A hétvégén lent rontottuk a levegőt Russal vidéken, nehogy már a Szegedre költözött barátaink ilyen könnyen megszabaduljanak tőlünk. Nekem az elmúlt 29 évben teljesen berögzült, hogy 2,5-3 óra alatt csak helikopterrel, vagy csillagkapuval lehet lejutni a fővárosból a Balkánra (a helikopterem szervizben, a csillagkapuban meg lemerült az elem), esetleg térugró felessel, de olyankor egy komplett délelőtt is kiesik, szélsőséges esetben az egész hétvége, szóval mellbe vágott, amikor alig 90 perc autópályás száguldozás után Navigáció András közölte, hogy elérte a célját. Csak földrajzit és nem életet, de ez is valami. Az autópályán elég sok állat lakik, mindenki azt hiszi, hogy ő a Schumacher, de legalábbis az élet császára, de ha rendőrt lát, akkor olyat satufékezik, hogy a műszerfalra tett mekis krumplit 9 órás műtéttel tudják csak eltávolítani a homloküregéből, miután fénysebességre gyorsulva fejeli le a a műanyagot. Sok jelentősége nincs, hogy igazából már három kilométeres távolságból bemérik, ha egy légy illegálisan elkezd gyorsulni a légtérben, valahogy beégett az emberekbe a tévképzet, hogy a traffipax csak akkor lát, ha már én is látom. A másik jogosulatlan létforma az egymást előző kamionos. A jelentős légellenállásban így is éppen elég nehéz nekik felgyorsulni mondjuk 100 km/h-ra, de amikor valaki nagy nehezen kipréseli az utolsó lovakat, vagy csikókat a motorból és átlépi a bűvös határt, akkor egyből Han Solonak képzeli magát az Ezeréves sólyomban, a szélvédőn megnyúlnak a fények és hiperűr sebességre kapcsol, hogy 1 km/h sebesség különbséggel 10 perc alatt maga mögé utasítsa a másik szerencsétlent, aki már 18 órája vezet egyfolytában, te meg agyérgörcsöt kapsz mögötte és a rengeteg reflektor villogtatástól kiég az izzód, ami miatt meg persze téged büntet meg a rendőr 10 perccel később. Persze Russt sem kell félteni, most is a nehéz talpú cipőjét vette fel, a különbség csak annyi, hogy ésszel vezet, meg különben is én vele ültem egy autóban, szóval így is úgy is az ő oldalán állnék.

Szegeden végül sikerült kellően kipihennünk magunkat, sőt még anya és apa is kapott egy szabad estét, így egész nosztalgikus "azt csinálunk, amit csak akarunk (meg ami még belefér a jó ízlés szabta határokba)" hétvégét tölthettünk el, mint a régi szép időkben. A kötelező rommá zabálások, kézműves sörökkel való fellazítás, némi rétessel és/vagy pitével súlyosbítás csak az alapozást jelentette, ami után bevettük magunkat a helyi biliárdszalonba, ahogy jó Stevie Wonderhez méltón igazoltuk, hogy képtelenek vagyunk bárminemű fejlődést elérni ebben a sportágban, de mivel mindenki kutyaütő, így egymással szívesen süllyedünk Ray Charles szintjére és ha néha valami fatális véletlen folytán lökünk egy olyat, amit mindig is kellene, akkor már verjük a mellünk a sok éves tapasztalatra és mesteri helyzetfelismerésre hivatkozva. Rikikiben még mindig szánalmasan gyengén játszok, de legalább összeadni még jól tudom a pontokat, szóval csak látták valami hasznomat és persze továbbra sem tudok megenni egy nyamvadt 32 cm-es pizzát, de így legalább megvolt a vacsinak való is. Egy egész évre való kotyogós kávét küldtem be a szervezetbe, hogy a kajakómát megkerülve az éjszakába nyúló NFL meccseket is meg tudjam nézni, mert ugye azért megy vendégségbe az ember, hogy végigtévézze az éjszakát. Vasárnap szedtük a sátorfánkat ebéd után, nehogy túladagoljuk magunkat, meg hosszútávon biztos irtó fárasztóak tudunk lenni ketten együtt, de jófejségből ezt soha senki nem teszi szóvá...és ez maradjon is így!