Ezért a bejegyzésért biztos a pokolban fogok égni, de olyan erős viszketést érzek a hipotalamuszomon a mai délelőtt után, hogy még ezt is meg merem kockáztatni. Úgyis lesz egy csomó ismerős ott is. Utálok laborba járni. Hál istennek csak évente egyszer kell mennem, de akkor is. Még ha egy NASA kísérleti labor lenne, de itt éppúgy szívják a vérem, mint a bányában, csak annyi a különbség, hogy itt ki is elemzik.

Eleve hajnalok hajnalán kell kelni, ha nem akarsz az ötmilliomodik lenni, mert ugyan szép kerek szám, de az agyvérzésen túl semmilyen jutalommal nem jár. Persze így sem tudsz elég korán menni, és hiába érkezel 15 perccel a rendelési idő megkezdése előtt, már így is legalább egy órás késésben vagy. Mert a város lakosságának jelentős része egyfolytában beteg. Amikor belépsz nagyjából 6000 évnyi összéletkor néz vissza rád, nagyjából pont ugyan ennyi dioptrián keresztül. Már sejted, hogy ez a délelőtt sem lesz egy joyride, de még nagyon mesze állsz a valóságtól. Sikeresen megkapod az 54-es sorszámot és ekkor hallod meg, hogy a negyediknél járnak. Levegő már a leülésedkor sincs (minden csukva, a hideg levegő nem tesz jót senki derekának, meg a bacilusok is, amiket szétprüszkölnek, meg körbeharákolnak, nagyon hamar elpusztulnának, azt meg ugye senki nem akarhatja), már ha egyáltalán le tudsz ülni. Mert persze mindenki sakkosan ül (sötét parasztok), de ha neadjisten be akarnál mászni egy belsőbb szabad helyre, akkor már mindenki cöncög, meg húzza a száját. Még jó, hogy órákkal később kerülsz sorra, különben kimászáskor is pont ez lenne. Gondolom mindenki lakberendezés szakon végzett és a helyiségben elhelyezett mintegy féltucat fogast enteriőr kiegészítőnek és nem használati tárgynak értékelik, így a télikabát, otthonka, gyapjúpulóver, kardigán, irhamellény (ez mind egy emberen van), nyúlszőrkalap, vagy horgolt sapka nemtől függően mind a szomszédos székre van felhalmozva, a fiatalok úgysem akarnak leülni (ez vagyok én, mert ugye más fiatal nincs, a legközelebbi korban alsó hangon 25 évre van tőlem). Van, aki ezt a rahedli göncöt le sem veszi, aztán csodálkozik, hogy rosszul van. A papa 5 percig rendezgeti az összes botját, amit magával tudott hozni, hogy aztán leüléskor a lehető leghangosabban, a recés radiátorok mentén eldőljenek...és elkezdi elölről a dzsenga építgetést. És persze senki nem a tévéből jól ismert kedves nagymama és nagypapa ideált képviseli, az összes zsémbes, morog és baromságokról beszél egész végig. Mint például a cukorbeteg kutyájáról, aki csokit zabál, a másik macskája meg gumicukorfüggő. Le kéne szokniuk, mesélik a gazdik, de gondolom a barom állatja tömi őket édességgel, nem a szerencsétlen állat jár rá a Milka táblákra sutyiban.

A sorszám kiadó automata érintőképernyős. Értem én, hogy sokan még nagyon mélyen az előző évezredben születtek, de gondolom, heti rendszerességgel járnak a kórházban, jó lenne már hozzászokni, hogyan is működik. Nyomják, mint süket a csengőt, mindenhol, ahol nincs kiírva, hogy nyomni kell, de valamelyik csak várja a jószerencsét, hátha gondolatátvitellel történik valami, vagy legalább a gép pislog először, hiszen most nincs rajta az a szemüvege, amivel meg szokta találni az olvasó szemüvegét, szal azt sem látja mi van kiírva. A másik rákönyököl a helyes "gombra", meg sem áll, amíg ki nem fogy a papír, mit szólnak bele mások, jól láthatóan éppen nyerésben van. Megörül, hogy megkapta az egyes sorszámot - meg 15 másikat is (holott látja maga körül a tömeget), mire felhomályosítják, hogy fordítva tartja, úgyhogy övé a 100-as. Jön a felháborodás, hogy neki erre nincs ideje (egy nyugdíjasnak ugyan mi dolga lehet, várják a háziorvosnál is a heti panaszkodásra?), mert nekem ugye van, amúgy is még csak két órája fontolgatom, hogy felkötöm magam valamelyik mama visszérkötőjével. És nem lehet egyiknek sem beszólni, mert eleve ők vannak többen, másrészt meg iszonyat jólnevelt vagyok és öregeket csak nagyon indokolt esetben ütök meg nem illik megszólni. Mindenkinek ultra hangosra (érted ultrahangos, pedig nem is a szülészeten vagyunk) van állítva a mobilja, de csak én hallom, hogy 15 telefon csöng egyszerre, a tulajdonosaik felől akár bomba is robbanhatna, nem különösebben zökkentené ki egyiket sem az érintőképernyő pettingből, vagy a folyamatos panaszkodásból. Olvasni nem tudok, mert azzal is küzdenem kell, hogy ne ájuljak el a lecsökkent oxigénszint mellett, de hála az égnek a monoton zsivaj, meg az égbekiáltó baromságok segítenek ébren maradni, egyszer csak felriadok ebből a rémálomból is. Kórházba csak akkor menjen az ember, ha már elkerülhetetlen!