Mivel továbbra sem fedezett fel egy lemezkiadó sem (pedig a karaoke party ferge - most figyelj - teges volt), így hál istennek van időm blogot írni a tegnap esti eseményekről. Letettük a lantot fél ötkor a melóban és heten hatféleképpen jutottunk el a fellépés helyszínére, nehogy már közösen menjünk, még azt hiszi valaki, hogy jóban vagyunk. Barbiéknál már egy nagyon komoly, több havi fizetést felemésztő hangrendszer volt beüzemelve, amivel kiválóan lehetett Tesco bemondósat játszani, hogy takarítót kérünk a tisztítószerekhez, vagy, hogy Tóth Julika várja anyukáját a vevőszolgálati pultnál. Annyi műszaki cucc volt egy kupacra pakolva, hogy a fogszabályzóm egyből vételi interferenciát okozott, de még be kellett lőni az egyes részeket, hogy minden mindenhonnan szóljon. Mivel távirányító nyomkodásban erős vagyok, mandínerből sikerült úgy lenémítanom a tévét, hogy azóta se szól szerintem belőle egy kumma hang sem, de végső soron a) így lehet gyakorolni a szájról olvasást  és b) ennél fapadosabb karaoke nem is kell...még a zene sem szól, nemhogy a szöveg. Aztán addig dugdostuk a kábeleket minden létező kompatibilis lyukba, hogy összejött a célkitűzés, minden a hangszóróból üvöltött. Mivel a kaja, amit rendeltünk még fényévekre járt, így neki kellett állni énekelni. Képzelhetitek, mennyire tolongott mindenki, utoljára talán egy Krisz Rudi koncerten volt ekkora lelkesedés, mindenki állította, hogy az énekhangja nem találkozik közönség igényekkel, meg ment a keresztbehivatkozás, hogy éneklek, ha te énekelsz. Barbi kezébe vette az irányítást (meg a mikrofonokat) és kijelölt engem első "áldozatnak", úgyhogy első körben X-Boxos verzióval játszottunk, ami alatt ment az eredeti videóklip és a dal is, szöveggel együtt (lássuk be így azért mégiscsak tolerálhatóbb a végeredmény és nem akarják rögtön visszaállítani a halálbüntetést miután kinyitottad a szádat), a gép meg azt nézi, hogy mennyire sikerül eltalálnod a hangokat és arra adja a pontot. Ezt tovább súlyosbítja a játék azzal, hogy amikor éppen nem te vokálozol még figurázni is kell a mikrofonokkal (rázni, vagy a fejed fölött lóbálni, ez biztos arra készít fel, hogy élő koncerten is tudj több fele figyelni és treníroz a sörösüvegek elől való elhajlásra, vagy mondjuk a gitárszóló alatt ki tudod dobni a taccsot úgy, hogy senki észre sem veszi)...mondani sem kell, hogy meg voltam zavarodva, mint csecsemő a topless bárban. Úgy merő általánosságban semmit nem találtam el és jelzésértékkel tízszeres pont mennyiséggel alázott Barbi mind a négy dalban, amit duettben lenyomtunk, csak a miheztartás végett.  Tudtam én eddig is, hogy nem megy ez nekem, na de hogy ennyire...bár élek a vétó jogommal, mert lemerülőben volt a mikrofonom, szal biztos nem volt jó a jelátvitel. De én ugye szeretek énekelni, még ha nem is tudok, és amúgy is: nem a részvétel a győzelem, hanem a fontos. Sajnos csak egy rögzített 40 dalos tracklistből lehetett válogatni, számomra például most derült ki, hogy Dj Ötzi, mint olyan, egy létező előadó, sőt egy egész dalt is elkornyikáltam tőle. Marha jó számok voltak, de maradjunk annyiban, hogy az eredeti mindig jobb, a legtöbbje pedig nem az én féloktávnyi hangterjedelmemre van kalibrálva. Ekkor már elég agresszív volt mindenki (csak remélni tudom, hogy az éhség miatt), de az utolsó pillanatban megjött a kaja, gyors burkolás (be kellett fejezni a fürdőszobapadló csempézését), aztán lehetett folytatni. Na ekkor jött a következő standard kifogás, hogy jaj, hogy teleettem magam, még egy kicsit ülepedni kell, majd később, aztán meg jaj már ennyi az idő, én már megyek is, na sziasztok. A fele banda nagyon passzív volt, úgyhogy kénytelenek voltak minket hallgatni továbbra is, de itt már átálltunk a kemény karaokera, ami alatt csak minimál, felismerhetetlen szinti kíséret szólt, ékezetek nélküli felirattal, Pákó stílusban, és a tracklist is már jóval 100 fölötti darabszámot villantott. Itt már elszabadult az agymenés, nekiálltunk Hip-hop boys, meg Neoton számokat énekelni, amiket hallgatni nem szoktam, nemhogy énekelni, de ha már lúd legyen kövér. A siketek és nagyothallók intézetében szerintem osztatlan sikert értünk volna el, kiderült, hogy rapben viszonylag gyengék vagyunk, mert csak minden ötödik szót tudtuk kimondani nyelvbotlás nélkül, a közteseket meg sehogy, mert lemaradtunk a ritmusban, így annak ellenére, hogy magyar dalokat nyomtunk, inkább valami szláv-finn best off válogatás lemeznek hallatszottak ezek a dalok. Persze, ami meg lassabb volt ott mindenki hurrogott, hogy milyen depis szám, lépjünk a következőre, de a mikrofont kerülte mindenki, mint próbaidős szatír a lányiskolát. Összességében azért az elmúlt 7 év viszonylatában jó kis közösségi esemény volt munkahelyi szinten, legközelebb még közelebb, hátha a többieknek is megjön az önbizalma, elvégre túl magasra nem tettük a lécet.