A harmadik napon merész elhatározásra jutottunk és felhagyva a korábbi „nézzünk meg minden nevezetességet és fényképezzük le” programokkal meglátogattuk a Mecsextrém parkot. Aki ismer engem meg Russt, az tudja, hogy nem kifejezetten a sportos kategóriába tartozunk, kivéve, ha a BL meccsek nézése annak számít. De mivel még volt egy komolyabb tétel üdülési csekk és ott el is fogadták, így kár lett volna kihagyni…persze utólag már másként vélekedik az ember. Szóval Nórinak már megint miattunk kellett „korán” kelnie, mivel gyalog igencsak messze lett volna, meg hát autóval amúgy is sokkal kényelmesebb, Nóri meg szeret vezetni.

Ti is látjátok Nóri arcán a lelkesedést?!

Kellemes metsző sarki szél fogadott minket...akkor még nem tudtuk értelmezni az égi jeleket, már itt vissza kellett volna fordulni és inkább lemenni Villányba bortúrázni, de nem, nekünk extrémparkba kell menni. Aki hülye haljon meg…Gyorsan megvettük a majdnem mindenre korlátlan alkalommal használható bérletet mielőtt meggondoljuk magunkat, meg kértünk még pluszban egy kör „Zorbot” (ez nem egy görög pia, de erről majd a későbbiekben). Néztek ránk mint a véres szarra, mert ennek előkészítése nekik plusz munkát jelentett, de gondolom nem a picsameresztésért kapják a fizujukat, szal dolgozzanak csak egy kicsit. Nekivágtunk hát a legtávolabbi szórakoztató egységnek: irány a bob (mielőtt valaki megkérdezné, hogy ki az a Bob szólok, hogy ez nem az, hanem, amin le lehet csúszni). Elmondták a játékszabályokat, meg, hogy mi micsoda az eszközön (kb egy ülésből meg egy sebességszabályozó karból állt, szal elég basic szintű gyorstalpaló volt, mert ha ezt sem vagy képes felfogni, akkor nem is engednek lecsúszni, mert valahová az egysejtűek meg a kenyérpirító közé pozícionálnak szellemileg). A pálya kb erős 3 percig tartott vagy annyi se, végig itinerekkel a vonalvezetés mentén olyan baromságokkal, hogy „Lassíts”…persze még mit nem. Egy pont volt, ahol az volt kiírva, hogy fotó: gondoltam itt lehetne fényképezni, ha van nálad gép, de nem…ebben a kanyarban helyezték el a trafipaxot és lefényképezik, ahogy sikítasz, mint egy kiscsaj…mármint hogy nem mi, hanem úgy általában és meg lehet tekinteni a főhadiszálláson (értsd a gépház mellett) a nem éppen beállított képeket.

Az erdő apró és a város kissé nagyobb állatai

Az a kék a bob, nem pedig a faszi mögötte...bár nem kérdeztük, hogy hívják

Következő célállomás az alpesi kötélpálya. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van az erdő, a fák össze vannak kötve mindenféle buzi fából-kötélből-drótból összehegesztett tákolmányokkal oszt jussál át rajtuk, úgy hogy lehetőleg nem pánikolsz be fél úton, nem halsz meg, de ha mégis legalább nem vérzed össze a felszerelést. Ránk adták a hegymászó cuccot, végignyomtuk a tanulópályát (teszem hozzá számomra már ez is igen megerőltető volt, nem tom más hogy volt vele, de hát ugye én városi puhapöcs vagyok), aztán nekifeszültünk a basic pályának. Nóri persze már vérprofi volt, elvégre már egyszer végigtolta ezt a pályaszakaszt, így már képben volt, hogy melyik feladatot hogyan is célszerű megoldani, mi meg Russal lestünk, hogy akkor most mi van.  Russnak már most szeretném odaadni az általam alapított Kőszikla hősérdemrendet, mivel inszektofóbiás-tériszonyos létére komoly magasságokba küzdötte fel magát kockáztatva azt, hogy leesve az erdő talajára tetemes mennyiségű rovarral/bogárral találhatja szemben magát. 35 perc heroikus küzdelem után végigküzdöttük magunkat a szó legszorosabb értelmében, mire a pályafelügyelő gyerek benyögte, hogy toljuk végig az expert pályát is, nemrég lett kész és sokkal könnyebb a basicnél. Persze…biztos azért hívják expertnek mert olyan marha könnyű. Russ javasolta, hogy még a talajon tartsunk egy pályabejáró rovatot, mert mégsem két pont között a levegőben kéne sikoltozva elakadni, mert az nem a legférfiasabb dolog. Megnéztük az első 10 métert, mi meg voltunk olyan marhák, hogy belevágtunk. Én több ponton is úgy gondoltam, hogy akkor én most itt meg is halnék és a továbbiakban látványelemként járulok hozzá a park szépségéhez, ahogy a holttestemet lengeti a könnyed nyári szél a kábelpályán. De vért izzadva (tényleg véreztem, mert egy becsapódás nem sikerült a legjobban) átjutottunk az akadályokon, de soha többet (max talán jövőre).

Talpig hegymászó cuccban, amiben meg tudsz halni simán, de legalább az elején nyugodt vagy, mert abban a tudatban vagy, hogy ez mindentől megvéd...pedig nem is.

Most nem azért, de itt a pókember is kikészülne idegileg

Már messziről nézve is borzalmas, de amikor ott vagy fenn és messze a segítség...

Russ ügynök bevetésen

Mint az akciófilmekben...a lángokat és a robbanásokat képzeljétek oda

Még életben, a mosolyunk még talán őszinte, de lefőttük az agyunkat

A váratlan fordulat azonban ekkor következett…jöttek szólni, hogy kész a Zorb, úgyhogy nagyon sürgősen menjünk és toljuk le a körünket, mert nem ezért szenvedtek eddig vele, hogy most móka nélkül hazahúzzuk a belünket a megerőltető cliffhanger után. Russal kivoltunk minden vizekből, de ha már kifizettük bányja kánya. A zorb az a nagy labda, amibe be lehet mászni és ha mákod van, nem fogad hányásszag benne. Két naív hullajelöltet beszíjaznak egymással szembe, oszt leküldik őket a domboldalról hadd szokják a kiképzést. Nem mondom, hogy rosszabb volt, mint a Sombrero a vidámparkban, de maradjunk annyiban, hogy nem kerül fel a „top 10 húsz másodperc az életemben” listára. Ha még kettőt fordult volna velem a világ, biztos kidobom a taccsot, aminek főleg Russ látta volna a kárát és jó fél másodperc múlva én is, amikor utolértem volna a saját nedveimet.

Beszíjazva...ekkor már nyugodtan elkezdhetsz sikítozni, senki nem fog rajtad segíteni

Még jó, hogy a gömbön belül voltam...kívülről sokkal félelmetesebb...belülről meg felkavaróbb

Mindent egybevetve nem volt ez rossz, jövőre érdemes lesz visszamenni, elvégre már komoly tapasztalatokkal fogunk rendelkezni, de egy egész napot kell rászánni, hogy mindent végig tudjon próbálni az ember. Így telt a pécsi túránk, remélhetőleg lesz még lehetőségünk megismételni.