A ruházkodási bejegyzések trilógia utolsó darabja következik. Végtelen lelkesedéssel, zsebemben kuponokkal, ősrégi, de még beváltható ajándékutalványokkal és homályos elképzelésekkel lendültem neki a mai napnak, leküzdve a tartós hányingert, amit kis mértékben az éhgyomorra bevett reggeli ínyvitamin, nagy mértékben pedig a munka okozta tengeribetegség okozott (egy nagyon kis nyomi ladikkal evezünk a szartengeren és a sodrás egyenest a zuhataghoz visz minket). 16:00-tól indult be papíron a végtelen akciózás a C&A-ban, mint laikus vásárló gondoltam, nem lesz nagy baj, ha fél ötre feltűnök a horizonton, nagy az árukészlet, ugyan mi történhetne. Mire beléptem a bejáraton akkor dupla sor állt a kassza előtt, mintha nem csak, hogy ingyen osztanának bármit, hanem helyben le is szopnának a pultnál. Mindenki tarkóig pakolva cuccokkal, mert persze az élelmesebb (értsd közveszélyes munkakerülő társaság) vásárlókat már délelőtt beette a fene, halál nyugodtan felpróbálgattak mindent, elrakatták, oszt így már csak virítani kellett a dellát és tömeghisztéria elkerülve. Nekem ugye pisilni alig van időm munka közben kimenni, lassan az inkontinencia iparág egy egész brandet épít fel a multik foglalkoztatási politikájára, így már a mosdószünetek is megszüntethetőek lesznek, az ultra nedvszívó felnőtt pelenkák elnyelnek mindent, legyen az kék, vagy állj éppen a fejed tetején. Szóval az elején mérlegeltem, hogy kell-e nekem ez az agyvérzés, de úgy voltam vele, hogy ha már úgy keltem fel, hogy elköltök egy valag lóvét, akkor nehogy már a pénztár torkában visszatáncoljak (úgysem tudok táncolni). Egy fájó pont ebben az üzletben, hogy nincs kosár. Nem értem miért, nekem konkrétan már remegett a kezem, amikor alá kellett írnom a kártyás fizetés cetlit a végén. Elsődlegesen gatyára volt szükségem, úgyhogy felmértem azt a régiót, ami nem a jövendő rapper generációnak készült térdig érő üleppel, seggkivillantós derékbőséggel, meg láncokkal és felvarrókkal. Nagyon hamar leredukálódott a terület két nagyon vékony polcsorra, az egyik kord, a másik bélelt nem tom mi, 4-5 féle színben és olyan mérethiányban, hogy majdnem elküldtem mindenkit a kva anyjába a helyszínen. Bezzeg az XL-es, meg az ennél nagyobb krumplis zsákok hegyekben álltak (ezeket úgysem veszi meg soha senki, aki kövér disznó az úgysem fog ennyi pénzt kiadni ruhákra - tudom dögöljek meg, hogy ilyeneket írok - jellemzően turkálóból vesz magának szöszmöszmackót, mert az nem szorítja a bázsingot), a méretem meg persze már foghíjasan, de szinte mindenből. Az egyetlen szín, amit senki nem visz, az a fekete, mert gyakorlatilag minden okádék egyből meglátszik rajta, egy 60 perces mágikus henger teleshop adást simán fel lehet rá építeni. Saccra tudtam a derékméretem, 15 perc alatt áttúrtam a megmaradt készletet és 6 különböző mérettel nekilendültem a próbafülkéknek, hogy nagyjából belőjem, melyik is lenne a legközelebb eső méret félisteni testemre. Az ajtóban kérdi a kiscsaj, hogy mennyi szajré van nálam, mondom hat, erre ő, hogy a négyes a legnagyobb szám, amit tud adni. Mondom oldd meg, én vissza nem viszek két gatyát, még valami keselyű lecsap rá a végén. Kaptam egy négyest, meg egy kettest kompromisszumos alapon, belőttem a megfelelő számozást, úgyhogy annak megfelelően célirányosan levadásztam 3 nadrágot (az egyik sajnos így is hosszabb szárú, mint kellene, de majd ügyes kezű varrónéni méretre igazítja nekem, legalább derékban passzol, más nem számít). Akkora volt a jövés-menés, hogy gyakorlatilag még ki sem hűlt a helyére visszarakott naci, már rögtön kapott utána a következő játékos, baromira kellett figyelni, hogy nehogy elvigyék a megfelelő darabokat, amiket összecuccoltál magadnak. Mert ugye le kellett rakni a már meglévő kupacot, ha új darab került a látómezőbe, pulcsikra is utaztam, de azokat is próbálgatni kellett, akkor gatya lerak halomba, táska, kabát le, méret kiválaszt fél szemed a kupacon, fél a táskán nehogy ellopják és akkor még sasszézz oda az 5 méterre lévő tükörhöz, hogy kiderüljön, hogy áll rajtad a pulcsi. Mindezt tömegben, zajban, hulla fáradtan, tiszta buli volt, tényleg! A végére három nadrággal, három pulcsival, két sportsapkával (tudjátok, amiket nagyapáink, meg a golfozók hordanak) és egy hófehér vászon övvel beálltam a végtelen várakozás sorába. Nagyjából 20 perc alatt jutottam el az első sorba (és még csak le sem szoptak, felháborító), ami alatt a kezem teljesen kimeredt, mi lenne, ha nem is gyúrnék, uramisten, milyen puhapöcs vagyok még mindig! De ha már lúd legyen kövér, a bevásárlólistán még szerepelt egy tétel, a könnyed téli, bélés nélküli bakancs, hátha kibekkeljük az idei cidrit szofisztikált körülmények között. A neten ki is néztem magamnak a Deichmann honlapján az igazi tökös, macsó, barna, überfasza lábbelit és rögtön meg is beszéltem magammal, hogy már biztos leálltak évekkel ezelőtt a gyártásával és csak bennragadt a hálón, és különben is mit álmodozok én itt ilyenekről, majd veszek egy szokásos, hétköznapi kis nyomi bumszlit...és volt! Az utolsó 42-es ott ásítozott a polcon és bennem még mindig felmerült, hogy biztos nyomni fog, kényelmetlen, nem fog jól állni, kiderül, hogy női, vagy igazából egy nyitott szandál...és nem, minden klappolt, úgyhogy meg is szabadítottam a boltot tőle! Most már tényleg csak 2-3 gombos kardigán és egy bőrszíjas óra hiányzik és annyira félelmetesen elegánsan tudok majd felöltözni, hogy ihaj.