Tudom, kissé elhanyagoltam mostanság a blogot (és nem is biztos, hogy ez jelentősen javulni fog a közeljövőben), de beindult az NFL szezon, és az első héten annyi meccs volt, jellemzően olyan idősávban, amikor én vadul horpasztok, hogy nem volt időm pötyögni. Ugye a digitális csatornák teljes hiánya végett, csak özönvíz előtti technológiával (TV tuner kártyával) tudom az adást rögzíteni, aminek következtében egész éjszaka megy a számítógép, ami nagyon nem passzív hűtéssel rendelkezik, úgyhogy diszkréten végigzúgja az alvásra szánt időt, így állandóan valami zajosat álmodok és sajnos nem feltétlenül sminkreklámokban szereplő hölgyek kora reggeli kipihent arcával fordulok ki az ágyból. Aztán egész nap meló, hazaérek, torna, kaja, molyolás, lerogyok a TV elé és 3,5 óra alatt végignézem a felvételt és máris este 10-11 van, mehetek is aludni, már ha nem kómáztam be alapból az utolsó negyedet. Mire nagy nehezen utolérem magam, addigra két újabb meccset lehet felvenni és kezdődik a ciklus elölről, a csúszás miatt meg persze nem nagyon merészkedek hírportálokra, nehogy elspoilerezzenek valamit (na nem mintha mostanság sok időm lenne netezni a melóban). A februári döntőig kell kibírni, bár a napban ezek az összecsapások képviselik a csúcspontot a többi a kötelező rossz, 5 hónap múlva itt fogok nyávogni, hogy máris vége a szezonnak. Még jó, hogy a lábam miatt  mostanság nem tudok futni, már teljesen ki lennék purcanva a hajnali kelésekkel, így is csak a nagyon szükséges dolgokra van idő.

A lábam sem áll persze sehogy, a fájdalomcsillapító krém annyit ér, mintha Tesco gazdaságos tömlős sajtot kennék rá, a porcerő étrend kiegészítő meg tuti placebo (és nem az együttes), ennyi erővel M&M's cukorkát is zabálhatnék, sokkal kijjebb nem lennék akkor sem. De optimista vagyok, még csak a harmadik héten járok a lábadozásban, hátha lassan beáll az áttörés, addig meg sántikálok, meg pofákat vágok, az nagyon megy, csak nincs hallótávolságban senki, akinél sajnáltathatnám magam. Hát hogy legyen így beteg egy férfi?!

Most pedig megyek és felpolcolom a lábam, mert már az ülést sem kifejezetten tolerálja a futóművem, kenek rá egy kis krémsajtot, aztán jól bemagyarázom magamnak, hogy nem is fáj. Éppen ellenkezőleg: jáf!