A tegnapi napot sikeresen ellébecoltam (eltekintve az esti edzéstől), képtelen voltam korán kelni, csak hogy elmenjek futni és különben is pont ilyen esetre lett kitalálva a 6 pótnap, amiből nem is használtam fel az összeset, különböző kifogásokat keresve, úgyhogy le lehet szisszenni a témáról. Szóval ma reggel a szőnyeg alá söpörtem (agglegény takarítási módszer) a masszív undoromat a futással kapcsolatban, felöltöttem az edzőruhát, ami mostanra már kb. két számmal nagyobb nálam, így még véletlenül sem szólít le senki az utcán az félisteni testemet látva (ezt még át kell gondolnom, így leírva ez nem is olyan jó) és nekilendültem. Nagyjából 10 másodperc kellett hozzá, hogy megerősítést nyerjen a korábbi alaptézis, miszerint nagyon megalapozott indokkal nem lettem sem hosszú-, sem rövidtávfutó. A filmeken olyan jó látni, hogy mindenki milyen könnyedén, mosolyogva, izzadságfoltok nélkül képes futni és nem akar összeesni 1 perc után, levegő után kapkodva. Na ilyen nincs! Talán csak Edit, mert ő hobbiszinten fut 40-50 kilométereket, csak hogy a maratonra már kellőképpen be legyenek melegedve az izmai és különben is, ha egy kicsit sem fárasztja le magát előtte, akkor a többi amatőrnek semmi esélye nem lenne...de így is állandóan elsőnek ér be mindenhova a női szekcióból (ez alól csak a munkahely kivétel, de oda meg ki akar elsőnek beérni?!). Kicsit aggódtam, hogy beszippantok egy éjjeli káposztalepkét, vagy csak simán a szállópor- és vagy pollenkoncentráció miatt rögtön az elején a hátamon fogok pörögni, mint bádoglavór a betonon, de meglepően jól ment az első nekifutás (érted, nekifutás...jóvan na szar vicc volt, tudom, nem kell beszólni...legalább a többi jó...és csak remélni tudom, hogy most nem néz mindenki a mellette lévőre értetlenül, hogy mégis melyikekre gondolok) és még csak meg sem kellett állnom. A futási technikám valahol nulla és az elfogadhatatlan között változik (csak egy kicsit vagyok profibb, mint Phoebe a Jóbarátokból), képtelen vagyok bármit is megcsinálni abból, amit tesiórán üvöltöztek a fülünkbe, hogy emeljem a térdem, meg gördüljön a talp a betonon...odacsapom ahogy kell, férfiasan, aminek az a vége, hogy órákkal később úgy járok, mint aki most van túl az első börtönös-szappanleesős zuhanyzásán. Nincsen viszonyítási alapom, hogy ez a mai teljesítmény hova is pozícionálható, bár a facsebukkon már jött egy komment, miszerint hasonló távot hosszabb idő alatt nyomott le a hozzászóló, úgyhogy bizakodó vagyok, hogy nulladik próbálkozásra ennyi is összejött. Tervek szerint, ha éppen nem úszni megyek munka előtt, akkor futással fogom kezdeni minden napom (még folynak a tárgyalások a térdeimmel, mert az aszfalt továbbra sem a szívem csücske), úgyhogy most már kezdek komolyan aggódni emiatt a rengeteg egészséges dolog miatt, amit az utóbbi időben művelek, még az végén én leszek az új Rubint Norbi és viccesen csodálkozós szemöldököt fogok tetováltatni magamnak...mondjuk a hasamra. Holnap futótársam is lesz (ha elég gyors leszek leszimulálhatom, hogy milyen a csajok elől futni, majd megkérem hogy hisztérikusan sikítozzon...tutkó nem néznek majd hülyének minket), de sajnos nem szokhatok hozzá, mert egyszeri és megismételhetetlen alkalom lesz (bár soha nem mondd, hogy soha, mint ahogy most sem írtam le...rendszer kijátszva), teszteljük az egyetlen nagyjából értékelhető füves pályát a légtérben, hátha nem megy ki a bokánk a második fűcsomón az első kör felénél. Bízom benne, hogy az eső is elkerül minket a következő napon, annyira ritkán tolom ki a seggem szabad levegőre, hogy kibaszás lenne pont holnap megszívatnia a természetnek. Ugyan rengeteg zárthelyi zsírégető testmozgás is beugrik így hirtelen (kacsintás), de ahhoz megfelelő körülmények is szükségeltetnek, az viszont már nagyon soktényezős móka, amik jelentős részére nincs ráhatásom. De semmi pánik...az idei év szlogenje: lehetetlen nincs, a csodákra pedig pár percet várni kell!