Két napja már, hogy bekakukkolt a gépem, bevittem a sürgősségire, időközben már áttolták az intenzívre, sokat javult az állapota, már levették a lélegeztető gépről (hál istennek nem azért, mert már menthetetlen) és már beindult a tippelgetés, hogy mi baja lehet. Most szélesspektrumú antibiotikumot kap, úgyhogy ez vagy lupus, vagy autoimmun betegség lesz, de az is lehet, hogy indokolatlanul sok dr. House epizódot láttam eddig. Ugyebár vasárnap már kiderült, hogy másnap autókázni kell, hacsak nem akarom a sérvemet megsétáltatni, hogy a 20 kilós gépházat a hónom alatt cűgölve megszakadjak a pályaudvar meg az üzlet között. Az égiek ekkor már csak azon vitatkoztak, hogy milyen égi csapást tervezzenek hétfő reggelre, hogy megnehezítsék a bejutásomat, így végül arra jutottak, hogy legyen havazás, az még úgysem volt az életemben (mármint láttam már havat, csak vezetni nem vezettem benne). Reggel még nagy naivan beöltöztem futáshoz, aztán amikor kiléptem az ajtón, térdig süllyedtem az éjszaka lehullott friss porhóban és elég masszívan szakadt egyfolytában. Lelkiekben felkészítettem magam a vezetési élményre, mivel sem a tanulás, sem az éles (értsd komoly anyagi károkat okozni tudó, önálló közúti garázdálkodás) vezetés alatt nem volt eddig szerencsém hóhoz, a 10 centi hó nálam nem vastagságra, hanem hosszra jelent meg, pedig télen tanultam vezetni, de éppen csontig befagyós decemberi időszak volt, amikor a szokásosnál sokkal jobban szikrázott a szánkó talpa, miközben a szülők fel-le húzgálták a kis pulyákat a főutcán. Szóval feltapadtam a szélvédőre, 50-nel végigszáguldottam mind a 16 km-t (ha lehetett volna, inkább toltam volna az autót, sicher, ami biztos, úgy okozom a legkevesebb kárt legyen szó magamról, vagy másról), csak kétszer csúsztam meg egy kicsit és mindez a mi utcánkban volt, motorfékkel gurulni, lassan gyorsítani, lassan lassítani, nyugodtan idegeskedni, ha elütünk valakit kövér gázzal elhajtani a helyszínről, egyszóval az alapok megvoltak fejben. A gyakorlat azért sokkal félelmetesebb, mint ahogy azt el tudja mindenki képzelni magának, az agyamat leizzadtam mire nagy nehezen beálltam a parkolóházba, minden méteren azt éreztem, hogy megcsúszok, felborulok, meghalok, de akkor legalább nem kell bemennem dolgozni, szóval a végére csak sikerült valami pozitívumot is belecsempészni a dolgokba, így méltóságomat megőrizve nem kezdtem el sikítozni a volán mögött (vicces látvány lehettem volna kívülről nézve). Szemem 360 fokban pásztázta a valóságot, olyan voltam, mint egy homofób nindzsa, hátulról sem lehetett volna meglepni, bár biztos idegösszeroppanást kaptam volna, ha egy egér kiszalad elém az útra, tuti, hogy keresztbe rántottam volna a kormányt, aztán mindenki féljen, akinek drágább autója van az enyémnél. Van betétlapom és nem félek használni! Szóval két napja már, hogy csak végszükség esetében ülök le a gép elé (hamarabb kapok agyvérzést anyu gépétől, mint a munkahelyi stressztől), úgyhogy visszatértem az olvasáshoz, meg a tévézéshez, innen már csak egy ugrás, hogy gyertyával kezdjek világítani és beálljak az amishok közé, a szakállam mindenesetre már megvan.