Elkapkodtam a "fél lábon is kibírom a hátralévő két hetet" kijelentésemet, gyakorlatilag már két lábon is alig tartom meg az egyensúlyomat, a fél lábbal ennél nagyobb hátrányban csak egy seggberugó versenyen lehetnék. Tegnap is dolgos munkanap volt, aminek a vége az lett, hogy fél nyolckor már nem bírtam nyitva tartani a szemem, úgyhogy szégyen szemre akkor feküdtem le, amire utoljára talán oviban volt példa és akkor is csak azért, mert a szülői szigor elzavart aludni, pedig az aznap bevitt cukormennyiség épp akkor érte el infantilis kis agyamban az aranylövés szintjét. Ehhez képest sikerült 13 órát héderelnem, amit csak egy roppant fontos hívás (a természet volt az) szakított meg, valamikor hajnali 6-kor. Amikor már azt hihettem, hogy na akkor majd ma jól nem csinálok semmit, kiderült, hogy egy hete egy másik felelőtlen kijelentésem áldozata leszek, mivel elkerülendő az utolsó vasárnapos tömeget javaslatot tettem arra, hogy ma ejtsük meg az utolsó nagy rohamot a karácsonyi ajándékvásárlás rögös hadjáratában. A sofőr megint én lettem (ezek a kérdések nagyon hamar el szoktak dőlni, mert anyunak nincs jogsija), úgyhogy annyival tudtam tompítani a nap fájdalmát, hogy nem a délelőtti csúcsban mentünk, hanem kora délután, megkockáztatva, hogy már légtelenítve lesznek a polcok, de legalább nem hányom el magam a karácsonyi tömegtől és az agyvérzésig üvöltő kis csöppségektől, akinek már megint nem vették meg a neonsörényű szárnyas pónit és anyuék idegein kívül bizony a te hipotalamuszodat is célba veszik a hisztijükkel (ami a végén már nem is érthető és olyan magas frekvencián szól, hogy már csak a kutyák és a denevérek szenvednek tőle), még ha nem is tudatosan. 90%-os készültségre sikerült befejeznünk a napot, nekem már csak két ajándék van hátra és mindkettőt pontosan tudom, hogy hol is fogom beszerezni, épp csak időt kell rá még jövő héten találnom, amikor be is tudok fáradni az érintett kereskedelmi egységekbe és ez lesz a macerásabb rész. A parkolóház az ünnepekig már fizetős lesz, nem mintha lenne kedvem autóval menni, reggelente már alattomos nyálkaréteg van az aszfaltra fagyva (legutóbb már úgy tudtam csak futni, mint aki most fosta végig a lábszárát és fél egy újabb nagy rohamtól. Ha a saját testsúlyomat alig tudtam kontrollálni, majd pont egy ezer kilós autóval fogok leszúrt rittbergereket, meg dupla axelt bemutatni, más se hiányzik így év végére), úgyhogy gyalog, a munkaidő helyes menedzselésével kell célt érnem, amiből valószínű az lesz, hogy szokás szerint nem tudok hamarabb elszabadulni a bányából, így egy még későbbi busszal tudok majd csak hazamenni, hosszabbra nyújtva az amúgy is kiakasztó hétköznapokat. Már úgy várom! Aztán még szépen be kell csomizni mindent (csupa szögletes dolgot vettem - úgy van, mindenki egy darab téglát fog kapni, ilyen építőipari anyagárak mellett egy vagyont költöttem mindenkire - legalább magammal ne csesszek ki ha nem muszáj), és bár óvónő fia volnék, azért a technikám (hívjuk így, de sokkal inkább freestyle csomagolópapír tönkretevés kategóriába sorolnám ezen tevékenységemet) hagy némi kívánnivalót maga után. A csomagolás esik legelőször áldozatául a karácsonynak, úgyhogy majdnem mindegy is, hogy mi, meg hogy van kicicomázva, nem?! A súlyom kezd újra normalizálódni, hál istennek a héten tetőzött a legnagyobb süti és csokimennyiség a melóban, úgyhogy külön fel kellett mindenkit hatalmaznom, hogy verjenek össze, ha elkezdenék nassolni, de komoly önfegyelemről tettem tanúbizonyságot, így bár még mindig nem mentem az általam meghúzott felső határ alá, de a három plusz kilóból, már kettőtől sikeresen megszabadultam (egy teljesen kietlen helyen ástam el őket) és a ragyák is lanyhulni látszanak a bőrömön, úgyhogy kezdek megint emberi alakot ölteni, az ünnepekre már 25%-ban ismét Adonisz leszek.