Ismét ismeretlen vizekre eveztem. Nem, nem szado-mazo pornó és még csak nem is bázisugrás (a 4 emeletes lakótömb tetejéről ez több, mint merészség lenne úgy érzem), csak simán eddig nem próbált ételeket készítettem el, hogy mégse haljak éhen a jövő hét folyamán. Az első pillanatokban persze még úgy tűnt, hogy ez simán bekövetkezik, de félig-meddig a konyhafelszerelés tehet róla, a többi viszont az én saram, meg a Michelin csillag hiánya. A legtöbb lábasomban vízen kívül sok mindent nem merek melegíteni, egyszer egy mezei leves is ragacsosra éget benne, pedig csak tésztát akartam befőzni benne, de a végére egy félkemény tésztás főzeléket kaptam, pedig nagyjából 5 perc telhetett el. Az idő minden bizonnyal relatív, a percek is máshogy telnek, attól függően, hogy a foglalt nyilvános WC ajtajának melyik oldalán álldogálsz/üldögélsz, de azért akkor is durva, hogy egy egyszerű melegítés után mehetek át az Ádám családhoz, hogy kivakarják a kotlikat a dzsuvából.

Szombat reggel elfáradtam a henteshez, hogy beszerezzem a hozzávalókat. Mondtam, hogy bő egy kiló darált hús kellene a boldogságomhoz, erre elkezdett poénkodni, hogy ilyet hentesnek nem mondunk, mert akkor sokkal többet ad. Nem akartam neki mondani, hogy ha egy kilót kérnék, akkor is pont ugyan ennyit adna, csak megkérdezné, hogy maradhat-e, én meg még embert nem láttam, aki azt mondta volna, hogy nem vazze, tegyél vissza a pultba szépen 17 dekát, mert nekem pont egy kiló kell. Amúgy is célszerű jóban lennem az eladókkal, elvégre minden héten odajárok dögökért, nem akarom megadni annak lehetőségét, hogy egyszer egy csapott evőkanál szalmonellát is hazahozzak, mert merő jóindulatból "véletlenül" a múltheti csirkéből adnak egy adagot. Szóval hazaugrabugráltam a szajréval és nekilendültem az első fázisnak: begyúrás-fűszerezés. Arányérzékem nem sok van, így mereven ragaszkodni szoktam a receptekhez, bár rendszerint valami mindig egy kicsit hiányosra sikerül, szóval célszerű lenne a receptek végére azt is beírni, hogy ki milyen étkészlettel rendelkezik, mert az egy teáskanál, bögre, késhegy léptékarányok nem kifejezetten egzakt mértékegységek. Sebaj, lett, amilyen lett, hagytam egy kicsit a hűtőben szuszogni, mert ha szar is legalább összeérnek az ízek és egységesen mégiscsak jobb a szar, mint különböző ízekben.

Délután elérkezettnek láttam az idők a kettes fázisra, mese nincs, el kell készíteni a netes képeken látható műremekeket, bár éltem a gyanúperrel, hogy azt sem elsőre sikerült összehozni, ellenben nekem csak egy próbálkozásom van. A szicíliai húsgombócos paradicsomszósz meglepően jól sikerült, ha eltekintünk attól, hogy még fedő alatt is a rotyogó paradicsom szép egyenletesen beterítette a gáztűzhely és kistérségét, úgyhogy ezzel meg is lett a vasárnapi elfoglaltságom. A Flóraszept már amúgy is régen randizott a zsíros felületekkel, már csak egy reklámstábot kellett volna kihívnom, csak, hogy a társadalom számára is hasznos legyen a házimunkám. A fasírttal már voltak kisebb gondok. Mint kiderült a fasírtot lassú tűzön kell sütni jó sokáig, közben sűrűn fordítgatva, hogy egyenletesen átsüljön, ráadásul marha lapos pogácsákat kell csinálni, mert sülés közben össze is rándul az egész. Jól sejtitek, az első körben öklömnyi széndarabokat vettem ki az olajból, amiknek a közepe még konkrétan múúúúúzott, annyira nyers volt. Az égnek hála, még három körre elegendő nyersanyag volt a tálban, így a négy széndarabot elteszem jövő télre, hogy tudjak két szép hóembert építeni, fasírt meg lett elég, hogy még véletlenül se fogyjak annyit, hogy beleférjek az öltönynadrágomba. Veszélyes üzem ez az ismeretlent sütés-főzés, de valaki megtanította nekem a megfelelő hozzáállást az ismeretlenhez: ugyan mi baj lehetne?!