Úgy tűnik egyszeri és megismételhetetlen fatális véletlen csoda volt a vasárnapi bejegyzés, mivel normalizálódott a látogatottság, a hétvégi poszt számlálója pedig most éppen 4100 körül fagyott be. Persze pont egy nem túl vicces bejegyzést kellett több ezer embernek látnia (gondolom ez volt az utolsó esélyem arra, hogy egy könyvkiadó felfedez, vagy hülyére keressem magam internetes blogolásból), akiknek nem, hogy nem jött meg a kedve a rendszeres követésre, hanem mély depresszióba esett a lelkesedésük és inkább a mélybe vetette magát. Megpróbálok nem összezuhanni attól, hogy megint csak két számjegyű az olvasottság, valahogy kibírtam az előző néhány évet is ezzel a tudattal.

Vészesen közeledik a szabadságom, amit megalapozandó, feliratkoztam Zsúhoz talpmasszázsra. Persze, amikor legjobban sietne az ember munka után a dolgára, akkor áll össze az összes bolygó, hogy árnyékot vessenek a jószerencsédre, ami eddig is csak papíron létezett, de ettől még nyugodtan bele lehet rúgni a döglött oroszlánba. Egész nap esett az eső, így térdig vizes gatyában voltam állandó jelleggel, mert ugye mindenki nekem támasztja az ernyőjét, én meg inkontinencia zavarokkal rendelkező szerencsétlennek festek az avatatlan külső szemlélődő számára. Délután csak azért nem ismételtük ezt meg, mert leállt a villamos közlekedés (most vagy elütöttek valakit, vagy már az esővizet sem bírja a combino), úgyhogy mindeni a pótlóbuszokra próbálta feltuszkolni magát, több-kevesebb sikerrel. Mivel előrelátó voltam (nagyjából 50 méterre visz a szemem, ha rajtam a pápaszem, aminek semmi köze a vatikáni szentatyához), így nem szálltam fel egyik konzervdobozra sem, mivel hosszú sorokban kígyózott a dugó, buszsáv hiányában pedig gyalogosan összesen 3 heringtelepet előztem meg, miközben egyre emelkedett a halálos áldozatok száma a buszokon, vagy a tömeg, vagy a magnóra vehető szagok miatt. A Keletinél azért még meg kellett állnom vonatjegyet, meg bérletet venni, gondoltam kezdek a BKV-nál, alig volt bent néhány kuncsaft. Hamar kiderült, hogy az összes külföldi, szal lepedőnyi térképeken kellett nekik elmutogatni, hogy hova akarnak eljutni (aztán újra, mert első körben nem jegyzeteltek és a harmadik járatszámnál leváltak az anyahajóról, nincsenek ezek ennyi eszközhöz szokva), szal 15 percig szarakodtunk, mire sorra kerültem, hogy aztán még ennyit ácsorogjak a MÁV jegypénztárak előtt. Itthon még egy mosást is be kellett tennem (sőt, most hazaérve ki is kellett teregetnem, kell egy házvezetőnő), így elegánsan késtem vagy negyed órát, de legalább a szeánsz alatt madárcsicsergés és gilingalang szólt és nem a lángoló erdő hangját kellett hallgatnom, ami mostanában a munkahelyi rengetegben standard jelenség. Nem baj, jövő héten seggmeresztés, vuhúúúúúúúúúúúúúú!!!