volt szó!!!), na még egyet, ráfeszít, ellentart, kifúj, ellazít, úgyhogy a végére már nem volt őszinte a mosolyom. A kérdésre, hogy milyen gyakran kéne ezt csinálnom, egy könnyed nevetés volt a reakció (nagyon helyes a nevetése amúgy), szóval megállapodtunk abban, hogy tekintettel arra, hogy a napom jelentős részét vagy munkával, vagy alvással töltöm, az összes fennmaradó időt erre kellene fordítani, ha jót akarok magamnak. Ezen ne múljon, ha már a randi nem jött össze, legalább a lábam helyre jöhetne.