A szokásos tegnapi bejegyzés kimaradását most gyorsan pótolnám megfejelve egy terjedelmesebb beszámoló képében (mert mind tudjuk, hogy a méret a lényeg), sajnos a szokásosnál sűrűbb programom mellett már nem maradt időm tegnap este körmölni. Szóval, mint azt sokan tudjátok már megint a fővárosba keveredtem, mert nagyon-nagyon-nagyon régen láttam már oly sok embert, akivel régen napi kapcsolatban voltam, csak én az előző életemben elkövetett szemétségek miatt (csak a rossz karmára tudok gondolni) itt élek most a Balkánon száműzetésben, ahol annyira kevés dolog történik velem és/vagy csak úgy általában, hogy nagyon ki kell színeznem a storykat, csak, hogy egyáltalán valaki elolvassa őket.

Pénteken már reggel nyolctól a vekkert néztem, hogy mikor ér már véget a műszak, 8 óra szenvedés után kicsoszogtam a vonathoz és este nyolcra már fent is voltam. Jött az első meglepetés, ugyanis ezek a szemetek befejezték a metróátalakítást, én meg a bombatölcsérek és óriásdaruk nélkül meg sem ismertem a placcot, úgyhogy az első két percben csak keringtem, mint lepkefing a jakuzziban. Elsőre rögtön rossz irányba mentem (szürkületi vakságom van mentségemre szóljon), aztán mire meglett a helyes lejárat ki volt írva, hogy megszűntek a BKV jegypénztárak, azokat áthelyezték a MÁV pénztárakhoz. Oké, utazóval vissza a lépcsőn, kóvályogjunk még egy kicsit. Persze a pénztáraknál nincs semmi, jól körbenézek, sehol egy kva BKV jegyüzér, sebaj, jól beszélek magyarul, megszólítottam az egyik standon két eladókislányt, hogy igazítsanak már engem, vidékit útba, hol a retekben van a pénztár. Rám néztek hülyén és nagyon lesajnálóan közölték velem, hogy itt van mellettük...ha csak 15 fokkal balra néztem volna, megspóroltam volna ezt a kis közjátékot, de szerintem valami teleportáló üzlethelyiség lehetett, mert szerény számításaim szerint legalább 3-szor kellett elmennem mellette, ennyiszer meg nem létezik, hogy nem veszem észre, hacsak nem helyváltoztató, mint a LOST-ban a varázssziget.

Piszok nagy mázli, hogy a péntek esti programom masszázzsal kezdődött, már éppen ki voltam minden vizekből, mire eljutottam a kánaánba (aki keresné, annak mondom, hogy a Wesselényi u. 41 szám alatt van, a Blahától egy köpésre - ez fizetett hirdetés, bár még a százalékban nem állapodtunk meg). A szalon valamiféle időcsapdában lehet, mert elméleti síkon 64 percig tartott az erősen kombinatív relaxációs dögönyözés, de nekem sokkal rövidebbnek tűnt, de mivel én puncsos VIP vendég voltam, tudom, hogy nem vertek át ezügyben. Immár frissen, felüdülve néztem elébe a következő napoknak. Ugyan hivatalosan még hétvégének minősült az ott tartózkodásom és a szabim csak mától indult, de még helyenként nem értem ennek a szabadidőnek a lényegét, mert most is minden nap 7-kor, vagy ennél korábban keltem, ellenben később feküdtem, mint szoktam, így az alvási rátám ugyan romlott, de ha már ott voltam, igyekeztem minél több időt ébren tölteni.

Egy óra erejéig a volt szobatársammal is összeültünk, sztorizgattunk egy sort rövid szemelvényeket kiragadva az elmúlt hét év történéseiből, vagy éppen nosztalgikus távolságokba visszakanyarodva, amikről már vagy nekem, vagy neki nem volt fogalma (legyen szó akár személyekről, akár állítólag megtörtént eseményekről), szal, ha egy kicsit őszebb lett volna a halántékunk, akkor egy nyugdíjasklubban sem keltettünk volna nagy feltűnést, memóriában csak az ezeréves Pentium egyes számítógépek lehetnek csak gyengébbek.

A rengeteg tervből sajnos a futás és a shoppingolás nem valósult meg (esküszöm rajtam kívül álló okok miatt), de voltunk biliárdozni Russékkal (még mindig mindenki úgy játszik, mint Ray Charles egy koromsötét szobában) és életemben először voltam IKEA-ban, sőt ettünk is...úgyvan, egy Björni Knippen kanapét fogyasztottunk el fenyőgyantával! Na jó nem, de legalább svéd konyhát toltunk, ami meglepően finom volt, volt vicces gyerekrajzos címkés sörük is (csak Zsú merte bevállalni), de a húsgolyó tényleg odabaszott. Aztán persze valahogy ki kellett volna jutnunk a komplexumból, de ezek a szemetek úgy tervezték, hogy végig kelljen menned az összes osztályon, ha meg akarod lelni a kijáratot, aminek az lett az eredménye, hogy a csajok minden második sarkon elájultak valamitől, így a pénzárhoz már ezer meg egy dologgal a hónuk alatt érkeztek meg...hiába, ezek a svédek tudnak valamit.

Egész hétvége folyamán mindenhol tömték belém a kaját (kivéve ahol én szorgoskodtam a konyhában, mert ott még nálam is véznább lakó volt, akit csak így tudtam rávenni emberi ételek elfogyasztására) és ennek ellenére az érkezési súlyomhoz képest sikerült újabb egy kilót leadni, úgyhogy huhúú már csak 65 kiló vagyok és ehhez még csak futnom sem kellett...valami van a pesti levegőben, mert eddig mindig soványabban jöttem haza. Tényleg hízlal a vidéki levegő...biztos a szarszag teszi, Pesten az aluljárókban húgyszag van...erre rá lehetne dobni egy brit kutatást.

Persze minden jónak vége szakad egyszer, így most is felvirradt a hétfő, amikor haza kellett jönni. Persze sikerült a vonattal keretes szerkezetbe foglalni a hétvégét. Ugyan nehezen, de sikerült összehozni, hogy a szomszédos kocsiban egy komplett általános iskola foglalt helyet, valami csoportos kirándulás keretébe, vidám zsivajuk messze elhallatszott (mekkora mák, hogy aznap is csak kb 6 órát aludtam) és hozzám is a fülkébe egy anyuka ült be a kb 2-3 éves gyerekével. Viszonylag hamar eldőlt, hogy végig bömböltetni fogom a zenét a fülembe és távolba révedőst fogok játszani az út jelentős részében. Hazafele a buszon vagy már nagyon fáradt voltam és haluztam, vagy valami párhuzamos dimenzióba kerültem, de meg mernék rá esküdni, hogy egy egészen csinos csaj (oké, lássuk be kva jól nézett ki) tekingetett felém, de mivel a női jelek értelmezésében még mindig gyenge vagyok, nem tudtam eldönteni, hogy csak azt nézi-e, hogy nézem-e a melleit (mert volt mit, de esküszöm az arcát láttam meg először és utána is a lábait - na nem azért mert hasra esett), vagy tényleg szemezni akart, én meg papír voltam kenyértörésre vinni a dolgot, így pesszimistán szemlélve elszalasztottam egy lehetőséget, optimistán tekintve pedig felkeltettem a hölgyek érdeklődését a megjelenésemmel.

Összegezve be kell vallanom valamit: én is a közepén nyomom a fogkrémes tubust. Oké nem ezt, hanem azt, hogy nekem hiányzik mindez. Nem az ötmillió ember az utcán, meg a büdös utas a metróról, hanem a társaság, a kimozdulás, hogy egy jót röhögjek a barátaimmal, hogy bemenjek az IKEA-ba kajálni (na jó ez még nem hiányzik, hiszen most fordult elő először), hogy ha valami programot akarok szervezni, akkor tuti, hogy találok 3 kerületen belül legalább egy olyan embert, aki benne van a buliban, hogy lemenjek egy masszázsra pénteken munka után, ahol szintén egy barát fogad, aki mellett kikapcsolok és még a nyűgjeimet is meghallgatja. Ez a Balkán ki fog nyírni, úgyhogy új terv kell...