Most, hogy túl vagyok a vasárnapi filmezésen (A holnap határa került sorra - ki gondolta volna a címből, igaz?! - mindenkinek csak ajánlati tudom, Tom Cruise mostanság jó érzékkel nyúl bele a sci-fi filmekbe) és a vacsin, ami alatt megtudhattam az aktuális reklámokból, hogy melyik hüvelygomba mérgező és melyik ehető, illetve, hogy az új Always fejjel lefelé is felszív mindent (tegye fel a kezét az a nő, akinek minden vágya, hogy tótágast álljon azokon a bizonyos nehéz napokon...szerintem szívesebben tépnék ki a szívét annak az állatnak, aki ezt a reklámot kitalálta) itt az ideje valami összefoglalót írni az elmúlt napok eseményeiről.

Kedvenc kolleginám pénteken végleg letette a lantot (vagy inkább evezőt) a multigályán, hogy holnaptól immár vadi új életébe lépjen, teljes 180 fokos fordulattal szinte minden területen. A tipikus egyik szemem sír, a másik meg üveg szituáció: mindenki örül, hogy sikerült kijutnia az útvesztőből, ami egyre mélyebbre viszi az embert nap, mint nap, de persze így a labirintusban rekedtek is eggyel kevesebb ismerős arcot látnak maguk körül, aki még nagyjából elviselhetővé teszi a kilátástalan helyzetet. Mindenesetre szurkolunk, hogy tényleg egy jobb helyre kerüljön és ne csak az új munkához fűzött remények jöjjenek össze, hanem a sokéves-ötéves tervek jelentős része mellé is egy pipa kerüljön a listáján.

Az én kijutásom egyenlőre eléggé leülepedett, a munkapiac egy elég kis részét képviselik az én szakértelmemet igénylő hirdetések, amire lehetett már beadtam a pályázatom, de vagy le sem szarják a ki nem választottakat (nehogy már egy 2 soros visszajelzéstől letörjön a kezük, az ilyenek is inkább szarjanak sünt, ha már lehet egyet kívánni), vagy annyira elhúzódik az elbírálás (kevés a jelentkező, hosszabbítják a határidőt, vagy eleve marha hosszú a beadási határidő), hogy lassan ez is kikezdi az idegeimet. De legalább már a melóban sem az aranytündérnyuszómuszó vagyok, mert végre nekem is leesett, hogy kedvességgel, segítőkészséggel egy tapodtat sem lehet előrébb jutni, bunkónak, nyersnek és kegyetlennek kell lenni, úgyhogy az elégedettségi mutatókat nálam inkább a szívató mutató váltotta fel, ha valaki inkompetensen áll hozzá a munkához, azt kegyetlenül kicsinálom. Úgyis szereztem már éppen elég jó karmát ebben az életben (és különben is a munkahelyen kívül ugyan az a kisangyal vagyok mint eddig, sőt a közvetlen kollegákat továbbra is két vállal támogatom), úgyhogy ez simán belefér, majd az elszámolásnál kidumálom azzal, hogy fenn kellett tartanom az egyensúlyt, még a végén totál balekká váltam volna (már így is vastagon annak érzem magam nyomokban, mert egyesek csak akkor keresnek, ha akarnak valamit, de ha már valamit ellentételezni kellene, akkor eszükbe sem jut a telefonszámom, felkerülök az ütközetben eltűntek listára, a legközelebbi szükségállapotig). Úgyhogy marad a cím szerinti képlet: élek, este meghalok, másnap kezdjük elölről...ha sikerül kijutnom a labirintusból, a középső rész remélhetőleg feledhető lesz és végre élni és nem túlélni fogom az életem.