Nem egészen tervek szerint alakultak a programok, a pénteki vacsi sajnos elmaradt, mert elfogytak a résztvevők, szal végül inkább Zsú jött át ötletelni, meg megelőzni a dobozos sör megromlását a hűtőben. Mivel már hetek óta nem volt semmi sütemény, így nekiálltam konyhatündérkedni is és először fennállásom alatt sós muffint sütöttem. Persze nem véletlenül, mert cukor helyett fél kiló sót toltam volna a tésztába (tudjátok, mikor vörösbor helyett málnaszörpöt öntesz a pörköltbe, aztán, amikor utána akarod sózni, jól meg is cukrozod), teljesen tudatos kísérleti program volt, amit egy hetes kutatómunka előzött meg, hogy nehogy valami ehetetlen só-liszt gyurma legyen a vége. Persze a recept kivajazott forma használatát javasolta (ami tekintve, hogy a papír leszedése, míg ki nem hűlt, felért egy szőnyegbombázással, nem is lett volna olyan rossz ötlet), de láttam én már embert úgy elszenesíteni egy muffin tepsit ezzel a technikával, hogy inkább a kosárkákra szavaztam, lesz ami lesz. A receptek persze soha nem írják, hogy meddig kell sütni, csak színkódokat írogatnak, amivel egy színtévesztő, mint én is, nem sokra megy, jelen esetben pedig kifejezetten szívatásnak éreztem a pirulásig kell sütni instrukciót, tekintve, hogy maga a tészta is vörös volt a hozzáadott paradicsom sűrítménytől. Ennyi erővel azt is írhatták volna, hogy addig legyen a sütőben, amíg a tészta közepe hólyagosra nem égeti a mutatóujjad, ha beledugod. Végül három hullámban sütöttem meg, amíg el nem kezdett egy leheletnyit kormolódni a tetejük, mert piruláskor még vastagon nyers volt a közepe. Végül ehető lett, a nagyját fel is zabáltuk néhány doboz sör kíséretében, miközben kreatív munkatársi képességeimet elővéve segítettem Zsúnak összeállítani a következő munkahelyi projektjüket, mert egy olyan pihent szellemre volt szükség, mint az enyém. Valami geg-csapatba kellene másodállást vállalnom, annyi jó ötletem volt, lassan tényleg a hülyeségből kellene megélnem, a szemüveg így is túl sokat komolyít rajtam, állandóan azt hiszik értelmiségi vagyok, pedig csak rövidlátó.
Szombaton kint voltunk gyúrni a téren, csatlakozott hozzánk egy új játékos is (Bence), aki inkább a verbális, semmint a fizikai gyakorlatok nagymestere. Állítólag már másodjára volt lent (gondolom elsőre csak friss levegőt szívni járt arra), mert a mérleg elérte a 100 kg-os álomhatárt, csak ébredés után nem tűnt el a súlyfelesleg és tekintve, hogy még csak 21 éves, ezt intő jelnek vélte. Én fénykoromban is 81 kiló voltam a csúcson, de már azzal is tele volt a bakancsom, hogy nehezen megy a hajlás és vízszintes csíkok jelennek meg a hasamon az ülőhelyzetbeli hurkák miatt. Pedig magasságra nem volt sok különbség kettőnk között, szal nem tudom miért csak a 100-asnál esett pánikba, gondolom már egy telefonkönyvet be tud fogni a redők közé (esetleg vésztartalék nasit rejteget a mellei között) és az egész alakos tükör is indokolt, hogy minden testrészét szemügyre tudja még venni. Most sem gyúrta magát rommá, gyakorlatilag csak nyújtó gyakorlatokat végzett és demo jelleggel megpróbálta háromszor megemelni saját súlyát kevés sikerrel, így inkább leült a padra kipihenni az elmúlt 5 év összes megerőltető testedzését, ami az utóbbi 10 percben koncentrálódott. Gondolom nem ismerkedni járkál ilyen helyekre, saját bevallása szerint legalábbis van barátnője (vagy a bunkókra, vagy a csúnyákra buknak a csajok, a normálisak meg mind Brad Pittre várnak, akihez képest ugye én csúnya és bunkó vagyok, de még így sem jövök számításba), de az elszántsággal és a hozzáállással még akadnak problémák, főleg, hogy már abban sem volt biztos, hogy mikor tud jönni legközelebb. Állandóan kiderül, hogy a TV shop ígéreteivel ellentétben az edzés fárasztó, így hamarabb feladják, mint ahogy a stadalax megteszi hatását.
