Azt mondtam már, hogy a tavasz egy szőröstalpú, sötét, büdösbunkó?! Reggel elhiteti veled, hogy nem lesz semmi baj. Aztán egész nap nézheted a nyithatatlan ablakú irodából, hogy egymillió fok van és a sarkon a pancsoló kislányt éneklik az emberek jégkrémmel a kezükben. Aztán 16:00 körül megjelennek az első felhők és jelzésértékkel leesik 10 szem eső, csak, hogy ne bízd el annyira magad, érzed, hogy ez sem a a te napod lesz. Hétfőn belevágtam (volna) az edzésprogram következő szintjébe, hogy a sanyarú téli időszakos, havi 22 km kocogást végre heti 22 km-re emeljem és gyanúsan simán ment minden. Csepergés munka után, mire hazaérek már ki is tisztult az ég, időjárás jelentő program másfél óra múlva prognosztizál némi esőt, nosza áramvonalas cuccok fel, irány a Városliget. A második kör elején már elkezdett esni. De csak éppen áztatott, rajtam meg két réteg ruha volt, mire körbeérek simán megszáradok, gondoltam. Egy kanyarral és 200 méterrel arrébb lecsapott a felhőszakadás. Csak úgy pikk-pakk! Persze a lehető legtávolabbi ponton voltam a lakásajtómhoz képest, az álmoskönyvek szerint pedig ezen a ponton két tragikus dolog történhet veled: rádjön a cifrafosás, vagy pacallá ázol egy hirtelen jött monszunban. Ha szerencséd van mindez egyszerre történik, úgyhogy az eső lecsapatja a lábszáradról a nagyja cuccot, fel sem tűnik senkinek, hogy a 2 perce még vakítóan fehér frottír zoknid távolról sem sáros, szagolgatni ilyenkor meg ugye nem ér rá senki. 3 másodperc alatt segglyukig áztam, a cipőmben már építették a következő bárkát és fél perc alatt a 2 km-es körzetemben egy rögtönzött flashmobbá alakult mindenki. Fedett hely az nincs egy szál se, úgyhogy minden előzetes próba nélkül is mindenki ugyanabba az irányba kezdett rohanni, így egy perc múlva már 326-an ácsorogtunk a zebránál, várva, hogy zöldre váltson a lámpa. Az meg már ugye nem zavart senkit, hogy a 70-nel elszáguldó autók beterítettek mindenkit, az a kis kutyaszarral és sárral keveredett esővíz az út mellől már igazán nem nyomot semmit a latba, a hangulat már így is fergeteges volt.
Szerdán újra nekiveselkedtem a rekordkísérletnek, megvolt a szokásos napsütéses felvezetés, de nehezítésképpen elég komoly szembeszéllel és a levegőben repdeső szőrös fatermésekkel kellett megküzdeni, amiből egy rögtön a jobb retinámba, a másik pedig a szájpadlásom leghátsó, nyelvvel elérhetetlen pontjára tapadt, szóval alaphangulatba kerültem, de elszántságom annál azért nagyobb volt, mint hogy a fulladás, vagy a vakulás lehetősége megálljt parancsoljon. A táv közepén elgondolkodik mindenki, hogy milyen szarul megy és mindjárt meghalok, összeesek, szarok bele az egészbe és különben is, de addig lamentálgatsz ezeken magadban, amíg hirtelen ráfordulsz az utolsó körre. Ami viszont pánikra adott okot, hogy a bal alkarom és a bal lábfejem totál lezsibbadt az utolsó másfél kilométeren. Az infarktus lehetőségét hamar elvetettem, mert a mellkasom nem fájt és levegőt is teljesen normálisan kaptam, de akkor bevillant, hogy biztos stroke lesz. Elkezdtem figurázni az arcommal, mert egész biztos voltam benne, hogy már lebénult a fél képernyő, lóg a nyelvem és már senkinek nem fogom tudni kimondani a nevem, de minden rendben volt. Mondjuk kívülről nézve biztos úgy festettem, mint akinek rohama van, mert hosszú métereken keresztül vágtam a pofákat, de senki nem volt olyan jó fej, hogy megszólítson, hogy jól érzem-e magam. Gondolom próbáltak jófejek lenni, hogy futó embert nem állítunk meg, mert biztos edzésprogramban van, szóval sanszos, hogy egyszer így fogok megmurdelni. Az utóbbi idők fokozott aktivitásának hála, mintha (de csak mintha), egy kicsit feszesebb és keményebb lenne a hasfalam is, bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy csak simán belső vérzésem van az erőlködéstől. Mindegy, akkor is jól nézek ki!
