Végre beindult a szabadság. Ráadásul a vonaton sem rotyogtunk a saját levünkben, mint legutóbb, sőt olyan konstrukcióban volt a fülkék elrendezése, amit én még nem is láttam. Gyakorlatilag egy légtérben volt az egész, néhány jelzésértékű plexivel, gondoltam milyen kellemes kis utazás következik, de jól gondoljátok, ez csak a pokol egy másik bugyra volt.

Ugyan a szellőzéssel valóban nem volt gond, de a közös légtérnek megvannak a maga hátulütői. Az egyik egy 5 éves, hiperaktív kislány képében jelentkezett, akinek gondolom csak a vonatúttal kapcsolatban van valami fóbiája, mert egyhelyben ülve olyan magas hangon visított, amit először csak nekünk, embereknek, majd a denevéreknek, majd a kutyáknak is fájdalmat okozott. Ha már nem bírta tüdővel, akkor elkezdett rohangálni és minden kör végét azzal zárta le, hogy elkezdte csapkodni teljes erőből tenyérrel a plexiket, gondolom nyűszaró legyeket hallucinált oda a nem kell mennyiségű, vagy éppen túladagolt gyógyszeradagnak hála. Persze ezt még nagy nehezen ki is tudtam volna zárni az életemből, csak maradandó halláskárosodást okozó mértékig kell felcsavarnom a hangerőt a  telefonon és bömböltetni némi Rammsteint a fülembe, de sajnos ezen a végzetes napon a mi fülkénkbe egyenesen két idegesítő hülye gyerek ült be az anyjával. Multikulti a család, mint kiderült, apu amerikai, a nő mittomán kije Mexikóban rontja a levegőt és szerintem, ha nagyon belelendült volna a sztorizgatásba tuti kiderül, hogy a nagyfater Szibériában hányja a havat, mint volt szovjet kém. Ezek most estek haza Amerikából és a gyerekek ugyan tudnak magyarul, de lassú az átállás, úgyhogy angolul csapatták. A képlet egyszerű: két kissrácra jutott egy tablet, úgyhogy az ment végig, hogy 15 percet volt az egyiknél, aztán csere. Amíg az egyik kussban játszott, addig a másik félpercenként megkérdezte anyát, hogy mikor jön már ő és letelt-e már a 15 perc. A negyed végén 3 perc duzzogás mindkét fél részéről, mert éppen egy megdönthetetlen szint közepén járt az egyik, a másik meg már tépi ki a kezéből, de nem kapja, ügyet sem vetve, hogy a mellette ülőnek (ez voltam én) majd szétbassza az idegeit, mert rúgkapál és visít, mint a  vágnivaló disznó (csak sajnos ő nem kapott kést a nyakába a végén, hogy csönd legyen), és mindezt két és fél órán keresztül. Nem is tudtam, hogy ilyen sokáig bírják ezek az aksik, gondoltam egy óra alatt kipurcan a rendszer, de nem. Amikor meg éppen nem rajcsűröztek, akkor egy spanyol mondókával zilálták szét megfáradt idegrendszeremet, amiből a a pikacsu szót tudtam kiérteni (de azt egymilliószor), biztos valami pokemonos őrület lehet ez Mexikóban, mert persze, hogy az a hülye rokon tanította meg nekik. Épp most fejeztem be A holnap határa című könyvet (mely nagyban hasonlít az ugyan ilyen címen bemutatott Tom Cruise féle filmadaptációra, de ez egy hangyányit kevésbé amerikai szirupos és sokkal drámaibb a végkifejlet), szóval egy kicsit kezdtem aggódni, hogy én is egy végtelen ciklusba kerültem, de semmi kedvem nem volt kinyírni magam, csak, hogy kiderüljön, hogy csütörtök reggel ébrednék-e fel újra, hiszen akkor még két teljes napot kellene melóznom. Persze mindenki rommá dicsérte a fiúkat, hogy milyen kis tünemények, de gondolom csak merő udvariasságból és az anyjukra való tekintettel nem azt mondta senki, hogy "shut the fuck up already"! Pedig már úgy a nyelvem hegyén volt...