Nagy nehezen visszaálltak az arcizmaim a kiindulási állapotba (nem, nem a rengeteg nevetés, hanem a tartós szopás okozott átmeneti arcidegzsába miatt), úgyhogy összképileg most már csak a hajammal kellene valamit kezdeni, mert reggelente úgy festek, mint, aki most lépett ki a hetvenes évekből. Ha fejpántom lenne és lógna a szám széle egy tetszőleges hétköznap délután összeszedett agyvérzés okozta bénulás miatt, kiköpött Rambo lennék. Pedig az internetes divat- és stílusportálokon (bizony, már ilyeneket nézegetek, mert valami megjelenést fel kell építeni, a pornó meg már uncsi és az Index sem frissül olyan sűrűn) nagyon menőn festenek a hosszú hajú modellek, rajtuk minden ruha méretre igazított és akkor is szívdöglesztőek lennének, ha éppen disznóvágás közben kapjuk el őket, könyökig bélben turkálva. Irigylem az ilyen embereket, az egyszerű halandóknak nagyon sok energiát kell már abba is feccölni, hogy az aznapi ruházatot úgy tervezzék meg, hogy azok ne üssék egymást, vagy ne szegjünk vele divatszabályokat. Az csak mitológia, hogy a férfiaknak összesen 5 ruhadarabjuk van (egy farmer, három póló, meg egy kapucnis pulcsi), embertelen mennyiségű ruhát vagyunk mi is képesek felhalmozni, de a kombinációs képességünk messze elmarad a hölgyekétől. Mi azért nem megyünk el olyan végletekig, hogy a cipőm színe menjen a gatyához, a pólóhoz, a táskámhoz, meg a szemem színéhez (tekintve, hogy ezek mind különböző színűek fizikai képtelenség lenne, plusz a férfiak 16 színben látják a világot, az összes többi árnyalat csak mesebeszéd és marketing), de alapvető dolgokat illik betartani. Nyitott szandálhoz nem veszünk fel zoknit, pláne nem titokzoknit, uramisten!!! (bár láttam ennél durvábbat is: zokni, vietnámi strandpapuccsal, a nagylábujj mellé begyűrve a papucs pántját LOL). Persze a melóban is egyesek annyira otthon érzik magukat, hogy szöszmösznyuszis mamuszban, nyáron meg mezítláb mászkálnak (alacsonyan van a munkahelyi öltözködési kultúra, ennél lejjebb már csak a kávéfőzési van, amikor a szivaccsal mossák ki a zaccot a szűrőből és úgy hagyják mákosan...hányinger), már várom, hogy mikor engedik el annyira magukat, hogy a szekrény aljából előkerüljön az NDK necctrikó, meg a köldökig kigombolt hawaii mintás ing, esetleg a hellókittys térdzoknik. Nagyon sokáig azt hittem amúgy, hogy a zokni színét a cipőhöz kell igazítani, erre kiderült, hogy a nadrághoz, a cipőhöz meg az övet kell passzítani. Persze vannak a divatdiktátorok (a - szó szerint - buzi különcök, akik semmi máshoz nem értenek és jellemzően csak a hajuk beszárítására rámegy az egész délelőtt, vagy alapból göndör a hajuk, ami ezerféle irányba áll és ezt ők a bohém jelzővel teljesen rendben levőnek találják), akik szembe mennek ezekkel a trendekkel és olyan okádék ruhaegyütteseket raknak össze, amiket végül nevetségesen magas áron árulnak, csak mert rá van varrva valami divatmogul címkéje. A ruhadarabok jelentős része értékelhetetlen, de ellensúlyozandó, teleaggatják szerencsétlen modellt mindenféle kiegészítőkkel: sál, sapka, napszemcsi, karkötők, kendők, csicsa, meg flitter (ami nem a mókás delfin) és a végén úgy fest, mint a ruhafogas az előszobában, amire rászakadt a diszkógömb. Ha jobban belegondolok ez az ízléstelenkedés nekem is menne, de csak ezért nem akarom megváltoztatni a szexuális beállítottságomat, anélkül meg szerintem komolyan sem vennének. A megfelelő iránymutatások mellett azért én is szép tudatosan építem a ruhatáramat (lassan vagy egy nagyobb szekrény kellene, vagy meg kellene szabadulnom néhány régi darabtól), mert bár tudjuk, hogy nem a külső alapján kell megítélni embertársainkat, de lássuk be: először a külsővel találkozunk és a legritkább esetben kezdünk beszélgetésbe gyerekkori traumákról és látens apakomplexusról azzal, aki mellett még a büdös utast is szívesebben választjuk a villamoson.