Tegnap kombinációs talaj és szertorna gyakorlatok voltak a fővárosban. Hajnalok hajnalától kezdve folyamatosan szakadt az eső, amit csak súlyosbított, hogy a kora délutáni órákig masszívan ráfagyott az egész hóbelevanc a flaszterre. Az udvarból alig sikerült kijutnom, lendületből kellett volna megoldanom, de félúton meg kellett állnom a kukáknál is, de az utcánál is csak a kerítésbe kapaszkodva tudtam négykézláb megállni. Aztán persze kiderült, hogy az összes járda és úttest lejt mindenfele, szóval csak innen indult az igazi kihívás, mert a forgalomban már tétje is van a túlcsúszásnak. A kézben lévő esernyő sokat nem segített, annak csak a mesékben van hozzáadott értéke a kötéltáncosoknál, meg Mary Poppinsnál, nekem csak egy addicionális veszélyforrás volt, hogy estemben esetleg felnyársal-e az egyik ernyőpálca. Kemény küzdelemmel sikerült burnyázás nélkül lehozni a bevásárlást, a cipőn keresztül 10 lábujjal kapaszkodtam az aszfaltba, de így is voltak izgalmas részek, amiket csak mátrixos Neo-féle lehetetlen behajlásokkal sikerült csak korrigálni, de az is lehet, hogy beütöttem a fejem és csak azt hiszem, hogy sikerült csont nélkül lehozni a gyakorlatsort.
Estére átvonultam Russhoz, mivel a hétvége ugye nem alvásra van kitalálva, szal nyugdíjas korunk ellenére nekivágtunk az éjszakai és hajnali NFL meccsek élőben való végigkövetésére. Ehhez persze délután szunnyantanom kellett volna egy sort, de a végén csak pár karaktert sikerült, úgyhogy egy kissé aggódtam, hogy én leszek az első, aki leellenőrzi, hogy nyál hatására bocsát-e ki valami mérgező toxint a kanapé párnája. Súlyosbította a helyzetet, hogy becsavartunk egy emberes pizzát még a kezdőrúgás előtt, így a kajakóma csak egy hozzáadott rizikófaktor volt a küldetés sikeres teljesítésében. Hála az égnek egész izgalmas összecsapásokra került sor, szóval reggel 6-ig ücsörögtem tágra nyitott pupillákkal, miután Russ lefőzött egy jó adag mérget kávéból, hogy legalább a lehetőségét megteremtsük a 24 órázásnak, ami már a középiskolai kosárlabda bajnokságon is nehézkesen ment, pedig annak már 15 éve, amikor még fiatal voltam és bohó. De végül hős lettem, kibírtam végig ébren, a gond csak az volt, hogy még haza kellett vonszolnom magam szuszmákolni egy pár órát. A buszsofőrnek simán jó estéttel köszöntem, mert ugye sötét éjszaka volt még reggel, nekem meg már halvány lila segédfogalmam sem volt magamról, gondolom kialakította a maga véleményét a fiatalemberről, aki minden bizonnyal annyira szétcsapta magát, hogy azt se tudja milyen napszak van. A 25 perces út alatt kétszer mentem le kotlós tyúkba, nagyon kellett ám figyelni, hogy akkor ébren legyek, amikor le kell szállnom. Az eső persze még akkor is esett, meg rohamosan a vérnyomásom is, szóval kalandos volt, mire nagy nehezen elfordítottam a kulcsot a zárban (ráadásul az enyémben, hoppácsak!), gatya lerúg, táska sarokba dob, irány az ágy, hozzám ne is szóljon senki! Ezer szerencse, hogy egyedül lakok, így erre kicsi volt a valószínűség, ha mégis, akkor meg másik lakásban vagyok. Statisztikák szerint még egy kicsit aggódtam, hogy pont most jut majd eszébe valakinek felhívni, akivel ezer éve nem beszéltem, de a telefon tette a dolgát és nem szólalt meg, amíg az ébresztő nem aktivizálta magát, hogy ideje elkezdeni a napot. Ma este meg press repeat, de csak 2:30-ig kell kibírnom, cserébe 6:30-kor már kelhetek is. Rengeteg hasznomat látják majd holnap a munkában...
