Piacon összesen két dolgot éri meg venni: 24 darabos Mocatte 3in1 kávét, meg levegőt, minden másra ott a bolt (persze a levegő mindenhol ugyan olyan jó)! Na de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk az események láncolatának első szemét. Csütörtökön megemlítettem, hogy akkor irány Szabadka, biztos legalább annyira izgis lesz, mint megtalálni Eldorádót, én utoljára akkor jártam arra, amikor még nem volt beégetős a memóriám, úgyhogy nincsenek távoli rémképeim se. Megkérdeztem, hogy kell-e GPS (ha már egyszer évekkel ezelőtt megvettem, vegyük hasznát), de nem mindenki álmában is eljutna odáig, de mint kiderült, azóta jelentősen megváltozott az álmok birodalma. Feltételezem 30 éves emlékképekből dolgozott mindenki, azóta pedig a tektonikus lemezek annyira elmozdulhattak, hogy fényévekre került a szabadkai piac régi önmagától, az utakat is újrarajzolták, lényegesen kevesebben beszéltek út közben oroszul és lángoló tankok sem világították meg az oda vezető utat. Igen, jól sejtitek már a határig nem jutottunk el eltévedés nélkül, Szegedig marha biztos volt magában a vezetőség, de aztán annyira megváltozott a táj, hogy rögtön rossz felé fordultunk, amit súlyosbított az, hogy odakinn már egy kumma magyar szó sem volt sehova kiírva, ami nem kecsegtetett sok jóval, ha figyelembe vesszük, hogy már azok között a feliratok között is eltévedtünk, amiket értettünk. Beálltunk a leghosszabb  karavánba, amiben még magyar rendszámokat véltünk felfedezni, mert hát ugye biztos mindenki a piacra igyekszik...és tényleg. A következő kihívás a parkolóhely vadászat volt, mert mire odaértünk már 10 óra is elmúlt, úgyhogy már rég kint volt a fél Balkán, úgyhogy 10 perc keresgélés után rögtön beálltunk a taxiállomásra, hogy végre egy szabad hely, nem is értjük, miért nem csapott le erre a kiváló helyre már valaki...idióta szerbek! Nagyon hamar rájöttünk, hogy cseréptörés van, mert csak taxi állt körülöttünk, de mázlinkra szemből éppen dobbantott egy rozsdakupac, úgyhogy annak a helyére be lehetett lavírozni. Na akkor irány a Kánaán, lássuk miből élünk! Ha már láttatok sötét, hideg, agyonzsúfolt szeméttelepet, akkor el tudjátok képzelni, hogy hova kerültünk. Bennem ekkor tudatosult, hogy miért is rühellek piacra járni, de az ifjonti hév magával ragadott és mindenáron ki akartam én is menni, nehogy kimaradjak a jóból. Annyira keskenyek a sorok, hogy ketten is csak lapjával férnek el egymás mellett (banyatankos nyugdíjast hírből sem lehetett látni, gondolom nekik volt egy behajtani tilos tábla rögtön a bejáratnál), minden rohadt eladó bagózik, és legalább ötféle nyelven beszélnek körülötted. A kínálat gyakorlatilag megegyezik az itthonival, ugyan az a kínai gagyi, három méterenként ugyan azt árulják, alkudni nem lehet és persze minőségi árut nem találsz. A nagy felhajtás miatt én azt gondoltam, hogy ez valami különleges hely, de gondolom csak a történelem és a szovjet idők áruhiánya okozta aranymázas nosztalgia emelte ezt a piacot az egekbe, de igazából egy hatalmas csalódás az egész. Természetesen semmit nem találtam (még nyomokban sem) abból, amire szükségem lett volna, mindössze 150 Ft-ért sikerült pisilnem egy kiadósat, mert a folyamatosan szakadó esőben és a csordogáló ereszhangok miatt már nem bírtam ki, de ennyi volt a teljes költekezésem külföldön. Anyuék vettek egy kabátot, meg egy melegítőt, amin spóroltak mondjuk kétezret, cserébe belenyomtak ötezret a benzinbe, szal bravó. Ez csak annak éri meg, aki felvásárol egy kazal cuccot, hazajön és 20-30%-os haszonnal ad rajta tovább, senki másnak. Mivel a kórincálás végére már hangulatban voltam, felvetettem, hogy nagyon sürgősen menjünk hazafele, mert ennek semmi értelme, úgyse vesz senki, semmit. A határ fele persze megint eltévedtünk, nem baj, megvan a helyes irány, széles mosoly a szerb határon, aztán ugyan az a mosoly az arcunkra is fagyott. Ahogy átgurultunk az ellenőrző bódén el is érkeztünk annak a 4 (négy!) sornak a végére, ami a magyar átkelő előtt kanyargott. Három óra alatt sikerült megtennünk azt a kb 500 métert, ami a két határ között van (miközben a kva Unióban vagyunk és még határokkal bohóckodunk). A négy sor, valahol három, majd két sorrá szűkült, mindenkinek a pofátlanságára volt bízva, hogy kit enged be, meg kit nem, ki féltette jobban az autóját, vagy ki nem, aztán újra ötsorossá duzzadt, de mi folyamatosan abba vágtunk át, ami 30 centit haladt, miközben az összes környező 5-6 autónyit. Azt hittem szétbasz az ideg! Nem elég, hogy semmi értelme nem volt nekem is kimennem, még a hideg, nyálkás időben sikerült felfáznom is, majd behugyoztam már ott az autóban, egész nap egy szelet kenyeret ettem és egy kocka csokit és akkor semmi nem halad sehova, csak a szakállam őszült bele, nőtt a hajam 10 centit és kihordtam egy infarktust lábon, na jó, ülve. Az egyetlen pozitívum, hogy haladtam 200 oldalt a könyvben amit olvasok, de aztán már annyira ki voltam idegileg, hogy inkább zenét próbáltam hallgatni, utána meg nagyon sok erőmbe telt, hogy ne nyírjak ki mindenkit magam körül. A határon benyögték, hogy beázott a szerverszoba (gondolom ez egy nyitott pavilon lehetett, mert minden valamirevaló szerverszobát úgy terveznek, hogy egy szájbavert özönvíz esetében is még kétszáz napig túléljenek a bent rekedt informatikusok), így leállt az egész ország beléptető rendszere, így kivonult a teljes csipet csapat, ami kimerült abban, hogy a megnyitott 5 átkelőhely között négy fős kezelőszemélyzet rohangált rotációban, hogy manuálisan ellenőrizzék az útleveleket, személyiket, meg az autók csomagtartóját. Na mi ezt a rotációt követtük látatlanban tökéletesen rossz ütemben, mivel mindig abba a sorba húztunk át, ahol éppen akkor nem tartózkodott egy határőr sem. Végre elértünk a célvonalra, odaadtuk a papírokat és akkor jön a hülye kérdés, hogy csak hárman vagyunk-e? Nem vazze, két agyvérzés még van a csomagtartóban a három terrorista mellett, akiket Horgosban vettünk fel, egyéb hülye kérdés? Újabb két és fél óra hazáig, úgyhogy a reggel hetes induláshoz képest már majdnem sötétedett mire landoltunk itthon. Ennyi erővel védőmaszk nélkül is hegeszthettem volna, miközben néha napfogyatkozásba nézek, annyira időpocsékolás volt a teljes pénteki nap. Ha esetleg valaki tud helyet, ahol dupla gombsoros tengerész kabátot árulnak (az angol pea coat-nak hívja), az kérem jelentkezzen a szerkesztőségben, köszi!