Az ezerszínű álomsapka a helyén, a parabola antenna beállítva, a reklám után folytatjuk...
A habok közül félistenre gyúrt felső testtel előbukkan a már-már hihetetlenül jóképű férfi...ja, nem én, csak valami hülye reklám a tévében, kicsit elkalandoztam, bocsi!
Szóval az úszásnál hagytuk el. Mormota napos bérletet váltottam, ami nem egy infantilis oviscsoport miatt kapta ezt a jelzőt, hanem, mert egész egyszerűen, akárhányszor mentem is eddig, mindig 20 alkalmas bérlet maradt. Mondhatnátok, hogy jobb vagyok, mint Copperfield (és tényleg), de igazából csak retkes lusták voltak a portások bélyegezni a kis papíromra, így már majdnem azt hittem, hogy örökké fog tartani a bérlet, de ma a szemét mocskok összetintázták, szal oda a bérlet szüzessége. Sebaj, ezzel az átlaggal így is 60 alkalmas bérletem van.
Hogy miért pont az úszásra esett a választás? Ha jobban belegondolunk rengeteg (na jó ez túlzás, talán 1-2) pro és kontra érvet lehet felhozni, kezdjük talán a pozitívumokkal. Az ember ilyen nagyléptékű elhatározások alkalmával alapjáraton lelkes, így rosszabbnál rosszabb ötletek jutnak eszébe, amik távolról sincsenek összhangban fizikai felépítésével (futás, kerékpár, úszás). Hál istennek futni már próbáltam, egyrészt buszhoz, másrészt félhivatalosan, amihez még egy pár futócipőt is vettem. Most egy kedves nyestcsalád lakik bennük, alig van benne kilométer és még órát sem kellett tekernem. Annyi közöm van a futáshoz, mint Fásy Ádámnak az igényes szórakoztatáshoz, de én legalább felismertem, hogy, ami nem megy nem kell erőltetni. Aztán ugye kerékpárban erős vagyok, de hát tél van, s bár nem fagy be a seggünk, de azért reggel bizony lehetne márványt vágni a mellbimbóimon és az esti órákban is könnyen cseppfolyósodhat az oxigén az ember tüdejében, úgyhogy ez marad nyári sport. Tudom, ez még nem is hideg, Amerikában, na ott hideg van...már Chuck Norris is hosszú újjú pólót kénytelen venni, szal képzelhetitek.
Így hát adta magát az úszás, hiszen méretbeli léptékarányt tekintve utoljára akkor úsztam a legtöbbet, amikor spermaként (elnézést a vulgáris hasonlatért) több millió induló között végül én húztam be az első helyet és BUMM, így lett a Chocapic...fúúúúúúúúúúúúj nem is, itt megint volt egy kis standby üzemmód, sorry...és kb. ekkora datálható az utolsó "versenykörülmények" közötti siker is. Na mármost ez a végtelen lelkesedés súlyos következményekkel is járhat. Legutóbb említettem a helyes légzéstechnikát, ami ugyan egyenlőre csak a szárazföldön volt nagy segítségemre, azonban kiderült, hogy a vízben egy egészen másikat kell alkalmazni. Fizikai felkészületlenségemben és a húszegynehány (na jó csak tízegynehány) kihagyott évnek köszönhetően háromból kétszer a víz alatt próbáltam meg levegőt venni és ebből egyszer sikerült is. Viszonylag nehéz az ilyen köhögőrohamba torkolló helyzeteket elegánsan megoldani, örömmel jelentem, sikerült szilárdabb alapokra helyeznem ezt az elméletet, nekem sem sikerült. De legalább kiderült, hogy tényleg nem halálos mennyiségű klór van a vízben, elvégre még élek (a hajam meg biztos nem ettől hullik). Aztán megint előtört a lelkes oldal és 500 méter után már te vagy a 25 méteres medence Májkel Felpsze, így gondolsz egy merészet és gyorsúszásra adod a fejed, elvégre kemény vagy, mint a vaskorlát a kocsma előtt, de persze megint nem gondolod át azt a levegővételes dolgot és igen...újabb mintavétel a medence vizéből, reméljük senki nem könnyített benne magán a legutóbbi eset óta. Na ekkor már értetlenül nézett rám az úszómester, mint lufiárus a nyílzáporban, de minden bizonnyal elég meggyőzően tudtam profin nézni, hogy nem zavart át a sekély vízbe. De azóta rohamléptekben, vagy inkább rohamtempókban fejlődök, felvettem a fonalat és már olyan helyen is fáj mindenem, ahol nem is feltételeztem, hogy izmok találhatók, és sajnos most is csak felszín alatt sajognak, mert vizuális nyomuk kívülről egyenlőre nincs.
