Miután mindent végigzabáltunk Varsóban, felszálltunk a legközelebbi repülőre (teljesen spontánul, ekkor még csak 2 hónapja voltak lefoglalva a repjegyek) és elrepültünk Gdanskba. Az összes hülye ezzel a járattal jött, kicsit aggódtam, hogy tettlegességig fog fajulni az a töketlenkedés, amit egy szerencsétlen 56 főből álló család művelt. Aki elöl ült az hátul szállt fel és fordítva, így komoly forgalmi akadályt képeztek, aztán még el is kezdtek helyet cseréltetni a többi utassal, hogy egymás mellett ülhessenek, miközben nem beszélték a lengyelt, de úgy kávézgattak a folyosón ácsorogva, mintha az ő magángépük lenne. Kicsit bíztam benne, hogy az a része lezuhan a gépnek, ahol ők ülnek, de nagy nehezen végül mindenki elfoglalta a helyét. Immár sokadjára végignéztük a menekülési tervet activityben, meghallgattuk a MÁV bemondóból Áder János beszédtechnika tanár által átképzett kapitány rövid monológját és már fel is szálltunk. A menőség viszont nem is Gdanskban állt, hanem, hogy innen leubereztünk (mert ebben az országban még létezik és hasznos, meg feltételezhetően a politikának nem fűződik érdeke a taxitársaságok hiénáihoz) Sopotba, ahol nem, nem a Deszpaszi-tó volt, hanem a Balti tenger! Érted, tenger! Még sohasenem voltam tenger közelében, pedig lassan beérem Jézust életkorban. Tény, hogy olyan mint egy bazi nagy tó, ami egy kicsit jobban hullámzik, de ebben lehetnek cápák is (gondolom). Rekkenő hőség volt, elérhette akár a 24 fokot is a csúcshőmérséklet (ez az a bizonyos korábban emlegetett lengyel hőségriadó alsó határ), ellenben a víz annyira hideg volt, hogy egy elképzelt Baywatchos berohanós jelenettől is simán artériás görcsöt kaptam. A helyiek meg bent fürödtek nyakig a jégkásában (csak költői túlzás, de akkor is). H.I. megjegyzése írja le leginkább a külföldi ember megrökönyödését: "Ezek mit ittak, hogy képesek fürdeni?". A parton meg éppen akkor kezdték összerakni mellettünk az indokolatlan árnyékoló sátrat, gondolom már az is csoda volt, hogy hőguta nélkül eljutottak a partig.

Miután minden testnyílásunkban volt egy kis lengyel homok, meg kishoppingoltuk magunkat (értsd Zsu ve(tete)tt magának egy gyűrűt, meg szerzett innen is egy emlékérmet) nekiálltunk kidolgozni a Gdanskba (félelmetes mennyi mássalhangzó fér el egymás mellett magánhangzó nélkül és még értelmes is) való visszajutást. Na itt vette kezdetét a legnagyobb szerencsétlenkedés, amit ezen egy hét alatt bemutattunk. Hajós kirándulást pécéztünk ki magunknak, 40 perc az út, és jaj de jó, tengeren leszünk, ha már a repülőn nem hánytam, azért adjuk meg az esélyt, hátha majd most. A hajók azonban jó szokásukhoz híven a mólók mellől indulnak, ahova jegy ellenében lehet csak kicaplatni. Nagy naivan vettünk jegyeket Russ-szal a kikötőbe, de mire visszajöttek Zsuék már megindult az oltás, hogy nem is kellett volna, mert a hajójegybe biztos benne foglaltatik a mólójegy is. 3 hét leforgása alatt majdnem másodjára lettünk fogyatékosnak kikiáltva, de végül kiderült, hogy helyesen jártunk el, úgyhogy irány a hajó.

Egy igazi kalózhajóval mentünk ám. Tény, hogy a legénység nem erőszakolt meg senkit, enyhén feminimek voltak a tollas fejdíszek, senkinek nem volt falába, vagy egy nyamvadt papagája, vérfoltokat sem találtunk, de ez ilyen turistabarát kalózhajó volt, jóvan! Még ágyúval is lehetett lőni, csak petárdával ment nem fekete lőporral, gondolom valami hülye Uniós szabályozás, mint a gumivasbeton a hinta alatt a játszótéren.

Aztán a nyílt vízen hamar kiderült, hogy valamit nem jól olvastunk el. Ugyanis a hajó nem Gdanskba ment, hanem tett egy kört a gdanski öbölben, ami csak akkor tudatosult bennünk, amikor legnagyobb megdöbbenésünkre féltávnál nyílegyenesen visszafordultunk a kikötő irányába és így már nem is olyan meglepő módon ugyan abban a kikötőben szálltunk partra, ahonnan elindultunk. A hülye külföldiek!

Kontynuować...