Persze nem úgy üvöltve, ahogy William Wallace tette a Rettenthetetlen című filmben és nem utolsó sorban nem is akartak éppen felkoncolni közben, de azért csak nem kell jövő héten befáradnom a bányába, végre egy hét jól megérdemelt szabi következik. Még a pénteki vonatozás magában rejtett némi agyvérzés lehetőséget, mert cirka 60, idegesítő kisiskolás szobrozott mellettem, miközben vártam, hogy a varázstábla kiírja, hogy honnan indul a vonat, majd a vágányszám helyre kattanása után gyanúsan velem együtt indultak meg, maguknak előre. Persze, hogy két komplett békéscsabai osztálynak kellett aznap hazamennie, úgyhogy nagyon résen kellett lennem, hogy nehogy hallótávolságba kerüljek hozzájuk, de még több kocsi távolságból is rámásztak az idegeimre, amíg el nem indultunk. A klotyóból mindeközben masszívan visszafelel áramlott a csí, szóval egy döglött WC kacsa illata keringett a levegőben, némi gyereknyállal keveredve és persze mindenki a seggében hagyta a kezét és nem húzta be maga után a kocsi ajtaját, ha meg rászóltál, pont úgy nézett rád, mint, akinek végig abban a szagban kellene ülnie, pedig azok mi voltunk. Marha nehéz ám két és fél órát egy levegővel kibírni! A kalauzok egymást váltva jöttek, egyik az egyik, másik a másik irányból és az összes a jegyünket akarta ellenőrizni. Azt nem feltétlenül értem, hogy hogy nem találkoztak útközben, esetleg az egyik imposztor volt, vagy hobbi jegyellenőr.

De végül csak leértünk a Balkánra, ráadásul olyan úr voltam, hogy autóval vittek haza, a hátsó ülésen ülve (talán még nem is ültem ott a saját kocsimban, azt se tudtam, hogy hátul is van ülés), így nem kellett 45 percet szobrozni a buszra várva. A vidéki levegő, meg a léptékarány teljes hiánya meghozta a kedvemet a futáshoz is, így tök látatlanban futottam 9 km-t. Ahhoz képest, hogy az Alföldön vagyunk túl sok vízszintes felülettel nem találkoztam, olyan hullámvasút erre a kerékpárút, hogy az csak elképzelve volt klassz kihívás, a való életben szopóág. Még odafele meg is volt a lelkesedés, de ugyan arra kellett hazajönnöm és a kilencedik km-nél már nem csak a bogárfelhők miatt nem mosolyogtam. Mivel eddig csak busszal, maximum cangával suhantam ezen az útvonalon, lövésem sem volt, hogy mennyit is futok, ráadásul egyetlen bikinis lány sem tartott táblát a megtett kilométereket jelezve, frissítőket osztva, esetleg azokat magára öntve, mert lássuk be az is elég frissítően tud hatni a férfiemberre, szóval, amikor már majdnem megpusztultam, akkor vettem egy 180 fokos fordulatot, aztán irány haza. Nem mondom, hogy jólesett (az ma volt egész álló nap, az ablakig ér az esővíz, annyi leszakadt), de pont ezek az ismeretlen tényezők kellenek ahhoz, hogy egy kicsit továbblépjek a mostani szintről és egy lépéssel közelebb kerüljek a végkimerülésben való elpusztuláshoz. Holnap, ha nem fog a változatosság kedvéért megint szakadni az eső, ismételten nekifutok a távnak (a szó legszorosabb értelmében) és ha nem lesz korán reggel olyan román meleg, mint legutóbb, akkor megpróbálok még egy buszmegállóval tovább futni. Csak a cifrafosás rám ne jöjjön, mert itt bizony nem leszek látótávolságban a legtávolabbi ponton a klotyóhoz képest, bár egy nagyon komoly tempónövelési motivációs tényező lépne életbe. A baj,  hogy szélsőséges esetben már lépni alig tud ilyenkor az ember, nem hogy lekocogni még 5 km-t...fontolgatom a hosszú szárú gatya felvételét, némi méltóságot célszerű lenne megőriznem, a szagokat még valahogy ki tudom magyarázni, de a barna csíkokat lábszáron már kevésbé. Majd azt mondom, hogy leivott a Nesquik nyuszi.