Nem, nem Hip Hop Boyz retro megemlékező estet tartunk, hanem a hosszú hétvégén Tinával felkerekedtünk magaslati levegőt szívni, ha már egyszer az égiek kegyeskedtek utalni a SZÉP kártyájára. Mivel az utolsó utáni pillanatban tudtunk csak foglalni (nem is mi lennénk, ha nem így lenne), a lehetőségek tárháza jelentősen korlátozott volt, de még így is sikerült normális szállást találnunk Mátraszentlászlón. Munka után bepattantunk az autóba és tervek szerint bő másfél óra alatt fel is értünk volna a csúcsra. Ezt két Schumacher jelölt nem így gondolta, és inkább eldobták a vasat az M3-ason, így közel 3 óra alatt sikerült abszolválni a kijelölt útvonalat, az egyik szerencsétlen meg, ha nem is vezetési stílusban, de egészségügyileg most tuti Schumi szintjére került.

Az utolsó 20 km-t már hegynek felfele kellett megtenni, úgyhogy a végére már annyira bedugult a fülünk, hogy a saját szívverésünket is hallottuk, ellenben a környező zajokból szinte semmit. Kicsit örültünk, hogy nem a tél közepén kellett felmenni, így is elég félelmetes volt végig úgy ülni, mint akit épp kilőnek a sztratoszférába, nem kellett ezt még balra jobbra kormányrángatással betetőzni a tükörjégen. Sikeresen leparkoltunk az egyik lesikló sáncon (hogy hogynem, a hegyen nincs egy vízszintes felület sem, arra ott az Alföld), kicsit aggódtunk is, hogy a hegy tövében, vagy az első keresztben elhelyezkedő tereptárgyra felcsavarodva találjuk meg reggel az autót, de hála az égnek ott volt végig, ahol hagytuk. Még éppen portazárás előtt estünk be, a bejárati ajtó már félig be volt görbölve, mostak fel, mint amikor vége a koncertnek, de még beengedtek minket. Az épületkomplexum közepén egy bombakráter volt, vagy gepida temetőt tártak fel, de a házigazda felhomályosított minket, hogy nyertek némi pénzt pályázaton, úgyhogy lesz medence is, csak nem most, hanem a következő szezonra, úgyhogy még nekifutásból ne ugorjunk seggest a rajtkőről. Sebaj, úgysem pancsizni mentünk, hanem túrázni. Gondolom most mindenki leesett a székéről, de tényleg be akartunk menni az erdőbe sétálni egyet. A gond ott kezdődött, hogy a túraútvonalat kissé elnagyolva írták meg, így rögtön a 730. méter után rossz felé mentünk, de csak azért, mert nem mondták, hogy jobbra, vagy balra kell menni, a nyamvadt turistajel meg mindkét irányba ment. Másfél órát bolyongtunk a dzsungelben, követve minden instrukciót, amikor beazonosítottuk a következő tereptárgyat a leírásból, azonban a helyi lakosok közölték, hogy fényévekre vagyunk onnan, ahol lenni akarunk. Ekkor két, feltehetően szintén fővárosi lakos bukkant fel ugyan abból a susnyásból, ahonnan mi, felismerték a tereptárgyakat, ahogy mi és konstatálták, hogy nem megy tovább a turista jelzés, ahogy mi. Mivel ekkor már hajszál pontosan tudtuk mennyire rossz helyen is vagyunk, már mi közölhettük velük a jó hírt, hogy már ők sem lesznek tájékozódási terepfutó bajnokok.

4 km-t tettünk meg másfél óra alatt, miközben a kiindulóponttól mindössze 15 percre távolodtunk el (és még csak nem is légvonalban) és ha hallgattunk volna a házibácsira, akkor már régen Galyatetőn mereszthettük volna a seggünket. Már eleve hycomatosra vettük volna a figurát, mivel az eredeti 11,5 km-s távot egy huszárvágással 8 km-re rövidítettük volna, mert ugye mégiscsak BKV-hoz vagyunk szokva. Ehhez képest 16,5 km-rel zártuk a napot és távolról sem volt őszinte a mosolyunk a nap végén. Még jól megtömtük magunkat vacsorára, hogy biztos baromságokat álmodjunk, aztán a kellemes hegyi 20 fokos hőmérséklet alatt álomra hajtottuk a fejünket. Másnap hazafelé még beugrottunk a gyöngyösi vadasparkba, amit könnyed 20 perc alatt végig is néztünk, a legtöbb állat Madam Tussaud féle egyhelyben döglésest játszott az ezer fokban, a hőség ellenben kiválóan felerősítette a különböző ürülékek varázslatos illatát. De legalább még volt két napunk kipihenni magunkat, ami végül jóval tevékenyebbre sikerült a kanapén fekvéshez képest.