Az idei évre véget ért a büdösítő szezon (bár a szúnyogirtás még csak ezután következik), remélem mindenki kiörömködte magát a tojáskeresés, tojáslikőr keresés/fogyasztás és mértéktelen zabálás keretében, hagyott egy kevés Krasznaja Moszkvát az üveg alján, hátha idén sem lesz világvége, így még jövőre is jó szolgálatot fog tenni. Én jó szokásomhoz híven nem mentem locsolni, arra ott vannak az automata öntöző rendszerek és sikerült nagyjából megállnom, hogy teletömjem magam sonkával és tojással, de apró botlásaim azért voltak...határeset, elfogadjuk!

Ma a születés fájdalmával ébredtem. Ugyan emlékeim nincsenek, hogy tényleg fájt-e, de mindenesetre miután a seggemre vágott a szülészorvos emberesen elkezdtem sírni állítólag. Hál istennek most sírnom sem kellett (energiám nem volt hozzá) és a szülészorvos sem tudja hol lakok, de a fájdalom azért elég intenzíven képviseltette magát. Most érzetem először, hogy nulláról kezdtem el futni (állítólag indokolatlanul sok a 3 km, így elsőre, én meg azt hittem ez kevés lesz), mert egy erős 12 fps sebességgel kezdtem meg a küzdelmet a mozgás témakörében, így a laikus szemlélő számára elég darabosnak tűnt a mozgásom, miközben én belülről már ezt is fénysebességnek értékeltem. Csak azért nem estem össze kétszer a fürdőszobába menet, mert elve négykézláb vonszoltam ki magam, meg sem próbáltam a tükörbe nézni, úgy voltam vele épp eleget láttam magam eddig is, hozott anyagból dolgozok, sok minden egy éjszaka úgysem változott. De mivel férfiból vagyok, így szemen köptem a fájdalmat (komoly erőkifejtésre volt szükségem ehhez is) és ma is elmentem munka után futni, mert marha jól feszül rajtam az edzőtrikó és különben is nem vagyok fürdőskurva, hogy mindenen nyavajogjak. Most nagy a pofám, de attól tartok holnap reggelre az eddigi lassított felvétel fotóminőségű állóképpé fog válni, mert mondhatnám, hogy jól esett kocogni, de ez ordas nagy hazugság lenne. De idén nincs kecmec (tudja valaki mi az a kecmec amúgy?), no pain no gain (ez lesz a sírkövemre írva, ha mégsem sikerül a küldetésem), 28 évig csak a kifogásokat kerestem, most végre lehet, hogy egy jó reumatológust kereshetek, ha végül leépülök a félistenné válás rögös útján.

A héten elkészül az első rámszabott nadrág is, ha minden igaz, már be vagyok sózva, mint a járda téli fagyok idején, aztán már pikk-pakk meglesznek a zakók és mellények is, én meg tök új leszek, már csak gyár szagú parfümöt kell találni, hogy tökéletes legyen az illúzió. Kis dolgoknak örül az ember a legjobban: egy új ruha, süt a nap, így lehet egy kicsit szabadban mozogni, egy napig nem fáj egyik foga sem és így nem nyugdíjas tempóban fogyasztja el az ebédjét, ráadásul csak négy napos a munkahét, ami aztán meg lesz fejelve egy háromnapossal. Nem mondom, tudnék még néhány dolgot kívánságlistázni (azért vannak fájóan hiányzó elemek, emberek), de nem vagyok telhetetlen, örülök annak, ami van. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy véreb (kivéve persze, ha kínai konyhán dolgozol).