Pénteken kártyaeste volt, ami ebben a formájában utoljára az előző életemben fordult elő. Russék voltak a házigazdák, így halálos nyugalommal lehetett a földre leejtett chipset a szőnyegbe taposni, mert nem nekem kellett takarítani, de azért körültekintőek voltunk és csak olyat helyeztünk el a perzsán, amit az okos mosószer ki tud hozni, vagy Tomi, akivel anyu mos a reklám szerint (máig nem tudom, hogy ki ez a Tomi, aki így ráér minden háziasszonnyal mosni).
Mivel muffin sütésben már erős vagyok, így vállaltam egy tálcányi leszállítását, hogy addig se haljunk éhen, amíg a pizza kiér. Hegyekben állt a chips, meg a keksz, hogy a sörről ne is beszéljünk, szal ha nem is játszottunk volna, akkor is ellettünk volna néhány órán keresztül, amíg kikopnak a készletek, de mivel mindannyian játékos kedvünkben voltunk, elővettük a két legidegesítőbb kártyajátékot a világon. A rövid szabály-felelevenítés után könnyed 5 órát görnyedtünk az asztal felett, mire a végére értünk mindkettőnek. Maradjunk annyiban, hogy ha pénzben játszottunk volna, akkor én nyertem volna el a nettó befizető címet, ugyan nem lettem seggutolsó egyszer sem, de én mindent megtettem az ügy érdekében, arról nem én tehetek, hogy volt nálam szerencsétlenebb is. Újra felidézhettem, hogy miért is ment az agyamra a Rikiki (nem, nem dadogok írásban, ez a játék neve, ezt kell bemondani minden kör előtt, szépen, tagolva, de ennyi erővel lehetne szopóág is, az is pont három szótagú), mert bár a társaság mindig jó volt, ahogy most is, de túlontúl észjáték kategóriát képvisel és itt nagyon hamar kiderül, hogy a szemüveg rajtam csak dekorelem és valaki úgyis keresztbe húzza a tökéletes tervemet. Mert ez a játék bizony arról szól, hogy ha már úgy látod, hogy elúszik a hajó, akkor nyugodtan mást is magaddal ránthatsz, a népszerűségre nem osztanak pontot úgysem, ellenben a beszopott körökre csak úgy szórják a mínuszokat. Sebaj jó móka volt, kár hogy egymillió fok volt még késő este is (félóránként öntöttünk a lávakövekre), amit csak az a tény tompított egy kicsit, hogy jövő hét közepére már kétmillió fokot mondanak, így vagy egész nap a 4-6-os villamoson fogok ücsörögni, ott legalább van légkondi, vagy szombaton zárásig beköltözök a henteshez. 38 fok lesz, ami pálinkából gyenge, testhőmérsékletből hőemelkedés, de légköri hőmérsékletnek maga lesz a kénköves pokol. Már látom magam előtt, hogy az aszfalt felolvad, a villamos sínek felpúposodnak, az alkohollal nem befolyásoltak is az utcán fognak fetrengeni, hogy aztán a hőguta miatt a kiérkező mentőkocsi sofőrje is becélozza a legközelebbi villanyoszlopot. Ilyenkor nem kellene munkaszünetet elrendelni? Amíg kislattyogok a buszhoz nemcsak, hogy leégek, de szerintem le is hámlom egyből a latinlover színemet (egyesek szerint nagyon latinos külsőm van, de nem mértem náluk véralkohol szintet és partydrogokra se teszteltem őket, csak, hogy tudjam mennyire voltak beszámíthatóak ezen kijelentéskor) és olyan cuccokat sem vehetek magamra, amikbe látványos pisztolytáskákat lehet izzadni, mert úgyis akkor futnék össze álmaim nőjével, de az álmoskönyvek szerint két retek nagy folt honciban nem a legjobb első benyomást generálja a másikban. Úgyhogy mindenki tekerjen a kiskosztümje alá (a fiúk is, nincs apelláta...elfogyott, mostanság hiánycikk, mint a kecmec..az például soha nincs) egy slagot és cirkuláltasson benne hideg vizet, ha túl akarja élni a jövő hetet. De csütörtökre már enyhülést mondtak, már csak 36 fok lesz és esni is fog...hurrá!
