Tegnap elszóltam magam. Már éppen megjegyeztem, hogy hiába fagyok csontig néhanapján a buszmegállóban, még mindig két zsebkendővel le tudom hozni a napot, az meg télen nem tétel, a Titanic végén ennél több is veszett a mozikban, amikor Jack elsüllyedt, mint Hummer a Balatonban. Ma már úgy keltem fel, hogy a taknyom 40%-a a homlokomban volt, a fele az arcüregemben, a maradék 10% meg az orromban képezett légzést gátló akadályt. A torkom kapart, mint aki tud énekelni és előző este koncertem lett volna (ugye tudjuk, hogy ebből semmi nem igaz), ezer szerencse, hogy síkosításra volt éppen elég váladék az orromban. Persze ha hirtelen függőlegesbe kerültem, akkor a gravitációnak hála egyből a mellkasomon akart manifesztálódni az, amit amúgy zsebkendő használatakor nem is tudok kifújni. Ez biztos olyan, mint amikor majd összeszarod magad, szorongatod 2 órát, már majdnem rajzol a vége, de mire meglátod a nagy fehér porcelánistent, egyből elszáll az ihlet, és vissza sem jön az inger, amíg otthon vagy (kivéve ha plázában vagy, mert akkor beküldöd perem alá, de vagy a budi ajtó nem zárható, vagy papír nincs, de a nagy sietségben örültél, hogy a gatyádat le tudtad tolni időben, ilyen apróságokra már nem volt agyi kapacitásod, olyan hangosan szólt a vészcsengő a fejedben). De amint kiteszed a lábad és amúgy is olyan késésben vagy, hogy már nincs időd visszafordulni, jön újra a kétségbeesett küzdelem a farpofák záróizmainak feszesen tartásával, de a legjobb eredmény, amit ezzel hosszabb távon el tudsz érni, hogy néhány meleg megnézi a seggedet. Még jó, hogy nem volt sok meló, ma kb csak Zorán dalokat tudtam volna nagyon autentikusan előadni, a nap végére meg a Télapó szánjának elejére tudtam volna beállni, a vöröslő orrom már országúti reflektor minőségben bevilágítani az égboltot. Ma délutánig ráadásul egy komplett koripálya volt az utca felében, így általában heves karkörzésekkel bukkantam fel a sarkon, mint aki képtelen befejezni egy elég gyengén kivitelezett négyütemű fekvőtámaszt, gondolta mindenki, hogy a bolond srác a kezdő méhész figurát demonstrálja, én meg örültem, hogy nem fejeltem lyukat a betonba. Holnap tudtam volna fehér zsebkendőkkel színesíteni a performanszot, de hála az égnek most már csak az orrfújásra kell koncentrálnom.

Persze volt jó része is a mai napnak (amellett, hogy mindenki tömött gyógyszerekkel, nehogy kidőljek - nálunk minden nő egy dílert megszégyenítő gyógyszerkészlettel rendelkezik), a kollégák jól megleptek névnapi afterparty keretében néhány Green-Bay-es cuccal (látjátok, ezért kell minden nap ömlengeni az NFL-ről), teljesen váratlanul ért, mint Lenint a szifilisz, így ma este már egy tök új, hivatalos NFL bögréből tudom meginni lefekvés előtt a Neocitrant. Még ráküldök egy eukaliptuszos orrsprayt, aztán reggelig pörgök, mint zománclavór a betonon, hátha valamivel emberibb állapotban ébredek. Élek a gyanúperrel, hogy nem az egy nap alatt meggyógyulók listájára van a nevem felírva.