Tudom, mostanság elmaradtak a vasárnapi bejegyzések, de vagy megyek valahova, vagy jövök valahonnan, vagyok valahol, esetleg csinálok valamit (több alternatíva asszem nincs) és akármilyen lelkes is vagyok, a pötyögés már a sor végére csúszik. Mondanám, hogy büntiből megvonom magamtól az édességet, de hülye azért nem vagyok és még csak nem is vásárolok a Media Marktban.
Pénteken a sötét éjszakában hazavonatoztam a Balkánra, ahol tél van. Na nem olyan tavaszias tél, mint itt a fővárosban, hogy minden második nap az eső esik, meg még latyak sincs mutatóban sem, akkora a globális felmelegedés, hanem olyan emberes, amitől kockásra fagy benned a húgy. 40 percet kellett szobroznom a buszra várva, mert persze ilyenkor egyéni rekorddal ér be a vonat és már komolyan fennállt a veszélye, hogy mezítláb soha többet nem tudok elszámolni 20-ig. Pedig olyan zokni volt rajtam, hogy alig tudtam a cipőbe dugni tőle a lábam, de kb annyira volt elég, hogy ha összetörtem volna a nadrágomat, ami ekkor már rég rám fagyott, akkor azzal verhettem volna szeget a falba. A hipotermia miatt már arról fantáziáltam, hogy majd ha begurul a busz legalább átmenetileg felmelegedek, de amint megláttam, hogy a sofőr is párakarikákat ereget a szájából és pufidzsekiben ücsörög a volánnál (ami mostantól DAKK - ezt főleg a Békés megyeiek fogják érteni), rögtön sejtettem, hogy ez továbbra sem az én napom és megpróbáltatásaim még nem értek véget. A szél ugyan nem fújt a buszon, de pont olyan hideg volt, mint kint, ráadásul itt egyhelyben ültem még 20 percet, szóval már úgy löktek le egy tömbbe fagyva a buszról a célállomáson, csakhogy még 10 perc alatt haza is kellett sétálni. Persze a havat eltakarítani a járdáról továbbra is többletmunka egyeseknek, gondolták majd a nap megolvasztja, kár hogy este 21:00-kor a legritkább esetben süt a nap, vagy ha mégis, akkor már a sarkkörön túl vagyok, onnan meg marha sokat kell gyalogolni az Ady utcáig. Nappal is undorító bokáig gázolni a nyomokban összefagyott hóban, de vaksötétben, miközben csak jelzésértékkel van 30 méterenként annyi világítás, ami közvetlenül a villanykörte környezetét világítja csak meg, na az már komoly túlélő próba, amit csak súlyosbítanak a hó súlya alatt a járdára bedőlő tuják és fák, lehetett hajlongani, mint Rockynak Apollo elől. Szentségeltem egy sort mire betoppantam a fűtött házba, magamba döntöttem fél liter forró levest, aztán nagyon óvatosan levettem a zoknimat, bízva benne, hogy nem marad benne egy lábujjam se, különben hülyén fog állni rajtam a lábtyű...kár, hogy nincs lábtyűm. Valami csoda folytán nem lettem betegebb, mint voltam, pedig másnap elég komoly fejfájással és bedugult fülekkel vészeltem át a napot. Csak, hogy teszteljem az immunrendszerem határait ma ezerfelé rohangáltam még munka után, fűtött helyre be, kicsomagolom magam a téli szigetelésből, aztán kimenet összeszerelés, caplatás a hidegben, aztán ezek tetszőleges permutációja. Mire hazaértem facsarni lehetett a pólómból a vizet, szóval túl vagyok az eheti méregtelenítésen is, ha most sem fázok meg, akkor kijelenthetjük, hogy halhatatlan vagyok, bár ezt az öregedés részt még le kell tisztáznom valakivel...ahogy a formámat ismerem én vagyok az utolsó hegylakó, szóval elnyertem a halandóság jutalmát...bravó!
