Mivel mostanság a hörcsögnek van ideje kifújni magát a kerék mellett, így a főnökasszony pénteken magával vitt Pestre, hogy egy kicsit ismerkedjek a többi játékossal, meg a friss levegő úgyis jót fog tenni. Akár hiszitek, akár nem, autóval is pont olyan messze van a főváros, mint vonattal, ez biztos valami földrajzi dolog, abból meg mindig is gyenge voltam. De itt legalább volt ülőhely, te szabályozhattad a fűtést, ráadásul nem is nekem kellett vezetnem, szal hosszú évek után végre az anyósülésről figyelhettem az eseményeket, akár szundizhattam volna is, anélkül, hogy bárkit veszélyeztettem volna (bár az Újkígyós-Békéscsaba útvonalat már álmomban is levezetném, de ezzel nem azt mondom, hogy pihentetném néha a szemeimet, tekintsük egyszerű szófordulatnak). Mivel korán kellett indulni, így sajnos a péntek reggel futás elmaradt, cserébe 3 órát ülhettem egyhelyben, mire megláttuk a célállomás fényeit. A kollegák jelentős részével asszem már 7 éve összefutottam egy erős 3 percre, szóval már mindenkit ismertem, mint a tenyeremet, de az épületben tartózkodtak a másik oldal képviselői is, akiknek az anyagait ellenőriztem oly sok éven át, így ha már lehetőség nyílt rá, csak végigrazziáztam őket is, így legalább arcot tudnak ők is társítani vagy a szidalmazásomhoz, vagy az istenítésemhez, attól függően mennyit hátráltattam az anyag elkészültét merőben szakmai alapon és legalább én is láthattam őket, bár be kell valljam, a harmadik név után már nem tudtam sajnos követni, hogy ki kicsoda, nekik könnyű volt, csak egy nevet kellett összepárosítani, nekem meg vagy 15-öt (különben is bemutatkozáskor mindenki a saját nevére figyel, én meg ráadásul a neveket korábban is tudtam, de az archozzárendelést 20 másodperc alatt nem tudtam hosszútávra rögzíteni fejben). Hallottam már korábban is, hogy nagy általánosságban azért szeretnek a népek (szerintem az első dolog, amit az új munkatársak megkaptak az az én telefonszámom volt, alatt meg be voltak írva a mentők, meg a tűzoltók, ahogy kell, fontossági sorrendben), de ez is egy olyan dolog, hogy 250 km távolságból már lehet, hogy csak a szép dolgok jutnak el hozzád, csak, hogy elhidd, hogy jó vagy abban, amit csinálsz, szóval azért néha fenntartásokkal kezeltem ezeket a dicshimnuszokat. Mint kiderült tényleg bírnak, pillanatok alatt lett körülöttem akkora tömeg, hogy csak azért nem rántott fegyvert a testőröm, mert nincs. Első lépésben megjegyezték, hogy sürgősen cseréljem le a központi adatbázisban lévő képemet, mert nem igazán hasonlítok önmagamra (lássuk be, igazuk van, akkor még 15 kilóval nehezebb voltam, a hatnapos borostával a fejemen váratlanul ért a fényképezés, mint Lenint a szifilisz, hogy a fülbevalómról ne is beszéljünk...ennél lejjebb csak a mongol terrorista képem van, néhányatoknak volt szerencséje könnyesre röhögnie magát a nevezett portrén, de hát nem nőhet mindenkinek egyenletesen a bajsza az elején, örülök, hogy mostanra sikerült egységesíteni az arcszőrzetemet), de tényleg mindenki úgy libbent oda hozzám, mintha legalábbis valami külföldi híresség lennék. Aki éppen telefonon beszélt, csak annyit mondott a vonal másik végén ülőnek, hogy nem fogja elhinni ki áll éppen vele szemben teljes életnagyságban és mivel Bon Jovit sehol nem láttam, így kizárásos alapon csak rám gondolhatott. Nem állítom, hogy nem esett jól, kissé talán még zavarban is voltam annyi dekoratív hölgy között hallgatva az elismeréseket, szóval ha másért nem, ezért mindenképpen megérte felmenni a fővárosba, még ha 15 perc alatt ezt a részt le is tudtuk és összességében többet ültem autóban, mint épületben. A munka nagy részét aznap megúsztam, túl sok hozzáadott értéket nem képviseltem, de az elmúlt 7 év gürizése után ennyit talán megengedhettem magamnak, úgysem lesz túl sok ilyen alkalom többet. Most pedig megyek és összetörök egy gitárt egy erősítőn, csak, hogy formában maradjak.