Ez a nap minden volt, csak jó nem. Kezdődött a tegnap éjszakával, amikor a szokásos évi megfázásos dögvész keretében közvetlen lefekvés után még másfél órán keresztül tökéletesítettem a köhögésemet, majd amikor már majdnem vért köptem nagy nehezen sikerült elaludnom. Aztán 3 órával később vagy a második műszak érkezik meg és kezdem elölről a képzeletbeli szőrgolyó felköhögését, vagy az első körben apránként elkortyolgatott folyadék ér át a szűrőrendszeren és ki kell mennem dobni egy sárgát, hogy aztán már tényleg megkezdhesse a második műszak a krákogást. Bezzeg napközben alig köhintek egy párat, minden bizonnyal akkor indul be a folyamat, amikor vízszintesbe kerülök, vagy lecsukom a szemem. Végtelenül kipihenten ébredtem reggel, ami már csak azért is necces, mert a mai program komoly fizikai cselendzs volt, masszív pakolászással, meg lomtalanítással, amihez még ráadásul autókázni is kellett egy sort. Konkrétan délelőtt 10:30-tól este 18:30-ig pakoltuk a mindenféle cuccot, szelektíven gyűjtve mindent, padlásról lepakolni az évek alatt felhalmozott kincseket (hál istennek csak nehéz, fogás nélküli bútorok voltak fent), ruhákat átválogatni, mi az, ami mehet jótékonyságra, mi az, ami szemét. Mindeközben akkora mennyiségű por és allergén anyag szabadult fel a légkörbe, hogy ahhoz képest a tavaszi virágzási szezon ligeti séta, még az is kímélőbb lett volna, ha az orromba dugok egy parlagfüvet. Csak hogy ne legyen annyira egyszerű, mindezt egy 8-10 fokos környezetben kellett véghez vinni, szal 30 percenként ki kellett állnom a napra, mert már a hipotermia tüneteit kezdtem produkálni, a kezem meg az arcom meg égett, mint a Reistag a sok dzsuvától, kellemes vöröses árnyalatot magára öltve. Már így is úgy festett a kezemen a bőr, mint egy 70 éves, végső stádiumos bőrrákosé a nyomoronc hidegnek és orkán erejű szélnek köszönhetően, hiányzott ez, mint egy falat kenyér. A lúdtalpam is megmutatta magát, hogy nem múlt még el nyomtalanul, ennél több gágogás csak a Nils Holgerssonban volt, de az ugye csak egy mese, tele logikai bukfencekkel, máig nem értem, hogy a köcsög róka hogyan tudott mindenhova hamarabb odaérni gyalog, mint a repülő libák. Tiszta felüdülés volt este újra beülni az autóba, de a hazavezetéshez már nem voltam kifejezetten friss, persze már szürkület volt, ami nem kedvez a farkasvakságomnak se, így olyan tág pupillákkal nyomtan végig a 70 km-t, mint egy bespeedezett bagoly. Útközben először egy fácán akart öngyilkos lenni az én szélvédőmön (nem is értem, hogy nem halt még ki teljes egészében ez a faj, olyan alacsony az induló repülési magasságuk, hogy még egy játszótéri dömperrel is kivasalnák őket), pár centin múlt, hogy tovább fokozódjon a hangulatom, aztán még két nyúl (asszem azok voltak, mert én nem láttam őket, csak anyu vette hirtelen izgulósra a figurát) tesztelte, hogy át tudnak-e érni egy 90-nel közeledő autó előtt a túloldalra. Na ezért kerül nálunk a nyúl a fazékba, ott már sok vizet nem zavar, úgyhogy holnap jobban teszi, ha tovább ugrabugrál és máshova nyomja ki a színes tojásait. Itthon bevonszoltam magam a zuhany alá, folyattam 10 percet a forró vizet magamra, betoltam egy banánt a szervezetbe, még az ivásról is teljesen elfeledkeztem egész nap, majd csak leáll a vesém, de legalább a banán már nem fog megrohadni. Most pedig nekiállok hangolni, lassan kezdődik a köhögős szekció.