A február elég antiszociálisra sikerült, alig voltam valahol, ami magánéleti helyszín lett volna, de péntekre végre sikerült összehozni egy kis biliárdot néhány rabszolgával a bányából. Persze a nagyon kevés létszámból is sikerült leadnunk a végére (deja vu, vagy működik az időgépem), de személyiségi jogok miatt neveket nem mondhatok, az egyszerűség kedvéért hívjuk csak nemecsek Júdás Brutusnak, aki az utolsó pillanatban szólt csak tök véletlenül, hogy mégsem tud jönni. Így mondjuk eggyel kevesebb ember előtt kellett égni a játéktudásommal, ami azóta sincs, jellemzően Fortunára bízom magam és még évekig mesélek a legnagyobb röfögős, mákos tészta lökésekről, mint precízen kiszámolt, "RonnieOSullivan", ösztönös tehetség megnyilvánulásról (a balkezes, lebegő lökésem a mai napig legendás és még posztót sem szakítottam). Hála az égnek amíg én Stevie Wonderben nyomtam a partik jelentős részét, addig ellenfelem is felvette a Helen Keller stílust, inkább stand up jelleggel játszottunk (vinnyogósan röhögős), mint akik most látnak először biliárdasztalt. Főleg ivásban, meg mosdóba járásból voltunk erősek, meg ugye majdnem mindent ráfogtunk arra, hogy nem krétáztunk lökés előtt, vagy túl sok volt a kréta, vagy a háttérben elment egy villamos, ami megzavarta a nemlétező koncentrációt, esetleg pont útban volt az az összesen két szék, amit bárhová is raktál, az mindig rossz helyen volt, akár perifériásan, akár fizikálisan. A lényeg, hogy mindig volt mire fogni a favágást, amit ott 3 órában, biliárd címke alatt lefolytattunk.

Ma hajnalban meg arra ébredtem, hogy már nem alszom. Meg akartam nézni, hogy mennyi az idő, ha nem muszáj még nem támadok fel (nem mintha nem lenne ébresztőóra állítva hétvégére is a mobilra). A lakásban nincs egy hagyományos óra sem, max a karórám, ami egyrészt a "földszinten" volt, másrészt vasárnapra meg jellemzően megáll, mert ez ilyen önfelhúzós, automata vekker, ami ha nincs rajtad, akkor elfárad és megáll. Ellenben most a telefonon is sötét képernyő fogadott. Volt már ilyen, néha olyan hirtelen lemerül, mintha időugrásba kerültem volna, és egyszerűen kikapcsol, de most miután bedugtam a seggébe a töltőt sem történt semmi. Tok lehámoz, aksi kivesz, szívmasszázs, újra összerak, tok vissza, töltés kétszázra. Semmi. Újra! Mindenki hátra! Most elkezd zölden világítani az üzenetjelző fény, de nem történik semmi. Harmadik kör, olyankor úgyis minden duplán ér. Elkezdett pirosan villogni. Ez fel fog robbanni a pics@ba!!! De nem, jól láthatóan még mindig élek. Be is könyveltem magamnak, hogy akkor a halál ideje vasárnap hajnali valamennyi (mert ugyebár óra továbbra sem volt, ami járna), lehet új telefont venni. Még jó, hogy soha nem keres senki, most sem fog csörögni a telefon, csak most azért mert bekakukkolt. Ha már ébren voltam leslattyogtam mosdóba, emiatt már ne kelljen még egyszer felkelni muszájból. Naivan visszafeküdtem még horpasztani, erre 10 perc múlva olyan ragyogás áradt a telefonból, mint amiből éppen távozik a lélek az égbe, úgyhogy ez innentől kezdve fekete mágia, nekem ne mondja senki, hogy nem szállta meg a buzidémon, szóval óvatossági alapon inkább veszek egy másik készüléket. Meg egy rózsafüzért, életnagyságú Jézusos kereszttel, sicher, ami biztos.