Szuperlassított felvétel keretein belül, nagy nehezen sikerült leülnöm a gép elé, hogy bepötyögjem a mai bejegyzést, a vasárnap újonnan bevezetett gyakorlatok megint átmeneti bénuláshoz vezettek. Én vagyok az állat, tudom, minek mindig variálni, bevált csapaton ne változtass, de valami változatosságot mindig eszközölni kell, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagyása után azért még valami lelkesítő motiváció legyen a dologban. Ennek persze az lett az eredménye, hogy deréktól lefele mindenem fáj, amiben izom is van, amit megfejelek a holnap hajnali futással, már ha egyáltalán képes leszek elindulni. Mivel felsőtestügyileg már úgy, ahogy kinézek valahogy elkezdtem az alsóbb végtagokra, meg a hátsó légzsákokra gyúrni, a fokhagyma segg csak formában népszerű, ha szagban emlékeztet csak rá, akkor az már rég rossz, úgyhogy most éppen alsógatyamodellre fogom magam átalakítani, hogy halálos nyugalommal tudjak Donald kacsázni, ha úgy alakulnak a dolgok. Egyelőre csak annyit sikerült elérnem, hogy a teljes mentális megsemmisülés mellett fizikálisan is kivagyok minden vizekből, ma is jelmezek nélkül tudtuk volna újraforgatni a Darkmant a bányában, egyre lejjebb vagyunk agyilag. Nem tudom milyen minimális szellemi képességek birtokában vesznek fel mostanság új embereket (gondolom már az is elég, ha nem szarik az iroda közepére), de egyre több az olyan, aki mellett az árnyéka is fényes auraként ragyog, mert meg sem próbál gondolkodni, visszasüllyed a 3 éves szintjére, aki azzal megy anyu, meg apu idegeire, hogy csak kérdez és legjobb esetben is csak a kosz ragad rá, de hasznos információ nem. Már meg sem lepődnék, ha a sakkszövetség gyakrabban nézne be hozzánk néhány sötét parasztot keresve, szerintem már több táblányit ki tudunk termelni. Végtelen türelmemről vagyok híres (ha tökön rúgnak is én kérek elnézést, hogy az illető lendülő lábát az ágyékommal állítottam meg), de ma már kétszer is felemeltem a hangomat, mert ilyen szintű emberi butaságot és szakmai hozzá nem értést már egyszerűen képtelen vagyok tolerálni. Még az egyik játékos határeset volt, mert legalább érezhető volt a hangján, hogy ő érzi rosszul magát, hogy állandóan az én agyamra megy rá, de a másik nem hogy nem ért semmihez és csak a saját kis mantráját zsolozsmázza, de még neki áll feljebb, hogy én, puszta jószándékból megpróbálom a hülye fejébe beleverni azt, ami alapvetően a dolga lenne, de nem, közbeugat és kezdi elölről a bakelitlemezt és csak feltúrázza az agyamat. Olyan magas lett pikk-pakk a vérnyomásom, hogy neki kellett vetkőznöm (csak a pulcsimat vettem le, már így is végtelen kísértésbe vittem a lányokat - ebbe a tévképzetbe ringatom magam, mivel nincs senki, aki dicsérné alakomat, kompenzálnom kell, különben minden lelkesedésem elvesztem), de legszívesebben homlokon pöcköltem volna, hogy igazán kivárhatta volna a sort, amikor az észt osztották és különben is a pályaválasztási tanácsadónál nem mondták neki, hogy fényes karriert futhat be légzsáktesztelőként?! Megint jön az év végi hajrá, ami azt jelenti, hogy a sötét oldal egyre okádékabb munkát tol elénk, ezzel párhuzamosan megsokszorozva a mennyiséget, mert most villan be mindenkinek, hogy év vége van, eddig nem csináltunk semmit, minket meg szép lassan maga alá fog temetni ez az egész, de a főbányászok szerint úgyis minden a legnagyobb rendben lesz most is...majd dolgozunk szombaton is, nem gond, már épp kérni akartam, hisz túl hosszú az a két napi pihenés zsinórban, amit hétvége címszó alatt tartunk nyilván. Kezdem úgy érezni, hogy csak nagyon ritkán sikerül a szartenger felszínére úsznunk egy kétségbeesett levegővételre, hogy aztán újra visszasüllyedve hagyjuk, hogy a mélytengeri áramlatok végre véget vessenek a szenvedésünknek...de valahogy mindig van egy újabb levegő vétel.