No szóval ott jártunk, hogy éppen kezdtek izgisre fordulni a dolgok. Egy hetes lázas gondolkodás után a doki kétesélyesre hozta ki a szituációt: vagy a fejem és ezzel együtt az állkapcsom kicsi, vagy a fogam sok, de a végeredmény mindkét esetben ugyan az volt sajnos, vagyis három áldozatot követelt meg jövőbeli szépségem.
Az ugye túl egyszerű lett volna, ha helyből a hátsó, már amúgy is lerobbanóban lévő fogaimtól szabadulunk meg, mert akkor bizony rádobtunk volna még vagy 3 évet az amúgy is maratoni kezelésre, így a szakértő javaslatára egy gyakorló nyugdíjas alternatívát valósítottunk meg, amik meglehetősen elől elhelyezkedő fogak eltávolítását jelentette, így már összezárt fogsorral is ki tudom dugni a nyelvem, ami semmire nem jó, de legalább undi. Maradjunk annyiban, hogy jelenleg nyugodtan beférnék egy tetszőlegesen tirpák témát feldolgozó Mónika show bármelyikébe és elég lenne csak a mosolyomat megvillantani, beszélni nem is kellene. Kár, hogy megszűnt...
A fogorvosoktól amúgy is a hideg rázza az embert, tőlem meg elvárták, hogy önként és dalolva húzassam ki három fogamat. Az előző mondat két helyen dőlt meg: az önkéntesség költői túlzás, felírták receptre, én meg éppen eltökélt voltam, az éneklés pedig már csak azért sem ment, mert iszonyú jó zsibbasztókat használnak manapság a fogorvosok, úgyhogy inkább nyálfolyatásban voltam erős, de ezt tudom bikinis lányoknál is csinálni, bármiféle drog nélkül. Sokéves orvosi poén lehet, hogy mindig megkérdezik, hogy elzsibbadtál-e már, amikor a szád tartásából már amúgy is kristálytisztán látják, hogy nem egy szép-kiejtési verseny keretében fogsz válaszolni, de te meg megpróbálsz kiküszködni magadból egy "szerinted, bazdmeg?"-et, de csak Dustin Hoffman féle esőemberes motyogásra futja. Háromkörös akciótervet készítettünk a lehető legjobban időzítve: ünnepek előtt. Már borítékolható volt, hogy nem szedek magamra egy dekát se, cserébe napról napra sikerült rontani a kezdeti Steve Buscemis kinézetemen...biztos így látványosabb lesz a végkifejlet. A második húzás után a doki (ez ám egy másik, nem a fogszabályzós, mert ő ilyenekkel nem koszolja össze a CSI-os kesztyűjét) benyögte, hogy merész vállalkozásba fogtam és el sem tudja képzelni, hogy ez mennyi időbe fog telni és hogy az összköltségek elérik-e egy kisebb dél-afrikai köztársaság éves GDP-jét. Elküldtem volna az anyjába, de még bennem volt a zsibbasztó, jókor találja már ki a hülyeséget. Én elhiszem, hogy nekik ez a mindennapi örömük, mert viszonylag kevesen hahotáznak körülöttük, amikor könyékig a szádban a kezdő nőgyógyász figurát gyakorolják (aki túlzottan vizuális ugorja át ez a mondatot...ja bocs későm szóltam), de igazán mondhatnának valami biztatót is. Mondjuk, hogy a következő szerencsétlennek sokkal jobban fog fájni, vagy hogy csökkent az államháztartási hiány :D
A mai napon beraktak valami távtartó féléket, amik így rágás érzetre hungarocell darabkákra emlékeztetnek, ízre meg mintha a tavaly szilveszteri buli utáni konfettivel együtt kaparták volna ki a parketta rései közül (bár tény, hogy ilyet még nem kóstoltam, de mindenképpen ilyennek képzelem). Hazaérve azonban kiderült, hogy kis műanyag bizbaszok, amik ránézésre semmire nem jók, kb annyit ér, mint Stevie Wondernek a láthatatlan ember: igazából nem oszt, nem szoroz. Sebaj, ők biztos jobban értenek hozzá, mint én. Holnap remélhetőleg megkezdődik az emlékmű alapozása...
