Döntöttem! Innen már nincs visszaút! Műtermi fotózásra fogok menni. Majd egyszercsak. Ha lesz időm. De ez már tutibiztos. Megeszküszünk a bableveszre. Rólam nem készülnek jó képek. Ezt fogadjuk el tényként, nem kell győzködni, hogy de biztos van jó kép, mert vagy úgysem hiszem el neked, hisz családtag, vagy barát vagy, akinek munkaköri kötelessége ilyeneket mondani, vagy nagyon hamar kiderülne, hogy egy teljesen másik emberről készült képre gondolsz, így ennek realizálása csak neked lenne kellemetlen. Szívesen, jössz eggyel! Nagyjából három kategóriába tudom besorolni az elmúlt 31 évben rólam készült képeket:
1. Nagytotálban, alig kivehető, apró pontként állok háttal a kép szélén, de egy belógó fa így is kitakarja a fél testemet. Legalább nem okozok elemi károkat a gyönyörű tájképekben és igyekszem mérsékelni a jelenlétem okozta összképrombolást. Az ismerősök különben sem abból tudják meg, hogy jártál külföldön, hogy jól felismerik a háttérben lévő nevezetességeket, amik előtt pont ugyan úgy vigyorogsz, mint a turistakalauzban bármelyik statiszta, hanem a hűtőmágnesekből, amiket ajándékba viszel. Rólam ezért nem tudja senki, hogy járok külföldön, mert kvára nem hozok senkinek hűtőmágnest. Akkor már inkább csokit és mindenki reménykedik, hogy meg is éri a szállítmány magyarföld határainak ismételt átlépését (safety not guaranteed).
2. A bolond gyereket kivitték a szabadba és jól érzi magát. A képek jelentős hányadában egy szellemi fogyatékos arckifejezését öltöm fel teljesen spontán, a többin meg nem én vagyok. Egy időben még hunyorogtam is, mint akinek kötőhártya gyulladása van, vagy legalábbis beragadt egy tüsszentésbe már két éve, amit sehogy sem tud befejezni. Azt hiszem a szaknyelv ezt hívja mentalista tekintetnek, gondolom meg voltam győződve róla, hogy ez amolyan latin lover arckifejezés és a párás tekintet lendít mindazon, amit a jóisten arcban nem adott meg. Nos, mint kiderült, nem! Statisztikailag képtelenség ennyiszer rossz képet csinálni, úgyhogy kénytelen vagyok elfogadni, hogy ezek a spontán dolgok számomra hátrányos végkimenetellel járnak. Még a végén az esküvői képekhez is fel kell bérelnem egy színészt, aki eljátszik engem.
3. Minden, ami az első két kategóriába nem sorolható egyértelműen, vagy csak részben. Régen még ennyire sem néztem ki, mint most. Csak képzeld el! Mongol terrorista bajusz, szakáll, ami az égvilágon mindenfelé nő és nincs is karban tartva (gondolom örültem, hogy kinőtt, arra már nem maradt lelkesedésem, hogy valamit kezdjek is vele), idétlen szemüveg, közepesen ciki ruházat és egy nagyon kezdeti stádiuma a fenti latin lover tekintetnek. A Steve Buscemi fogsor miatt ugyebár a mosolygás ki volt lőve, mint alternatív gyógymód, de ebből is láthatjuk, hogy ezek a képek lehettek volna sokkal rosszabbak is. És az a szent meggyőződés, hogy kisportolt testem van. Na nem olyan überbrutál szálkás félisteni, csak olyan szofisztikált masszív felépítés, ami még véletlenül sem enyhén kövérkés. Miért nem vágott tarkón senki?
Na de most! Nem bízom a piszkos munkát webkamerára, meg holmi olcsó digitális fényképezőgépekre, utolsó mentsvárként profikra bízom az arcomat. Most, hogy mindenféle étrend kiegészítőt szedek a lábamra, amik egyben izomzatot és csontozatot is erősítenek, egész emberesen kezdek kinézni az edzés mellett (a lábam persze ugyan úgy fáj, mint eddig, de csakazértsem megyek orvoshoz), a szakállam vadállat, ennél már csak akkor lennék férfiasabb, ha a fogammal őrölném a kávét és a haragommal forralnám hozzá a vizet. Csak azért nem csinálok ilyeneket, mert nem kávézom. De simán menne. Már csak egy jó öltözéket kell nagy szakértelemmel összeválogatnom, aztán hadd szóljon. Legrosszabb esetben lesz néhány szépen retusált fogyatékos képem. Olyan még úgy sem volt.
