A második nap már egy jóval koncentráltabb, előre felépített terv keretében zajlott le. Hajnalok hajnalán felkeltünk, mivel reggeli csak 10-ig volt, ülőhely meg gyakorlatilag semmi. A konyha kapacitását nem egészen a lehetséges vendégek számához lőtték be, így gyakorlatilag, ha éppen rossz hullámban érkeztél nem csak svédasztal várt, hanem állófogadásra is sor került.

Russ előző este átolvasta a „Minden, amit érdemes Prágában megnézni” turistakönyvet, nyakunkba vettük a várost és egy teljesen szakszerű túravezetés keretében lejártuk a lábunkat (annyit mentünk, hogy legalább 2-szer meg tudtuk volna kerülni a Földet). Következzen hát képes beszámolóm:

A lőportorony...mivel már nem emlékszek mindenre a történelmi beszámolókból, csak tippelni merek, hogy itt bizony lőport tartottak, ha éppen valami genyó nagyhatalom be akarta volna venni a terültet, innen küldték az égi áldást.

Valami egészen szép színház, ami valamiért mindenkinek elsőre vasútállomásnak tűnik. Ki látott már ilyen csicsa állomást?!

Csak, hogy mi is rajta legyünk néhány képen. Tudom mindenki elég hülyén néz ki rajta, de annyit tudni kell, hogy aki leállt fényképezni, az mindig lemaradt egy kicsit a társaságtól, így max a hátunkat tudta lefényképezni. Namármost Edit ez megunta és előreszaladt, azzal persze ő sem számolhatott, hogy a sok hülye szintén elkezd szaladni...na ez egy erről megörökített pillanatkép...már csak Vangelis Tűzszekereke hiányzik aláfestő zenének.

A helyi Tisza part Szegednél, a helyi Margit szigetről nézve. Tudom kicsit képzavaros, de szinte mindennek találtunk magyar megfelelőt egy helyre besűrítve.

A kép hosszas szemlélése után felfedezhető egy bazi nagy szék. Csak tippelni tudok, hogy ki is miért tette ezt oda...ez megint a mutáns babaszobor alkotói gárdája lehet.

Megtaláltuk a fogaskerekű megfelelőjét is, nekilendültünk a csúcsnak. Félúton persze kiszálltunk, mert a legenda szerint van egy nagyon jó kávézó a hegy oldalában...

...de valahogy ebből is sörözés lett. Kávét lehet itthon is inni.

A maradék távot már gyalog tettük meg, nem volt kedvünk fél órát várni a következő járatra. Első körben berobbantunk a tükörlabirintusba, amiben nem lehet eltévedni, lévén csak egy út van. Persze az mókás, hogy nem mindig tudod, hogy merre is kellene fordulni, mert mindig saját magad jön szembe. A teljes nyomtáv úgy 50 méter lehetett, éppen ezért nem uralkodott el rajtunk a pánikroham, hogy "Úristen, mind itt fogunk meghalni, soha nem jutunk ki ebből az útvesztőből".

Már épp kezdtem volna húzni a számat, hogy ezért adtunk ki 70 koronát, de az utolsó teremben balanszba került az ár a nyújtott szolgáltatással: mint a vidámparkban, volt egy rakat mókás torzító tükör (erről sajnos jó fényképet nem sikerült készíteni, de minden videóra lett rögzítve, szal évek kérdése és láthatjátok azt is), és még annál is több debil hülyegyerek, akik az indokoltnál magasabb hangfrekvencián próbálták kikészíteni anyuékat, meg persze minket is.

Aztán átmentünk a szomszédos Eiffel toronyba: halál komoly, az igazi párizsi építmény méretarányos másolata (persze nem 1:1 arányban, de ez is elég magas volt) és természetesen kívülről erről is elfelejtettünk képet csinálni. Belülről persze van annál több.

Prága, szikrázó napsütés és a hajam istennek hála nem látszik a képen.

A kötelező csoportkép, hogy valóban ott voltunk...egész jól sikerült.

A szárazföldi szinkronúszó válogatott.

Battyogunk le a soha véget nem érő lépcsősoron...az arcommal meg nem tudom mi van...színjózan vagyok, de tényleg.

Folyt. köv.