Úgy érzem elegendő Xp-t (nem az operációs rendszer) szereztem már a konyhában, hogy szintet lépjek, úgyhogy hétvégén Wellington bélszín és Charlotte torta az étlapon...ja, persze és ha már itt tartunk, akkor a lézerlátásommal forralom a vizet a főtt tésztához és a borostámon reszelem hozzá a parmezánt. Ha jobban belegondolok inkább egy életet le is kell tőlem vonni, nem egyszer voltam milliméterekre, hogy lereszeljem valamimet, elvágjam a kezem, leforrázzam magam, sőt egyszer úgy gyújtottam be a sütőt (ami villanysütő, szal csak képletesen), hogy benne maradt az összes tepsi, meg sütőpapír, meg minden, amit ott tárolok, szal csak akkor derült ki a telítettség, mikor raktam volna be a kaját, így fogókesztyűben rámolhattam ki az immár 180 fokos edényeket a konyhakőre, hogy aztán elegánsan kerülgessem őket, amíg ki nem hűlnek. Szóval a Michelin csillagokat meghagyom Gordonnak (úgy van, Bajnainak), de arra elérkezettnek látom az időt, hogy elkészítsem első saját pizzámat (aztán a másodikat, mert gondolom elsőre milyen jól fog sikerülni), így legalább meglesz a gyorskaja zabálás feeling, de tudom, hogy mi lesz benne és még egy kicsit korrigálhatok is az összetevőkkel az egészséges életmód irányába. A szakirodalom azt írja, hogy 2-5 órát kell keleszteni a cuccot (elég nagy a szórás, szóval eleve kétkedve állok neki a dolgoknak, ez már azért elég komoly statisztikai kilengés), de élek a gyanúperrel, hogy nekem így is sikerül majd túlkelesztenem, még jó, hogy nem tud eldőlni, mint a legutóbbi pogácsa, ami diszkréten szétterült a tepsi alján, mint egy szöszmöszmackós, 220 kilós ember a szombati ebéd után a kanapén. Majdnem mindenre készültem kifogással: ha túl vékony lenne a tészta, akkor az olaszosan ropogós, ha túl vastag, akkor magyarok vagyunk, kell bele az anyag. Ha lecsúszna a tepsiről miközben szedem ki a sütőből, akkor kövön sütött lesz, a túlfűszerezném, akkor puhapöcs, aki nem tudja megenni, ha semmi íze meg még mindig ott a só. Még koncepciót kell kidolgoznom a nyújtódeszka hiányára, mondanám, hogy majd az asztalon bedagasztom és kinyújtom, de ugye asztalom sincs, szal majd figurázom, mint Luigi a Ristorante reklámban (szerintem nincs ilyen reklám, de most valamihez hasonlítani kellett) és pörgetem, mind Avicii a bakelitet (gondolom ő pont laptopról dolgozik, de ez most ilyen fiktív dolgokhoz hasonlító bejegyzés), úgyhogy vagy tökéletesen kör alakú tészta lesz a végeredmény, vagy nonfiguratív tésztacafrangok a mennyezeten, amit ugye a cirka 4 méteres belmagasság miatt igen nehéz lesz leszedni. Most pont olasz napok vannak a Pennyben, szal fel tudok tankolni mindenféle földi jóval és reménykedek benne, hogy kiváló alapanyagokból csak nem lehet szart sütni, bár tudom, hogy nem lehetetlen, de majd jól odafigyelek és ha ehetetlen is lesz, akkor is azt fogom írni, hogy milyen kár, hogy nem tudtatok belőle enni, legalább nekem kevesebb maradt volna annyira horzsolt, hogy alig bírtam leállni vele.