Jól sejtitek, nem jött össze a balkáni piaci vadászat sem, Szabadkára meg kevesebbért sem megyek ki, éppen elég volt a legutóbbi végtelen plusz egy óra szenvedés, a gyalog is 5 perc alatt megtehető "hiperűr" távolságon. Mivel sanszos, hogy real time piacon soha többet nem lehet ilyen játékgépet kapni, ami nekem kell (még hamisítványt sem, nemhogy eredetit), így a digitális kofák felé fordultam és regisztráltam a Vaterán. 5 szimpatikus hirdetés is akadt, amiből kettőt sikeresen átaludtam, így mire ráeszméltem, hogy valamit akciózni kéne, addigra már régen leütötték a tételeket. A harmadikat már együtt izgultam végig a másodpercszámlálóval, tiszta 24 volt, ahogy osztott képernyőn ketyegett a vekker, a másik felén meg éppen Subbat olvastam, meg néha ráfrissítettem, csak, hogy tudjam mennyi az annyi. Négy egész licitet is tettem, aminek köszönhetően végül sikerült több, mint kétszeresére feltornáznom a kiinduló licitet. A kikiáltási ár 1 Ft volt, ezek az állatok meg felvitték 13.001,- Ft-ra, én meg ugye csak egy szegény banki alkalmazott vagyok és elvből 11.500,- Ft volt a lélektani felső határom, így végül nem én húztam be ezt a tételt, szóval a retro játékestnek reszeltek, találhatok ki valami mást, ami legalább ennyire szórakoztató.

Csak hogy a hangulat meglegyen, azért visszavedlettem a hétvégére egy 12 éves szintjére és leporoltam a hirtelen felindulásból lényegesen megrongált, de azért még éppen működőképes videójátékomat, amivel hosszú, szórakoztató órákat és rengeteg mínusz dioptriát sikerült összehoznom még ifjonc koromban. Legendás (asszem anyu, meg a nővérem tud róla) játékgyűjteményem van olcsó hamisítványokból, tudjátok, azok a sárga játékkazetták, amik kb 500 Ft-ba kerültek, manapság meg több ezer forintot elkérnek egyesek, azt állítva, hogy tök eredetiek. Egy kisebb kupac pénzen ülök, de jó lesz ez majd a gyereknek is, nem fogunk tízezreket költeni Xbox-ra, meg Playstationre, jó lesz neki a 16 bit is, ha nem tudja meg, hogy van ennél fejlettebb technika is, házimozi helyett ugyan ezzel a logikával jó lesz a diavetítő is egyszer. Különben is, a Super Mario, meg a Final Mission pont megfelelő kitartás és jellemfejlesztő játék, amin ha nem kapsz legalább két agyvérzést 10 perc alatt, akkor nem is próbálkozol sikerrel túl lenni az első pályán, vagy felállítani valami senki által el nem ismert rekordot. Egy játékot egy szuszra kell legyűrni, mert persze memóriakártya, vagy mentési lehetőség nem kifejezetten van ezekben a játékokban, tisztelet annak a 3 kivételnek, ahol 17 jegyű prímszámok, vagy logikailag össze nem függő betű- és számkombinációk egész sorával nagy nehezen folytathatod a 3. szinttől a kihívást. Persze csak azért, hogy agylobot kapj, mert innen bizony nem jutsz tovább, hiába ütöd be ötmilliószor a kódot (teszem hozzá már a harmadik próbálkozásnál unalmas, mire végignyomkodod az egész kódot és rájössz, hogy már régen elgépelted), attól még csak két életed van a legközelebbi game over feliratig. A reset gomb már hála az égnek régen nem működik, hirtelen felindulásból már egyszer akkorát vertem rá, hogy megadta magát az anyag (már akkor is kis vasgyúró voltam), szóval ma már csak nemes egyszerűséggel kihúzom a falból, ha felb@ssza az agyamat és az évek alatt mi sem változott, szóval sokat nincs áram alatt a rendszer. De azért a hercegnőt megmentettem a Mario végén, de ha még egyszer hagyja magát elrabolni az az idióta liba, úgy, hogy közben folyamatosan egy másik kastélyba húzza át a belét, ahelyett, hogy az első pályán szépen megvárna, akkor sok pénzt már nem kell kivennie a nyugdíjalapjából, mert ott fog megnyúvadni, én meg visszatérek a vízvezeték szereléshez, vagy praktizálok egyet a Dr. Marioval.