Erre a hétre sikerült teljesen leamortizálni magam. Fizikálisan teljesen saját erőből készítem ki magam, mentálisan meg nem teljesen saját elhatározásból épülök le, a 9 órás ülőmunka mostanság 12 órás energiavámpír-agyporszívó kombókban végződik a bányában. Pedig a hét elején még könyvet is volt időm olvasni munkaidőben, de ahogy az lenni szokott, a cunami ide is elért, amit egy, a világ másik felén seggest ugró, elhízott, hispán turista srác okozott az ausztrál partoknál. És tételezzük fel, hogy szartengerbe ugrott, mert itt már erősen szaglottak a hullámok.

Klassz lenne végigaludni a hétvégét, de azzal pont a hétvége értelme veszne el, úgyhogy gondolom ugyan úgy kimegyek futni, mert marja a szememet, ha több helyet visszacsúszok azon a versenyen, ami semmiféle díjazással nem jár, legalábbis a 50000. helyezettnek semmiképp (tudtam én, hogy nem kellett volna feliratkozni, így túl addiktív lesz a testmozgás, még a végén ideális strandalkatom lesz, kár, hogy nem kifejezetten járok strandra), meg gyúrok a 900-as kihívásra, mert milyen unalmas már, ha tudok egyenesen ülni és közben nem nyögdécselek, amit nem bélgázok, hanem masszív izomláz okoz. Gondolom mindenki jól elhatározta magát legutóbb, hogy majd jól kipróbálja magát, de azóta is csak halogatja az edzést, mert éppen esik az eső, vagy túl száraz a levegő, rossz szögből süt a nap a szobába, nem süt a nap, vedlik a kutya, a macska is beleköpött a kútba, meg úgy általában nincs rá ideje és energiája a család/munka/alvás/evés/pokemon go-zás mellett.

A hőmérséklet sem normalizálódik, úgyhogy az éjszakai alvás is kezd átcsapni izzadjuk össze az ágyneműt és ki tud a legtöbbet forogni az ágyban alvás nélkül versenybe, a kamukávé meg nem kifejezetten segít ébren maradni a melóban, arra ott van a munka, meg a lelkiismeretem. Állítólag egy hét múlva, amikor jó hangulatban elfáradok - a szó legszorosabb értelmében - a júl megérdemelt kéthetes szabadságomra, egyből lehűlés, eső, meg gondolom orkánerejű széllel fémjelzett időszak veszi kezdetét, szóval meg lesz az előnye, hogy nem az a kifejezetten kertben ülős alkat vagyok, úgyis van még vagy 200 könyv az e-könyv olvasómban, ami csak arra vár, hogy végigpörgessem. De, ahogy az leni szokott hétfőn leteszem a fejem aludni és mire felkelek 2 héttel később vasárnap van és másnap már azon csodálkozok a melóban, hogy hova tűnt el az a 14 nap, ami pihenésre lett kitalálva és miért vagyok olyan hulla fáradt, mint aki 3 éve nem volt szabadságon. Biztos ez lesz!

Új edzéstervet dolgoztam ki, mert a régitől már nem fájt semmim, max a kislábujjam, ha belerúgtam a súlyzóba. A mostani kihívás már annyira megerőltető, hogy még csak felkészülök a tényleges gyakorlatsorra, de szakad rólam a verejték és néhány napja csak segítséggel tudom kitörölni a seggem. A nyakból forgást már nem is erőltetem, a derékból való kiforgás pedig egy - a szó legszorosabb értelmében vett - fájdalmasan lassú mozdulatsor, de egy elektrik-bugi tánccsoportba már simán beférnék, ennél élethűbb robotot senki nem tud imitálni. Tény, hogy a fokozott verejtékezésben az is közre játszhat, hogy 30 fok van a lakásban és 40 odakint, így minden, ami nem egyhelyben fekvés, komoly izzadással jár. Látványos eredményeket egyelőre nem produkálok, bár az is igaz, hogy annyira fájnak a karjaim, hogy rendesen feszíteni sem tudok.

A 14 napos program neve 900 (3-szor a spártai különítmény), ami 600 hasprést, 200 fekvőtámaszt és 100 hanyatt fekve merőleges lábemelést takar. A gond ott kezdődik, hogy ezt nem 14 nap alatt kell teljesíteni, hanem minden nap, két héten keresztül, egy edzés keretében. Persze nem kell megszakadni, amúgy sincs olyan állat, aki egyhuzamban lenyom 200 fekvőtámaszt (vagy legalábbis nekem ilyen ismerőseim nincsenek), csak 2 szabályt kell betartani: bármilyen ismétlésszámra le lehet bontani a teljes adagot, de nem lehet kevesebb az egyszerre végzett ismétlés 10-nél és két sorozat között maximum 30 másodperc pihenő tartható. Nyugodtan ki lehet próbálni, annyira nem is könnyű, de ha mégis, akkor nekem ne szóljatok, nem kéne rögtön az elején elvenni a kedvem az egésztől. Mivel még elég messze állok a teljes 900-as feladatsor elvégzésétől, így felvezető edzéseket tartok minden másnap és még így is nehezemre esik a mozgás, levegő vétel és néha még az egyhelyben fekvés is. Azért biztató eredmények már vannak: 75 lábemelés, 100 fekvőtámasz és 450 hasprés már "simán" megvan, már vért sem köpök, a sérvem is szépen gyógyulgat és teljesen önerőből fel tudok állni a végén a padlóról. Nem állítom, hogy előtte nem hengergőzök, mint egy partra vetett bébi rozmár, a megfelelő kiinduló állapot elérése érdekében, amihez képest már csak 20-ig kell elszámolnom, hogy minden erőmet összeszedve feltoljam magam (ami másodjára simán sikerül is), de mégiscsak elegánsabb így, mint a kanapén lévő takaróba kapaszkodva, amit, lévén nincs odaszögezve, csak simán magamra rántok és már alhatok is. A tudomány azonban még mindig ott tart, hogy ha jó alakot akarsz magadnak, akkor sajnos diétázni is kell, ami nekem nagyon nem megy: egy kis csoki, egy sör, esetleg sok csoki néha nagyon jól tud esni, úgyhogy kénytelenek lesztek nekem bemondásra elhinni, hogy már iszonyat kockás a hasam, csak egy kis fantázia kell, meg egy rossz dioptriás szemüveg. Arra még nem feltétlenül jöttem rá, hogy minek kínzom magam, a hölgyek szemében semmivel sem vagyok vonzóbb kidolgozott testtel (a faszik körében meg hála az égnek, hogy nem), úgyhogy ezért csak valami látens mazochista génállomány lehet a felelős, de éppen elég defektusom van már, ez az egy már nem oszt, nem szoroz.

Meg sem fordult reggel a fejemben, hogy ez nem az én napom lesz, hiába, már teljesen kijöttem a gyakorlatból. Az úgy történt, hogy végre nagy nehezen eljutottam fogorvoshoz, hogy lepattintsák az elmúlt néhány hónap fogkövét, már így is 2 hónap csúszásban voltam az ütemezéshez képest, nem láttam értelmét tovább halogatni. A legutóbbi turkáláson éppen eléggé rámhozták a frászt, amikor közölték, hogy ha félévente nem látogatok el karbantartásra, akkor 40 évesen már első osztályú felszopó lehetek pornófilmekben, mert fogam az már nem lesz egy darab sem, a genetikai hátterem záros határidőn belül leépíti az állkapocs csontozatomat, de rendszeres szűréssel lehet nyerni némi időt. Hogy még patyolat tiszta legyen a szám és lehetőleg ne felbaszott idegekkel menjek kezelésre, így reggelre kértem időpontot, meg is jelentem nyitásra, ahogy kérték. Verőfényes napra virradtunk, szó szerint hunyorogtam a napsütésben. Egy egész emeletet kellett caplatnom, mire elérkeztem a kulturáltan berendezett rendelőhöz. Meg is említettem a dokinak, hogy milyen menő sötétített ablaküvegeik vannak, feltételeztem, így nem bámulnak be a szemközti épületből a naplopók, de közölte, hogy teljesen normális ablaküvegek vannak a keretben, mit szedek, hogy ilyeneket haluzok?! Amíg felértem egy emeletet (gondolom nem órákba telt, ha be is léptem valami féreglyukba, én nem vettem észre) olyan szintű armageddon lett odakint, hogy konkrétan besötétedett és annyira szakadt az eső, hogy már-már nem is látszódott. Csak bízni tudtam abban, hogy alábbhagy, mire végzünk, de ha így lett volna, akkor nem születik meg ez a bejegyzés. Miután rommá dicsértek, hogy milyen szépek a fogaim, le lettem szólva, hogy az egyik bölcsességfogam elég romos, a másik ferdén nőtt ki (nem mondod, vazze, ha nem szólsz, észre sem veszem), plusz az egyik metszőfogam el van színeződve, azzal is cseszni kellene valamit, gondoltam itt is elfelejtették bevenni a skizofrénia elleni gyógyszert reggel. Mondom ezt ismerem, olyan, mint a lakásfelújítás, egyszer belekezdesz, soha nem lesz vége, úgyhogy most szkippeljük a panorámaröntgent, elég volt egyszerre a vakolatkaparás is. Mivel abban a bányában dolgozok, ahol, így kaptam 10% kedvezményt is, így csak háromszor annyiba került a beavatkozás, mint a Balkánon, de örültem, mert fel volt tüntetve a honlapon, hogy van kártyatermináljuk, így egészségpénztári kártyával is lehet fizetni. Kivéve persze viharban, mert olyankor főleg nincs net, térerő, GPS jel, begöndörödik a hajad, kijönnek a földből a giliszták és ázott kutyaszőr szag van a villamoson. Így a terminál egyetlen funkciója, hogy ha ráteszed a receptekre, akkor nem viszi el őket a kereszthuzat. Arra dobtunk rá 30 percet a szeánsz végén, hogy próbálgattuk a kártyát, hátha, de folyamatosan elutasította a rendszer, én meg attól paráztam, hogy majd egyszer csak felveszi a fonalat visszamenőleg és beterheli ötször az egészet, én meg nyerek egy bérletet fogkő leszedésre, így meg is van oldva a következő 3 éves forgalmuk. Még a terminál forródrótot is felhívta a doki, hogy basszanak már valamit a hardverrel, de annyit sikerült elérni, hogy újraindítás után már csatlakozni sem próbált meg az eszköz központhoz, egyből elküldött anyádba. Persze, ha az egészségkártya nem megy, akkor a bankkártya sem, de hála végtelen pesszimizmusomnak és mert jól ismerem a formámat, volt nálam elegendő készpénz. Kár, hogy én voltam az első páciens aznap, így nem tudtak visszaadni, szóval most fel van írva a kartonomra, hogy lógnak nekem, de majd betudják a következő kezelésért adott arannyal teli üstbe. És ekkor még el kellett jutnom a 900 méterre lévő munkahelyemre, ami így leírva nem sok, ellenben szakadó esőben a város másik felén is lehetett volna. Segglyukig áztam és úszóhártyákat növesztettem a lábujjaim közé, mire beértem már simán indulhattam volna egy vizes ing versenyen. Papír kéztörlőkkel elegánsan letöröltem a letörölhető víz nagyját, de ettől a gatyám még úgy nézett ki, mint akinek inkontinencia zavarai vannak, a hajamat meg tudtam csapkodni jobbra-balra, mint egy tengerből kilépő tetszőleges latin lover. Az égnek hála az egyik srácnál volt egy tartalék póló (nem kérdeztem mire föl, ilyenkor minden száraz holmi ajándék), ami még méretben is klappolt, szóval legalább tüdőgyulladást nem kapok, maximum felfázok, nagy ügy. Aztán persze egész napra bekussolt az eső, majd indulás előtt 20 perccel ugyan azzal az intenzitással nekikezdett, mint reggel (most is tartja még magát), szóval megörültem, hogy azért szárítottam meg az ingemet, hogy legyen minek felszívnia az újabb égi áldást. De végül kaptam egy kölcsön ernyőt, szóval csak térdig ázott fel rajtam a felszerelés, lent meg már úgyis minden be van gyulladva, nem oszt, nem szoroz. És akkor a napközbeni bányamunkálatokba már bele sem megyek. Egy tipikus torkos csütörtökre sikerült a mai nap is...olyan mélytorkosra.

Nem, nem családon belüli erőszakról van szó, csupán egy újabb, már-már statisztikának tűnő eseménysorozatról, legalábbis az utóbbi két alkalomból, kétszer ismétlődött a forgatókönyv. Hazamegyek teljesen gyanútlanul a Balkánra, tartok egy laza hétvégét, kivételesen naponta többször is engedélyezek édességet, eszek rendesen, de nem összevissza pacalt csülökkel, csak úgy kulturáltan, nagy naivan visszavonatozok a fővárosba és 24 órán belül rajtam van a cifrafosás. Erősen kétlem, hogy anyu a só helyett átállt volna a Guttalax nagy mennyiségű használatára egy rapid fogyókúra keretében, mert senki nem produkálta a tüneteket (bár az is lehet, hogy az ő csirkecombjaik széntablettával voltak töltve, de ez már csak spekuláció). A vonaton már régen nem nyalom tisztára a műbőr üléseket, hogy nehogy összekoszoljam a gatyámat, gyakorlatilag már a számhoz sem szoktam nyúlkálni, sőt, végig csukott szájjal vagyok (gondolom éppen elegen néznek emiatt szefosnak), kivéve, ha kicsit bebóbiskolok, de azt már csak észrevenném, ha valaki calicivírust permetezne a számba. Most vagy az van, hogy a pesti levegőben van valami olyan anyag, amitől elszokok egy hétvége alatt a vidéki levegőn és az elvonást követően a hirtelen nagy dózist így dolgozza fel a szervezetem, vagy a KGB pumpál vegyszeres levegőt az albérletembe, mert mindig átalszok teljesen nyugodtan egy éjszakát, mielőtt másnap beindulna a fokozott anyagcsere. Persze az sem WC közelben, mert az ugye halál egyszerű és kényelmes lenne. Úgy van, futós nap volt ma is és többek között azért kelek ilyenkor hajnali ötkor, hogy abban a 15 percben, amíg hátracelluxozom, vagy fogpiszkálóval kitámasztom a szemhéjaimat, hogy tartósan kilássak a fejemből, hátha rám jön a nagyszükség és akkor máris könnyedebben megy a kocogás. Sajnos alapvetően 7:30 körülre van kalibrálva a biológiai órám, amit csak nagyon ritkán tudok átverni, de amint fényévekre vagyok a nagy, fehér, porcelán istentől, egyből narancssárga szirénák kezdenek villogni a sz@rás központban és beindulnak a légvédelmi szirénák. Mivel már megszokott jelenségről van szó, teljes nyugalommal indultam el az öt körömre (nem disznó), de egy kör után már kezdtek átcsapni a kétségbeesés hullámai a rakparton és a harmadik kör végén már teljesen darabos mozgással fohászkodtam az égiekhez, hogy csak most érjek haza időben. Ugyan van egy Toi-toi WC a ligetben, de ahogy a formámat ismerem, vagy zárva van, vagy nincs benne papír, vagy lakik benne valaki, esetleg nemhogy színültig van, hanem egyenesen púposra van rakva. Úgy mentem, mint aki festőlétrán áll és anélkül próbálja kifesteni a szobát, hogy egy pillanatra is lejönne a szerről, de még így is háromszor kellett megállnom azon a nagyon rövid úton, ami hazáig vezet, ezzel rontva saját esélyeimet, hogy időben odaérjek az ügyosztályra. Jellemzően mire visszaérek, simán elmúlik az inger és legközelebb délután jut eszembe, hogy most már gittelni kellene, de most ezt a szívességet nem tette meg a rendszer. A szó legszorosabb értelmében centiken múlt a teljes anyagi megsemmisülés, mivel egy gyomorideggel még sikerült megfejelnem, az amúgy is drámai szituációt, hiszen felötlött bennem, hogy a statisztika alapján tuti most nem fog kinyílni a kapu, de ezt már pont leszartam volna. Úgyhogy jó kifogásom van arra, hogy miért csak 4,5 km-t sikerült ma teljesítenem, kéretik megspórolni a szívózós kommenteket!

Mostanság kicsit árnyéka vagyok önmagamnak, de legalább jóval vékonyabb az árnyék, mint korábban (már 9000 helyet sikerült javítanom az éves futóversenyben, lusta disznó az egész világ). Amint beindul a nyári szabadságolási hullám a bányában, nálam bekapcsol az automatikus nyálelválasztás és olyan fáradt vagyok, mint a sokéves átlag, mire a nap végére érek. Néha kell egy kis kikapcsolódás, amitől igazából másnap reggel leszek még fáradtabb, de ha nem mozdulnék ki ennyit se itthonról, akkor biztos felpattintanám az ereimet. De hát a fővárosban van lehetőség bőven, így történt, hogy hétfőn pont ráért mindenki (kivéve Zsút, már megint azzal a hülye kifogással jött, hogy Varsóban lakik, nem tud velünk lógni), így tömegesen (értsd hét fő - érted hét fő, hétfőn...ez mekkora szar szóvicc, de pont elég, hogy gyűljenek a karakterek) beültünk a Fecskébe fogyasztani (ez itt a reklám helye, világjó étterem/piálda, tessék beugrani a Szabó Ervin könyvtárba menet, esetleg helyett) és persze sejthetitek, hogy nem a deréktáji zsírpárnákat.

Mivel teljesen tudatosan, direkt 10 perccel később indultam el a tervezettnél, így csak 5 perccel hamarabb érkeztem a megbeszélthez képest, mert persze ilyenkor pont jön az összes BKV és csatlakozás, bezzeg amikor majd összeszarod magad, akkor 2 járat kimarad, a harmadikra meg simán nem férsz fel és persze soha nem látott felhőszakadás veszi kezdetét. Így végül mégiscsak én lettem az első fecske (érted a Fecske étteremben...én kérek elnézést, ma csak ennyire futja, tudjátok, az árnyék), de a főnökúr (Hugi Petije -  ezt már csak tudta mindenki - a főszakács a kiszolgáló egységben, aki éppen szabadnapos volt, de azért szeret ilyenkor is a környéken lenni, hát jött ő is) nevére volt asztalfoglalás, szóval legalább le tudtam tenni a seggem. Persze inni nem kértem ki semmit, mert ahhoz legalább egy embert még csak be kellett várni, semmi szükség arra, hogy sakál részeg legyek, mire egy ismerős arc feltűnik a horizonton, akit már jó eséllyel nem is ismerek meg, mert addigra már répaszínűvé válik az egész világ. Nem mellesleg nem kell feltétlenül alkoholistának lenni, kiváló limonádék szerepelnek a repertoárban, de ha már úgyis kinyír a májzsugor, a lúd már amúgy is kövér (annak meg jó nagy mája van), akkor is adnak éppen elég kaját, ami felszívja az alkoholt és nyugodtan lehet csapatni késő estig, anélkül, hogy feltűnne a kis Vuk. Arra amúgy is ott vannak a közterülethez tartozó standard hajléktalanok és/vagy alkeszek, akik alsó hangon nekiállnak pisálni tőled 10 méterre, de annak hangját egy taktikailag elhelyezett köztéri szökőkút állandó csobogása teljesen elnyomja, így ha nem bámulod telibe, nem is zavar. Megtömtük magunkat emberesen (bármit ehettek, minden ehető), a végére meg csak kellett valami pia, ami megkoronázza a masszív kalória bevitelt. A vuvu koktél névre adta volna magát, de a pincérsrác elmondása szerint (aki saját bevallása alapján nem igazán ért a koktélokhoz) az csak egy szirupos, felvizezett geil szar sok jéggel, amit annyira nem ajánl, ellenben az uborkás fizz nevű cuccot erősen javallja és recept nélkül kapható, kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben orvosság. Amíg csak Peti szorgalmazta, hogy ilyet kellene inni, meg voltunk győződve, hogy hülyére akar venni minket, ki hallott már olyat, hogy uborkás koktélt iszol, de amikor a független szakértő is ezzel állt elő, nem volt kérdés. Ha nem tudnám, hogy tele volt piával, fel sem tűnt volna, simán be lehet seggelni 1-2 adagtól, csak úgy itatja magát. 4 cent vodka, 4 cent rum, gyömbérsör, szóda, sok jég, kis citrom, mentalevél, két szívószál és - megőrülsz - kígyóuborka. Ha másért nem, ezért mindenki kanyarodjon be a Fecskébe, de ha lehet egy javaslatom, másért is!

Most, hogy már néhány elmebeteg japán író regényén átrágtam magam, amik ráadásul meglepően jók és szokatlan témájúak voltak, itt volt az ideje, hogy néhány filmet is beválogassak a repertoárba. Az időjárás kedvezett, egész hétvégén szakadt az eső, úgyhogy amikor éppen nem mostam, vasaltam, főztem, takarítottam és mostam egy újabb adagot, akkor sikerült lerogynom a kanapéra, hogy néha ugyan egy kicsit bebóbiskolva, de azért végigtoljak néhány szamuráj filmet.

Ezek már újkori műremekek voltak, ebből az évezredből, egy földig érő bajusszal rohangáló, részeges karate mester sem volt bennük, bár azt a tendenciát továbbra is tartották, hogy a csajoknak rövid, fiús hajuk volt, a faszik mellett meg Koncz Zsuzsa simán elbújhatott volna még fénykorában is. Csak az öregeknek van szakálluk, szóval a fiatal legények még könnyen összekeverhetőek a nőkkel, a szeme is úgy áll mindenkinek, mint amit most húztak ki szemhéjcerkával, de ez meg gondolom a japán lakók sajátos génállományából fakad. A vietnámi strandpapucs alapfelszerelés, amihez kötelező jelleggel zoknit húznak (itt figyelhető meg leginkább a japán-magyar rokonság), de még így is olyan gyorsan szaladnak, hogy felkavarodik az avar az út mentén, mint az Adam West-féle Batman sorozatban. Mert ezeket a filmeket csak ősszel lehet forgatni, különben nem tudnának szuper lassú felvételeket lehulló virágok, levelek, örvénylő avar és felrebbenő galambok közepette ellőni, ha real time-ban menne, le sem tudnád követni, mint a jégkorongot és kb 20 perces lenne a film, így meg két és fél óra. Mindenki 6 számmal nagyobb ruhákat hord, aminek a való életben akadályoznia kellene szinte bármiben a viselőjét (nekem maximum akkor lenne jó, ha kifogyott a papír a budin), de itt a teátrális, művészi párbajok látványfokozójaként üzemel és csak tátod a szádat, hogy milyen jeleneteket tudnak összehozni a vágott szeműek. A filmben mindenki szénné van gyúrva, de főleg befelé, mert ránézésre mindenki elég göthös, de anélkül nyom le 50 embert, hogy a végén kicsit is emelkedett hangulatban venné a levegőt, vagy izzadságcseppek jelennének meg a homlokán. Minden harmadik jelenetben szakad az eső, olyankor az embernek kimenni nincs kedve, ezek meg éppen megváltják a világot, és még azzal sem szaroznak, hogy kisimítsák a vizes hajukat az arcukból, így olyan tökösen tudnak kitekinteni a nedves tincsek közül, hogy megáll benned a szaké. Nyugati mintára itt is megvannak a kötelező szereplőkategóriák: a kissrác, akinek megölik a szüleit és abban a három jelenetben, amit szánnak neki annyi a dolga, hogy artikulátlanul üvöltsön. Még sokra fogja vinni! A rendőrfőnök, aki érthető okokból nem színes bőrű (bár ha úgy vesszük az, csak nem a szokásos módon), maga a megtestesült nyugalom, állandóan bagózik, de köhögni nem hallod soha, vele még a tüdőrák sem mer kikezdeni, mindig a buli végén ér oda mindenhova, egy tonna zselé van a hajában, szóval mindenkinek nedves lesz a bugyija egyből, ha megjelenik. A hős mellé kell egy nagyszájú, verekedős alak, akivel rögtön az elején megpróbálják kinyírni egymást, de aztán akkor cimbik lesznek, ami több részen át ível és csak azért nem jelölik be egymást Facebookon, mert még abban a korban, amikor a film játszódik internet sem volt, nemhogy közösségi oldal. A gonosz természetesen vagy egy zsíros hajú, szemüveges "üzletember", akinek mindenki féli a nevét, de a film végén vinnyogva nyivákol, miután a főhős legyakta a hadseregét egy szuszra, esetleg egy renegát bérgyilkos, akit 8-an szúrtak le rögtön az első jelenetben, majd fel is gyújtották, de ő meg jól túlélte, hogy bosszút álljon mindenkin. Abszolút hihető...A könnyed szerelmi szál sem maradhat el, kell egy fiús lány, meg egy lányos fiú, de annyira udvariasba nyomják, hogy a csávó végig magázza a fiatalabb bukszát és persze két rész alatt is a legvadabb jelenet közöttük, amikor 2 percig néznek mélyen egymás szemébe. Nagyjából ilyen tempón üzemelek én is, lehet, hogy japánba kellene költöznöm, nagy sikerem lenne a csajok körében. Még hátravan a harmadik rész (mert hát ugye egyből egy trilógiával kezdtem), úgyhogy még izgulok, hogy mi lesz a vége, nagyon nyitottan ért véget a második rész.

Akinek felkeltettem az érdeklődését az keresse az élőszereplős Rurouni Kenshin filmeket, esetleg a filmek alapjául szolgáló mangákat. Na jó, kaptok egy angol feliratos előzetest is.

A hét tanulsága: ami árammal működik, nemcsak, hogy el tud romlani, de pont akkor fog, amikor neked fáj a legjobban. Tegnap végtelen lelkesedéssel...na jó, ez így erős túlzás, szóval nagy nehezen felkeltem hajnali 5-kor, mert megint futónap volt. Mifelénk a kerítésben nem azért van áram, hogy a nem napon barnultakat kint tartsuk, hanem mert annyira burzsuj a lakóközösség, hogy nem kilincsezzük össze a kezünket, automatikusan nyílik, hidraulikus karokkal a bejárat, már ha eltalálod a kódot, vagy van kulcstartód, ami azonosít, hogy itt laksz. Az persze más kérdés, hogyha homok kerül a gépezetbe, akkor bizony se ki, se be, mert bizony annyira nem vagy erős, mint a hidraulika, szóval célszerű nem cifrafosással kint ácsorogni az utcán, mert akkor kiestél és egyben ugrott a kedvenc gatyád is, mert persze, hogy az van rajtad. Szóval fütyörészve (megint túlzok, alig tudtam nyitva tartani a szemem) lefáradtam a bejárathoz 5:15-kor, hogy nekizuhanjak a kapunak a napi fejadagnak, de a nyitógomb megnyomása után jelzésértékkel megmozdult a kapu és mintegy 10 centi mozgás után, a lelkesedés hiányára való tekintettel abba is hagyta az aktivitást. Jó szakemberhez mérten még hatszor megnyomtam a gombot, hátha történik valami, sőt még a nagy valószínűséggel ipari áramot vezető kábeleket is megigazítottam (szemüveg nélkül nem láttam mit is piszkálok), de mint a gyenge sávszélesség melletti skype beszélgetés során, itt is csak a kimeredt képet láttam továbbra is. Visszakocogtam mosdóba, mert egyrészt rámjött, másrészt gondoltam csak szégyenlős a rendszer és majd magában megoldja, de nem. Hajnali ötkor a házmestert sem zavarja az ember ilyesmivel, mert egy szívlapáttal jó hangulatban agyon talál verni, másrészt meg úgy értékeltem, hogy a fejem sem fért ki a résen, úgyhogy nem is próbáltam semmilyen módon kipréselni magam, a youtube így is tele van az élet császáraival, nem kell 19-re még nekem is lapot húznom. Szóval a reggeli futásom kétszer 20 méter oda-vissza sétából állt a kapuig, meg vissza, úgyhogy kénytelen voltam estére ütemezni a testedzést. Csak azért nem az év legmelegebb napja volt, mert az ma volt, de a Városligetbe ugye sötétedés után csak a vese- és májdonorok mennek önként, de ha meg túl világos van, akkor meghalsz a melegben. Több hobbit járkált már így is a városban napközben, Mordor lángoló hegyét keresve, ami estére sem igazán normalizálódott. De ugyebár kifogást marha könnyű találni, mese nincs, futni kell, majd ez lesz a síromra írva, ha egyszer elvisz a hőguta. Már az első kör után kialakultak a standard vattapamacsok a számban, hogy aztán egy fél körrel később felváltsa egy olyan érzés, mintha egész nap egy mágikus hengert szopogattam volna (nem, ez nem az a mágikus henger, nem kéne annyi pornót nézni...ez a TV shopos rózsaszín bizbasz, ami mindenről leszedi a kutyaszőrt, hogy aztán a legközelebbi használatnál mindent összekutyaszőrözzön). Az ajaknyalogatás se nem volt erotikus kisugárzású, se nem volt sok haszna, mert elpocsékoltad azt a kevés nedvességet, ami a szádon belül volt, hogy aztán a menetszél 2 másodperc alatt cserepesre fújja a benedvesített ajkaidat, így egy végtelen ciklusba kerülve, egyre több lépést téve a totális kiszáradás felé. Szégyenszemre csak 4 körre volt energiám a szokásos 5 helyett, de legalább életben maradtam. Meg is szóltak egyből, hogy ellazsálom az edzést, na de majd holnap reggel...már, ha kinyílik a kapu.

Másfél hét leforgása alatt 4.000 helyet javítottam a futóverseny ranghelyemen, amit igazából önmagammal vívok, meg látensen azzal a közel 700.000 emberrel, akik még feliratkoztak. Már csak 6.000 km és utolérem az első helyezettet, ami a mostani léptékaránnyal mindössze 4 évembe telne, de ekkor feltételezzük, hogy ezen idő alatt ő egy métert nem tesz meg és még az én lelkesedésem is fennmarad. A gond ott kezdődik, hogy Speedy Gonzales naponta fut 30 km-t, én meg maximum egy erős hetemben, de ez sem állandó jellegű, úgyhogy ha nem kattan be a fejemben valami, mint Forrest Gumpnak, akkor sanszos, hogy nem leszek benne az első tízben. Tény, hogy kezdek egy kicsit túlpörögni, esetleg a világ kezd lustulni körülöttem, de a komoly sportemberek ellen ez mit sem ér, én meg csak könnyűszerkezetes testépítő vagyok, aki még mindig tart jégkrémet a fagyasztójában (tehetek én róla, hogy állandóan le van értékelve?).

Nem kis teljesítménnyel sikerült benyalnom a világ legszemetebb vírusát is, ami a legkevésbé sem támogatja a futás intézményét, legalábbis a hosszútávút semmiképp. Kedd reggel kezdődött az első 300 méter megtétele után, amikor - ha már az eső nem esett - megcsikordult a hasam, jelezvén, hogy csúnyán ráb@sztam azzal az elhatározásommal, hogy olyan korán kimentem a ligetbe. Ilyenkor azért még nem esek pánikba, jellemzően le tudom menedzselni az ilyen krízis helyzeteket, de 5,5 km-rel később már nem volt mese, hazafele kellett kanyarodnom, hiába hiányzott még másfél kilométer a napi fejadagból, a farpofa összeszorítás kezdett annyit érni, mint golyó ellen az integetés. A tünetek kimerülnek annyiban, hogy úgy érzed, mintha hasmenésed lenne, de igazából nincs és nem is lesz, de ugye minden pillanatban úgy gondolod, hogy biztos most fordul rosszabbra és nem kellene kísérteni a szerencsédet. Ami az elején még szellem kaki (úgy érzed valami kijött, de nincs nyoma a WC kagylóban), bármikor átfordulhat meglepetés kakiba (amikor azt hiszed csak pukizni kell, elengeded magad, de aztán MEGLEPETÉS, mégiscsak kaki!!!), úgyhogy célszerű mindig mosdó közelben lenni. Csakhogy ez már valami mutálódott, intelligens vírus lehet, mert amíg 3 lépés távolságra vagyok bármilyen használható buditól, addig semmi nincs, de ha már elhagyom az "innen már úgysem fordulok vissza" pontot, akkor már bizony meg kell szaporázni a lépteket a célállomás felé, a gond csak az, hogy ilyenkor már tyúklépésben közlekedik az ember, ha nem akar komolyabb féknyomokat az alsógatyájába. Állóháborúba csaptunk át, én Lactive plusz tablettákkal próbálom gyengíteni az arcvonalat, amit néha megfejelek egy-két taktikai széntablettával, a vírus meg rajtaütésszerű rohamokat indít a legváratlanabb szituációkban, de hála az égnek eddig sikerült kijátszanom az ellenfelet, egy boxer gatya sem esett el a küzdelmek során. Az albérletben meg kartávolságban a klotyó, szóval a hétvége nyugodtan telik majd...kár, hogy holnap reggel megint a Városligetben kezdem a napom!

Tegnap végre sok év után kijutottam a strandra. De egy olyan igazira, emberekkel, üvöltöző büféssel, idegesítő kölykökkel és dekoratív, alulöltözött, fiatal lányokkal. Előtte még kimentünk a temetőbe is friss virágot vinni és az ott eltöltött 1 óra alatt már szenesre égtem (nekem ehhez még strand sem kell), szóval mostantól, amíg le nem vedlem a bőrömet, állandó jelleggel egy hófehér trikó lesz rajtam a rákvörös páncél fölött. Tudom, minek megy szabad levegőre, aki nem bírja, de éjszaka nincs nyitva a strand. Nem dimenzionáltuk túl a dolgot, csak a csabai strandra mentünk ki, onnan még gyalog is haza lehet jutni, ha nagyon akar az ember, csak ugyebár főleg nem akar. A sokéves statisztikák továbbra is helytállóak: a kövér kisfiúkat a kövér kislányoktól már mellméret alapján nem, csak a hajhossz alapján tudod továbbra is megkülönböztetni (esetleg a fürdőruha színe alapján, de ugye ebben a felvilágosult világban egy kisfiú is hordhat Hello Kittys cuccokat). A szülők ugyan úgy üvöltöznek a hisztiző gyerekekkel, és mindig van két favágó focista jelölt szerencsétlen, akik pont most akarnak a válogatottba bekerülni, de valahogy mindig pont téged rúgnak fejbe a labdával, pedig még a látóterükben sem vagy...hoppá, lecsúszott! Mindenki ugrál a medence széléről, szaltónak indul, de hasas lesz belőle, az úszómester jól elfüttyög egész nap a napernyő árnyékában, 10 ember meg próbál zavartalanul úszni néhány kilométert, kevés sikerrel, mert egy idióta, vagy egy koraérett, búvárszemüveges, víz alatt csajokat bámuló kiskamasz valahogy mindig az útjába kerül. A büfében, ha elkészül egy rendelés, akkor a hozzá tartozó szám üvöltésével jelzik, hogy elkészült a szarnak való, szegény pultos srác többet sikított, mint egy komplett heavy metal fesztivál összes frontembere együttvéve. A legjobb, amikor interaktívan visszaüvölt a vendég is a harmadik felhívásnál, hogy jól van már, cseszd meg, már elindultam mindjárt ott vagyok, vagy az értő közönség hirtelen a kenó sorsoláson képzeli magát és random számokat kezdenek ők is üvöltözni, aminek eredményeképpen elég gyorsan kialakulhat a lincshangulat a pult előtt, vagy valakinek kijöhet a BINGO.

A rengeteg rohangálástól már fájt mindenem, az összes aranykezű masszőröm külföldön bujkál, úgyhogy elsődleges célpontként a meleg vizes medencét jelöltem ki. Az albérletben ugye nincs kádam, amiben relaxációs pancsikat rendezhetnék heti rendszerességgel, a zuhanytálcába meg csak  2 centis vizet tudnék engedni (ha egyáltalán lenne dugóm a lefolyóhoz, ami nincs), ami aranyér ülőfürdőre sem elég, nemhogy izomlazításra. Bíztam benne, hogy termál források (szélsőséges esetben fűtőszál) és nem emberi húgy adja a 35 fokos vízhőmérsékletet, de a tájékoztató táblán ilyen mélységig nem mentek bele az információközlésbe, kicsit még félek tőle így utólag, hogy nem véletlenül. Elvégre vízbe pisálni tilos tábla nem volt kirakva sehol. A legtöbb alfahím és bétakurva a medencék partján ácsorogtak olyan pozícióban, mintha végig "erre csörög a diót" játszanának, vagy most vennének le egy üveg lekvárt a felső polcról, mert ugye úgy feszül leginkább a bicepsz, a csajok meg háton fekve, könyökölve meredtek vagy a távolba, vagy a napszemüveg belső oldalán lévő tükörképre, mert a has így a leglaposabb és a narancsbőr sem annyira feltűnő. Oké, belátom, nagyon sok helyes lány is volt, de majdnem mindenkivel volt egy gyerek is, és csak nem megy úgy oda az ember, hogy ő ugye a kishúgod, mert ha mégis ő az anyja, akkor már marha kínos eloldalogni. Az meg már túl átlátszó szöveg lenne, hogy te is pont olyan Spongyabobos karúszót akarsz, mint ami a kiscsajon van és csak azt akartad megkérdezni, hogy hol vették. Meglepő módon egész vállalhatóak már a lábaim is, fürdőgatyában pedig meglepően jól festek (mázolást is vállalok), úgyhogy úsztam kemény 200 métert is a nagymedencében, hogy minden feszüljön, aminek feszülnie kell, hogy aztán a parton távolba révedős, görög félistent játszhassak, miközben csak azért hunyorogtam, mert szemüveg nélkül marha nehéz ám visszatalálni a táborunkhoz. Az aszfalt hőmérséklete egy Forma 1-es futamhoz ideális lett volna, nekem konkrétan  összeégette a talpam (mert épp a drága papucsom volt nálam, amit nem őrültem meg, hogy elviszek a medencékhez, még a végén megtetszik másnak is), de nem sikítozhattam, mint egy kislány, ugrott volna a heroikus illúzió, úgyhogy csak hunyorogtam tovább és próbáltam visszatartani a könnyeimet, de ennek álcázására meg már kitalálták a frissítő zuhanyokat. Megvolt a kötelező fasírt evés is hűtőtáskából, sörözés és fagyizás, úgyhogy sikerrel teljesítettük a szintet, a nap végén teljes elégedettséggel fáradtunk haza.

Nehéz ám visszaállni a korán kelésre, a mindennapi munkára, hogy nem zabálhatok és ihatok sört egész nap úgy, hogy közben fogyjak is, bár az egész napos Black Cats best of végtelenített techno pop örökzöld remixek hiánya hála az égnek nem égetett lyukat az életem szövetén. Ja és meleg van, ha esetleg valaki nem vette volna észre, mert vagy masszív agyvérzése van, így az érzékek már kikapcsoltak és a világot is csak a bevérzett szemgolyói miatt látja rózsaszínben, vagy 0-24-ben hűtőházban dolgozik, ott is lakik és készül a következő box meccsére az orosznak álcázott Dolph Lundgren ellen. Már egyre kevesebb rajtam a vésztartalék, de még így is patakokban folyik rólam a víz a BKV-n, mert buszból is csak háromféle van: az egyik a villamos, a másik, amin nincs nyitható ablak, légkondi se, és az emberek pillanatok alatt felfűtik a légteret, csak nincs, aki öntsön a lávakövekre, a harmadikon meg kikapcsolhatatlan a klíma és 5 fok felett nem is tud levegőt fújni, úgyhogy ropogósra fagy rajtad az ing, amikor a katlanból átszállsz a sarkköri körjáratra. Gondolom csak azért nem lettem még beteg, mert ilyen magas átlag hőmérsékleten a baktériumok sem tudnak elszaporodni, csak a gombák, úgyhogy méhviaszos ápoló helyett lassan célszerűbb lesz egyből Canestennel bekenni a cipőimet, különben húzhatok a strandon térdig érő színes zoknit, mint az idióta csak a reklámban.

Kitaláltam, hogy mostantól annyit fogok futni, mint Forrest Gump, de amikor harmadjára is hajnali 5-kor kellett volna felkelnem zsinórban, arra jutottam, hogy így is többet futok, mint a legtöbb ember a földön. A szokatlan trópusi időjárás miatt csak 6:00 előtt van napon belül utoljára 20 fok alatt a hőmérséklet, délután már sétálni nem lehet, nemhogy rohangálni, szóval az alvás háttérbe szorult (mert ugye aludni sem lehet ilyen körülmények között normálisan), tegyük a cipőbe a kilométereket. Feliratkoztam egy "én az év ellen" elnevezésű "versenyre" a telefonon lévő edző alkalmazásban, és ugyan egy fél év lemaradásban vagyok azokhoz képest, akik január elseje óta futnak, de így is a 63503. vagyok a 682.000 versenyzőből, szóval mondhatni, hogy az élmezőnyhöz tartozok. 300 km-nél jár a számlálóm, az első helyezett meg szánalmas 5617 km-rel viszi a prímet (na ő komolyan vette ezt a Forrest Gumpos célkitűzést, vagy nem tud aludni, vagy a hegyekben lakik, ahol napi 200 km-t kell futnia a munkahelyig és vissza), élek a gyanúperrel, hogy sokkal közelebb nem lennék hozzá akkor sem, ha már 6 hónapja feliratkoztam volna. De legalább némi tendencia figyelhető meg a teljesítményemben (egyre jobban meg akarok halni a végén), 7,5 km-en már három percet javítottam a kezdeti legrosszabb időmhöz képest, a vádlim sem áll már állandóan görcsben, de sajnos a muffin háj még mindig megvan deréktájékon és már övtáskának sem tudom álcázni. Milyen jó is a téli, vastag pulóveres időszak...

Tudom mindenki EB-t néz, meg szabad idejében takarítja az eufória okozta romokat, de még van vagy 10 kép, tessék nagy duzzogva végig nézni!

1. Az egyetemi kampusz egy másik épülete, aminek a tetején konkrétan van egy függőkert, ahova tök ingyen bármikor fel lehet slattyogni. Egy menza is üzemel az épületben, így a tetőre kivezetett légelszívóknak hála, egy mély lélegzet után már tudod is, hogy mi az aznapi menü.

2. Mint egy poszt-apokaliptikus film díszlete. Odabent meg csendben tanuló diákok...ez meg olyan sci-fi vonal inkább.

3. A susnyás a tetőn. A sárguló bokrok láttán már lehet sejteni, hogy itt kevésbé aktív a kertész, mint az összes többi zöldöveztben, biztos nem sok kedve van naponta lépcsőzni. 2 zlotyiért elnézhetsz messzire a narancssárga távcsövekkel a háttérben...kár, hogy az összes fa belóg a képbe, szóval ez valami aljas pénzügyi csalás lesz.

4. Ha eltévednél: a görög étterem jobbra 10 méterre, Athén balra 2160 km. Gondolom az Újkígyós táblát pont az érkezésünk előtt szerelték le.

5. Ha már nagyon éhes vagy, mindenképpen az éttermet válaszd, mert pont olyan kaját adnak, mint görögben...mondom ezt úgy, hogy még soha nem jártam ott. Ja és a pincérfiú végtelen jófejségből több magyar szót is megtanult, így mi éreztük kellemetlenül magunkat, hogy alig mekegünk lengyelül. Azt már meg sem említem, hogy díszes társaságunkból valaki illedelmesen, napszaknak megfelelően köszönt MAGYARUL belépéskor és a chocolate mousse-t is "csoki musz" címszó alatt kérte ki...én kérek elnézést.

6. Újabb park, újabb szökőkút. Haljak meg, itt még tényleg nem jártunk, ez egy teljesen különálló egység. Sajnos a kép pont nem adja át, de a madzagos lány a két bottal orbitális szappanbuborékokat csinált a berendezéssel, ami pont a pofádba robbant. Külföldön sincs jobb íze a szappannak, mint itthon. Közben a gyerekek meg szokás szerint összetiporják a bokádat rajcsűrözés közben.

7. Na, itt a posta. Annyira autentikus a környék, hogy a felújítást besorolták a 7 halálos főbűn közé, ezért néz ki minden pont úgy, mintha 2000 éves lenne. Ez már a város azon része, ahol már egyre többen leszarják, hogy élnek külföldiek is, ők bizony nem tanulják meg azért a néhány hülyéért az angolt, neki úgyis a munkaidő végéig az étteremben kell lennie, kivárja, amíg a turista feladja és átmegy a szomszédba.

8. Meglepő, de újabb park. Ez a királyi rezidencia elő- és hátsó kertje. Azért örülök, hogy nem nekem kellett a füvet nyírnom, mire a végére érek, kezdhetném elölről.

9. A végére pedig egy kiváló példa, hogy a Google translate nem feltétlenül dob ki mindig értelmes dolgokat. Az alábbi táblát a csónak kölcsönzőnél lőttük, de nem feltétlenül tudjuk, hogy pontosan mit is értenek azon, hogy szívesen látják az egyéneket, ami ráadásul messze a legdrágább kategória. Élek a gyanúperrel, hogy nem ez volt a költő célja, de csakazért sem kérdeztük meg, mert nem is tudtuk volna lengyelül levezetni a problémakört. Amúgy is csak Russ akart csónakázni.

Na itt már az Óvárosban garázdálkodtunk, ahol teljesen meglepő módon egyetlen ó-t sem találtunk.

1. A Kopernikusz tér, háttérben egy épülettel. Ennyit tudok sziklaszilárdan állítani, ugyanis nem jegyeztem meg, hogy minek is ad helyet, gondolom nem obszervatórium. A placcon az összes bolygó bronzba öntve a talajon, a szobron meg helyi lakosok, akik nem értették a "húzzatok már le a szoborról, képet készítenék" felszólítást. Jó eséllyel ők sem beszéltek magyarul. Ha már lúd, a néninek is pont ott kellett elmondania egy hosszú imát, miért is ne?!

2. A "nagyon gyorsan takarodjál el arra" szobor. Esetleg Korda György szobra a feliratból ítélve, de az is lehet, hogy csak egy sima vallási jelkép, úgyhogy a pokolban fogok égni emiatt. De legalább ott lesztek ti is, mert röhögtetek rajta...kár is tagadni!

3. Az egyetemi kampusz egy része. Azért ég és föld a magyar viszonylatokhoz képest, nálunk zöld csak betekerve van és az is csak az épület mögötti sikátorban, itt meg minden padhoz külön kuka jár.

4. Na ez fa...esetleg fuck, elvégre több van a képen. Még jó, hogy vannak épületek és emberek léptékaránynak, mert önmagában nem adná át a nagyságát. Mázli, hogy nincsenek villanyvezetékek a közelben, az ELMŰ már rég hazavágta volna az összképet.

5. A "még két sört legyen szíves" szobor. Vagy ennyi gólt vágunk az osztrákoknak az EB-n, szóval ez csakis egy Nostradamus szobor lehet. A kiscsávó derékmagasságban nem tudom mit alibizik, de inkább nem húznék lapot 19-re ötletekkel, így is elég kellemetlen helyem lesz a pokolban, semmi szükség tovább rontani a helyzetemen.

6. Ennél a padnál jól látható, hogy a legnagyobb anyagköltséget a tömény szesz jelentette. Biztos nem a legkényelmesebb héderelni rajta csatak részegen, reggel már gyárilag képtelen vagy kiegyenesedni és örökre járókeretes nyugdíjas pózban maradsz.

7. Vakító napsütés, Varsó és a hajam még mindig tart. Nem mellesleg meg az Óváros tér látható (semmi kreativitást nem vittek az elnevezésbe), ahol egy bokánál kilátszó töméssel bíró, jelmezes Micimackó osztotta a lufit a gyerekeknek (a képen nem látható, ne is keressétek, ez nem hol van Waldo játék). Csak azért nem álltunk be a sorba, mert irtó kellemetlen lett volna magyarul elmagyarázni, hogy attól, hogy 31 éves vagyok még simán jár a lufi, mert én is valaki gyereke vagyok. Meg amúgy se értette volna.

8. Na itt sem volt elég egyszínű falfesték, gondolom egy TRILAK termékpalettát láthatunk 1:1-es méretarányban. A falon mégiscsak másképp mutat, mint egy 10 centis színmintán. Az ablakokat sem kifejezetten sikerült egy vonalba tenni, gondolom ahány ház, annyi kivitelező volt, itt hírből sem ismerik a pályázati mutyit, az esélyegyenlőség jegyében mindenki nyer, nem csak a közpénz bulímiások.

9. Dobpergést és drámai zenét kérek: a legendás SÖCSA! Ez konkrétan egy fél kacsa, a másik fele meg Russ tányérján pihent. Felhívnám a figyelmet a jelzésértékkel elhelyezett köretre, ami csak azért van, hogy ne tisztán kacsásat hányjál a végén, legyen benne némi növényi rost is.

10. Benedek éppen kitwitteli, hogy itt szobrozik már évek óta, mikor érünk oda. Esetleg annyira be van készülve, hogy állva elaludt és éppen kiesik a könyv a kezéből.

11. Gálvölgyi után szabadon: Ki van ott? Én vagyok, madame Curie! Az lehetetlen, hiszen én vagyok madame Curie! Sugárzóan jó volt a hangulat a szobor körül, remélem csak feliratában tart polóniumot a kezében. A hajam végső soron nem hullik jobban, mint eddig, bizakodó vagyok.

12. A háttérben a Visztula, az előtérben pedig megint nagyon taktikusan háttal állunk, hogy még véletlenül se higgyék el, hogy jártunk külföldön. Személyiségi jogokra való tekintettel amúgy sem láthatjátok az arcunkat, különben mindenkit meg kellene ölnünk.

13. Kapaszkodjál megint a bugyidba! Csicsás patkóbolt, mert itt ilyenre is van igény. Gondolom itt a Pimp my horse megy a helyi MTV-n, csak nem X-Zibit megy a lovaskocsiért, hanem a lokális nyáltelep banda (egész biztos, hogy az egyik tag csőbuzi, de nincs kizárva, hogy mindkettő ugyan azon a térfélen játszik) a Black Cats, akiknek a számait végtelenítve adják fényes nappal. Így már teljesen érthető, hogy a halálbüntetést eltörölték, ez annál lényegesen embertelenebb elbánás.

14. Kilátó, naplemente, még mindig Varsó, még mindig tart a hajam és még mindig az Óváros és a hozzá kapcsolódó tér, csak magaslati levegőből. Egy képeslapra simán ráférne mindkettő.

15. Ha majd egyszer lengyelben randizok, akkor ide mindenképpen el kell vinni a hölgyet. Mondjuk azt se bánnám, ha valami épkézláb összejönne itthon is, max majd telóról megmutatom neki ezt a képet.

A varsói kirándulás képes beszámolójának első része következik

1. A nulladik kép. Ha ezt az épületet látod (ejtsd Pekin), akkor jó helyen vagy. A nagyobb gondot az jelenti, hogy a város jelentős részéről látható valamennyire.

2. Ekkora dzsindzsa (NEM nindzsa!) vette körbe a kínai negyedet, ahol laktunk. A bokrok tövében szerintem vietcongok lesték minden lépésünket. Itt sem sokan reklamálnak az önkormányzatnál a parlagfűirtás miatt. Pedig még egy ovi is volt a nyomvonalon.

3. Az első emberes park, ahol razziáztunk. A háttérben Chopin szobra...tudjátok, neki van egy csomó padja városszerte, amik jelentős részét nem találtuk meg, de ebben közre játszhatott az is, hogy nem kifejezetten kerestük őket. Zsú minden tőle telhetőt megtett az ügy érdekében.

4. Egy restaurált Cadillac(?), amivel egy nagybajszos elvtárs közlekedett régen. Háttal állva Zsúval mi is megtekinthetőek vagyunk a képen (én vagyok a hosszú, szőke hajú).

5. A kertész sufnija. Esetleg műemlék. Lévén minden lengyelül volt kiírva, bármi lehet. De az utolsó pillanatban sikerült egy oszlop mögé beugranom. Felhívnám a figyelmet az oroszlán szobrokra. Ezen kívül csak a medvét tudták még kőből kifaragni és ennyi. A többi állat alantas létforma, nem érdemel márványt.

6. Na itt a kert. Ha rálépsz a frissen nyírt fűre, rögtön fejbe lőnek. Gondolom az idióta külföldik oszló hullájától ilyen szép zöld a gyep. Nem kis meló lehet ezt karban tartani és ez még csak egy képkockányi terület.

7. Duck race, úúúúú! (mindenki dúdolja magában a Kacsamesék főcímdalát).

8. Ez meg a tó lesz, a hozzá tartozó vízi színházzal. Középen a bugyogásnál van a lefolyó, esetleg a jakuzzi központi irányítóegysége.

9. Egy végtelenül puccos étterem, ahova beslattyogtunk rövidgatya, póló kombóban...és nem hajtottak el. A sör pedig bármilyen perspektívában egy szintben van minden pohárban.

10. Ha nincsen park a közelben, akkor felfuttatják a falra a zöldségeket...ezek nem sz@rral fociznak.

11. Ha nincs nálad óra, csak kiállsz a főtérre és már meg is van oldva...mindenesetre nem árt ismerni lengyelül a hónapokat, vagy a római számokat, különben nem tudod középen hova kell állni.

12. Ilyet nem látsz mindenhol: ez az emlékfal egy kocsma tiszteletére épült! Nyugodjék békében!

13. Ilyet pedig konkrétan sehol máshol nem látsz. Sétálni (esetleg egyhelyben, egyenesen állni) tilos tábla!

14. A belváros 30 emelet magasságból. A hátunk mögött rajcsűröző gyerekek, akik pont nem látszanak, mindenki legnagyobb örömére.

15. Valaki magyarázza el a koncepciót! Mit keres egy bazi nagy műpálma (mellesleg az egyetlen az egész városban) a főút közepén? A jobb alsó sarokban a jégkását ivó magyar lány mellszobra.

16. Itt jönnek a tankok...meg az ágyúk és a repülők. Ilyen tűzerő mellett is le tudták azért bombázni a város jelentős részét a világháborúban, de szépen helyreállítottak mindent.

Folytatjuk...

Eskü, hogy ez lesz az utolsó szöveges megemlékezés Lengyelországról, a hétvégére már vizuális megközelítése lesz a varsói túrának és jól megjön majd mindenki kedve a kiránduláshoz, meg egy fél kacsához.

Varsó utcáin nincs emberáradat, mint mondjuk Pesten. Háromféle csoportot lehet jól elkülöníteni: a lengyelek (akik megszólalásig hasonlítanak a magyarokra a szó legszorosabb értelmében, megszólalás után már egyértelműen lengyelek), a turisták, akik közül az amatőrök Starbucksban ücsörögnek, a keményvonalasok meg, mint amilyenek mi is vagyunk, a gettó szívében próbálják elmagyarázni a világ semmilyen nyelvén nem értő vendéglátósnak, hogy hol a sült krumpli a hús mellől kispajtás, és nem utolsó sorban az általános iskolás gerilla csoportok. Ugyan iskolai szünet van már régen, mégis hemzsegnek az iskolás csoportok minden nevezetességnél, de az sem ritka, hogy spontán összeverődnek a nyilvános WC-nél is, mert ugye milyen jó már szívatni a hülye külföldit a sorban állással, amikor éppen átér a szűrőrendszeren az utóbbi két órában elfogyasztott indokolatlan sörmennyiség a legkisebb késlekedés is jól látható következményekkel jár, hát még ha a kacsa ér útja végére...mindenesetre a lábizmainak mellett záróizmaink is jelentős erősödésen mentek keresztül. Biztos ebben az országban még nem vezették be a XBoxot, meg a PlayStationt, így a gyerekek ráérnek és a szabadban roncsolják a tüdejüket tiszta levegővel, fagyizni járnak (hiszen ott állnak előtted a sorban a fagyisnál is természetesen) és magasabb épületek tetejéről próbálnak lelökni rajcsűrözés közben, de gondolom a rácsokat pont emiatt szerelték fel, így maximum a fényképezőgépedet tudod leejteni, ha taszajtanak rajtad egyet és még csak el sem tudod küldeni az anyjába, mert persze ők sem beszélik a magyart, 3 sör után meg már te is csak nyomokban.

A bevásárló központok élelmiszer boltjai is durva kínálattal rendelkeznek. Alapvetően mindenből van 15 különböző változat, szárított, nedvesített, savanyított, édesített, kicsi, nagy, közepes, szabad kimérős, zöld, piros, kék, penészes, gyárilag penészes és ekkor még csak a bevásárló kocsiba toltál egy két zlotyist és be sem léptél az eladó térbe. Egy dolgot nem ismernek az egész országban, az pedig a TV paprika és most nem a csatornára gondolok. Náluk csak kaliforniai paprika létezik, az összes többit max Discoveryn, meg külföldi főzős műsorokban látják, de ezen túlmenően minden szinten, szinte minden. Az édességes részleg konkrétan felér egy inzulin aranylövéssel, hegyekben áll a csoki, bonbon, kemény cukor, táblás csoki és a mocskok nem korlátozzák, hogy hány zacskót tömhetsz színültig, úgyhogy ha már úgysem voltunk egy másodpercet sem update 1-es menüben a héten, itt sem fogtuk vissza magunkat. Olcsóbbak, mint mi vagyunk, de a pénztáros nénik itt is húzzák a szájukat a műszak végén a külföldi láttán, de hát ugye már így is éppen elegen szeretnek minket, nem fogunk összejárni amúgy sem szabadidőnkben vonalkódot olvasgatni.

Sajnos hazafele is repülővel kellett jönnünk, ha már megvolt a jegy és nem sokat segített az sem, hogy a gép oldalára az volt felírva, hogy HA-LWA, az álmoskönyvek szerint is közepesen rossz ómen ilyen feliratú géppel levegőbe emelkedni. Már nagyon rutinosan bámultam magam elé meredten felszállás közben, ugyan úgy képzeletbeli vérrögök keletkeztek a fejemben ereszkedés közben, elég kellemetlen fülfájást okozva, de már tökéletes lengyelséggel köszöntem el a gondolom magyar személyzettől. Bár előfordulhat, hogy szokás szerint összekevertem a magánhangzókat, így értelmetlen lengyel szavakat mondtam és ezért ült ki a teljes döbbenet mindenki arcára.

Ott hagytuk el a fő csapásvonalat, hogy sikeresen lengyel talajt fogtunk, szóval valahogy be kellett keveredni a belvárosba, mert mily meglepő, de itt sem a központi vasútállomás mellett van a reptér. Ezek a lengyelek nem sz@rral fociznak, ha tömegközlekedésről van szó! A helyi BKV (ejtsd ZTM) olyan szinten kidolgozott struktúrával rendelkezik, hogy csak azért nem szartam magam alá, mert már mindent kihánytam a gépen. Az egy dolog, hogy minden nyamvadt buszmegállóban van jegyautomata, ami nemhogy elfogadja a papírpénzt, de még bankkártyával és paypassal is lehet fizetni, de hogy ugyan ez a készülék a buszok 80%-án is megtalálható, az már félelmetes. Gondolom nálunk is volt ilyen, de az első nap után előjöttek a buckalakók és leszereltek mindent, amit aztán leadtak a MÉH-ben. És nem ám pesti jegyet ad, amit aztán olvashatatlanságig rommá lyukasztgathatsz, hanem mágnescsíkos jegyet kapsz, amit az ellenőr is csak lehúz a kézi terminálján, aztán már lehet magyarázni a bizonyítványod, a színkód elárulja, hogy blicceltél, vagy sem. Digitális kijelzőkön futnak az infók, mutatják a nyomvonalat, a megálló nevét, hogy a busz éppen hol tart, mennyi idő múlva érkezel a célodhoz és hogy mindeközben milyen keresztutcákat és főútvonalakt érintetek, szóval csak és kizárólag azért fogsz végérvényesen eltévedni, mert - most kapaszkodj meg a bugyidban - MINDEN lengyelül van kiírva. És a lengyelek nem az egyszerűség jegyében dolgozták ki a nyelvtani szabályaikat, meg merem kockáztatni, hogy egy nagyon durva delírium után állították össze az alapcsomagot. Az "sz" "s"-nek ejtendő, az "s" "sz"-nek (itt már érezzük a felesleges menőzést), a helyi szerencsekerékben meg évek óta senki nem vett magánhangzót és le merem fogadni a betűtészta levesben sincs sok. Felesleges, nem sokat használnak. Ellenben sok a "zs" a nyelvben, amiből helyből 4 féle is van és akkor az ejtéskönnyítő, szó eleji, néma "dzs"-ről még nem is szóltam. A magyar szemészeteken látható olvasótáblákon lengyel best seller könyvcímek vannak, csak össze kellene olvasni, mi meg nekiállunk betűzni.

A hetet a fokozatosság jegyében építettük fel, így kezdetben csak olyan helyekre mentünk, ahol még megértik az angolt (még a miénket is, mert ugye abban sem vagyunk a legerősebbek), mi meg még a helyi személyzet egyszuszra elmondott 8 lengyel mondata után közbe tudunk vágni, hogy nie mówię po polsku és akkor kezdhettük az ismerkedést elölről, angolul. Zsú ugyan erős lengyelben, de Russ-szal csak 4-5 mondatot tudtunk nagy magabiztossággal rossz élethelyzetben használni, amik között nem szerepel a "felajánlom az útitársam fejét, ha engem cserébe futni hagynak", de 2 napig még a köszönés is komoly gondokat okozott, szóval nem ártott az alapokkal kezdeni. A lengyel konyha sokban emlékeztet a magyarra, de nem annyira zsíralapú és a köretet csak jelzésértékkel viszik fel a tányérra, olykor kiderül, hogy csak minta, nincs is ott semmi. Egyszer sem sikerült éhen maradnunk, olyan embertelen adagokat adnak, hogy egy napig csak sóhajtozol: megküzdöttünk fél kacsákkal (a söcsa krumlával fantázianevet kapta tőlünk - sör, kacsa, krumpli, alma kombóból és egész lengyeles a hangzása is), piroggal, oldalassal, laposhallal, tengeri herkentyűkkel, flaczkival (pacalleves) és zsurekkel (kovászos leves minden földi jóval megtömve), ami nélkül lehet élni, de nem érdemes és mindezt nem arany áron, ráadásul az angoltudás csökkenésével az árak is dinamikusan hanyatlásnak indultak, úgyhogy egyre többet zabáltunk egyre kevesebbért. Ha meg éppen nem étteremben költöttük a valutánkat, akkor a helyi CBA-ba, a Zsabka (jelentése béka) nevű kiskereskedelmi egységbe mentünk bevásárolni, ahol az első alkalom után már a jeges rémület ült ki az eladók arcára, amikor megláttak minket, hogy megint itt vannak a hülye külföldiek, csak hozzám ne szóljanak, inkább megpróbálok úgy tenni, mint, aki nem érti mit mondanak...és tényleg.

Persze mindezt ellensúlyozandó lejártuk a lábunkat városnézés címszó alatt, úgyhogy most már bizton állíthatom, hogy földig ér a tököm. Varsó nagy. De nem úgy simán nagy, hanem emberesen nagy. Főleg gyalog. Még ZTM-mel 15-20 perc alatt ott vagy nagyjából mindenhol, de gyalog ez helyből 1-1,5 óra. Ezt főleg akkor vettük észre, amikor Zsú megpróbált minket meggyőzni, hogy csak 20 perc sétára lakik, de még két óra múlva sem voltunk otthon. A lengyelek mindent egy kicsit nagyobbra építettek: az utak szélesebbek, a lépcsőházak tágasabbak és minden harmadik sarkon van egy százhektáros park. 3 dolgot importálnak Magyarországról: parkokat, epret (amit minden sarkon kis fakosarakban vesztegetnek 4 zlotyiért (kb 300 Ft) és 1 dl sört dobozonként. Mert náluk 5-6 dl-es sörök vannak, tehát felgöngyölítettük a hazai Soproni 4 dl-es rejtélyt is, jöhet a következő feladvány. Amit lehetett végigjártunk, talán csak a metrót nem tekintettük meg, de gondolom az olyan, mint a magyar, csak nem gyullad ki és nem füstöl. A fényképes bizonyítékokra alapozó élménytúra bejegyzés a közeljövőben várható, de egy pár posztot még sajnos addig olvasnotok kell a kalandjainkról.

Jól sejtitek, lengyelországi élménybeszámoló napok következnek a McDonaldsnál.

Kedden Russ-szal nekivágtunk a repülőtérnek, hogy átmenetileg magunk mögött hagyjuk a magyar rögvalóságot, hogy némi lengyel kulturát (értsd sört) magunkba szívjunk. Nekem durva rémképeim voltak a repülésről és csak remélni tudtam, hogy a fedélzeten nem a Discovery: Best of légikatasztrófákat adják majd, de hála az égnek egy nyamvadt monitor sem volt, gondolom nem akarják, hogy ilyen drága technológia a tűz martalékává váljon. Túlpörgettük egy kicsit az érjünk ki korán témakört, így gyakorlatilag 2 órával hamarabb már a helyszínen voltunk, így már a felszállás előtt elment az összes életkedved, szóval a gépen már nem volt stressz. A terminál, meg a becsekkolás meg sem közelíti az amerikai filmekben látottakat, nincs óriási hömpölygő tömeg, Tom Hanks nem lakik a terminálban, busz sem megy a repülőig, de még egy nyamvadt függőfolyósó sincs hatalmas üvegfalakkal, ahol figurázhatsz valami improvizált jelenetet, ha életed szerelme után rohansz és bevallanád az érzelmeidet. Konkrétan, ha nem a neten veszed a jegyed, akkor csak a sorbanállásra rádobsz 45 percet, akkor meg már rég Juannal flörtöl a barátnőjelölted, vagy egy Orbittal kosarazza ki a beszélő kávéspoharat, amit jófajta holland gombás rántotta elfogyasztása után hallucinál össze. Jó magyar szokáshoz híven közel 20 perces késéssel indultunk el, gondoltuk, majd egy kicsit jobban meghúzza a felhők között, vagy tud egy rövidebb utat Varsóba a pilóta (még a légvonalnál is rövidebbet). Egy lengyel csaj ült mellettünk az ablaknál, aki persze később jött, mint mi, így lehetett tetrisezni, hogy mindenki le tudjon ülni. Nagyon cselesen felajánlotta, hogy szívesen átadja a helyét az ablak mellett, de jegyezzük meg, ezt csak olyan emberek teszik meg, akik majd összefossák magukat, szóval ne hagyjuk magunkat csőbe húzni, inkább ő fossa bokán magát, mint mi, neked még így is magyarázni kell a hányásfoltot a pólódon a végén, semmi értelme tovább súlyosbítani a helyzeted. A repülés nem lesz a kedvenc szabadidős elfoglaltságom továbbra se, nagyon bele kellett mélyülnöm egy lengyel nyelvű Wizzair kiadványba, hogy ne legyen kritikus az állapotom. Felszállás közben ugye eleve elég gyorsan megyünk és ezt még megfejelik egy 45 fokos emelkedési szöggel, majd viccből bedöntik balra a gépet és ekkor már érzed, hogy súlyos hibát követtél el a reggeli fasírtos zsömlével. Egy kumma szót nem mondtak magyarul, szóval mi lettünk volna az elsők, akik megdöglünk, ha baj van, bár a fülem amúgy is pillanatok alatt bedugult és a hangszóróba is kiégett, mikrofonra nőtt bajszú MÁV bemondók hörögtek finn népdalokat lengyelül és oroszul, szóval sok jelentősége nem is volt a nyelvismeret hiányának. A felhők fölött engedélyeztem magamnak két gyors oldalra pillantást, mert ilyen magasan még nem voltam, csak a vérnyomásom egy húzósabb pénteki napon a melóban, de már ezt is az indokolatlan túlmozgás kategóriába soroltam, úgyhogy inkább bámultam tovább magam elé nagyon határozott, csakazértsem fogok hányni arccal. Csak a móka kedvéért átrepültünk néhány légörvényen is, szóval volt egy kis rodeó a vége felé, ráadásul Russ szerint leszállásnál is eléggé odacsapta a pilóta a gép seggét, szóval nem az a tipikus beszoktató járat volt, úgyhogy a törzsutas pontok gyanúsan nem az én kártyámon fognak gyűlni a közeljövőben. Innentől már gond nélkül bejutottunk Varsóba, egy komplett atombombát kitolhattam volna a terminálból, azt se mondta senki, hogy chodaki (fapapucs). Zsú már várt minket, így nem raboltak el egyből emberkereskedők, szóval adott volt a lehetőség egy kellemes kis pihenésre.

Folytatása következik...

Persze nem úgy üvöltve, ahogy William Wallace tette a Rettenthetetlen című filmben és nem utolsó sorban nem is akartak éppen felkoncolni közben, de azért csak nem kell jövő héten befáradnom a bányába, végre egy hét jól megérdemelt szabi következik. Még a pénteki vonatozás magában rejtett némi agyvérzés lehetőséget, mert cirka 60, idegesítő kisiskolás szobrozott mellettem, miközben vártam, hogy a varázstábla kiírja, hogy honnan indul a vonat, majd a vágányszám helyre kattanása után gyanúsan velem együtt indultak meg, maguknak előre. Persze, hogy két komplett békéscsabai osztálynak kellett aznap hazamennie, úgyhogy nagyon résen kellett lennem, hogy nehogy hallótávolságba kerüljek hozzájuk, de még több kocsi távolságból is rámásztak az idegeimre, amíg el nem indultunk. A klotyóból mindeközben masszívan visszafelel áramlott a csí, szóval egy döglött WC kacsa illata keringett a levegőben, némi gyereknyállal keveredve és persze mindenki a seggében hagyta a kezét és nem húzta be maga után a kocsi ajtaját, ha meg rászóltál, pont úgy nézett rád, mint, akinek végig abban a szagban kellene ülnie, pedig azok mi voltunk. Marha nehéz ám két és fél órát egy levegővel kibírni! A kalauzok egymást váltva jöttek, egyik az egyik, másik a másik irányból és az összes a jegyünket akarta ellenőrizni. Azt nem feltétlenül értem, hogy hogy nem találkoztak útközben, esetleg az egyik imposztor volt, vagy hobbi jegyellenőr.

De végül csak leértünk a Balkánra, ráadásul olyan úr voltam, hogy autóval vittek haza, a hátsó ülésen ülve (talán még nem is ültem ott a saját kocsimban, azt se tudtam, hogy hátul is van ülés), így nem kellett 45 percet szobrozni a buszra várva. A vidéki levegő, meg a léptékarány teljes hiánya meghozta a kedvemet a futáshoz is, így tök látatlanban futottam 9 km-t. Ahhoz képest, hogy az Alföldön vagyunk túl sok vízszintes felülettel nem találkoztam, olyan hullámvasút erre a kerékpárút, hogy az csak elképzelve volt klassz kihívás, a való életben szopóág. Még odafele meg is volt a lelkesedés, de ugyan arra kellett hazajönnöm és a kilencedik km-nél már nem csak a bogárfelhők miatt nem mosolyogtam. Mivel eddig csak busszal, maximum cangával suhantam ezen az útvonalon, lövésem sem volt, hogy mennyit is futok, ráadásul egyetlen bikinis lány sem tartott táblát a megtett kilométereket jelezve, frissítőket osztva, esetleg azokat magára öntve, mert lássuk be az is elég frissítően tud hatni a férfiemberre, szóval, amikor már majdnem megpusztultam, akkor vettem egy 180 fokos fordulatot, aztán irány haza. Nem mondom, hogy jólesett (az ma volt egész álló nap, az ablakig ér az esővíz, annyi leszakadt), de pont ezek az ismeretlen tényezők kellenek ahhoz, hogy egy kicsit továbblépjek a mostani szintről és egy lépéssel közelebb kerüljek a végkimerülésben való elpusztuláshoz. Holnap, ha nem fog a változatosság kedvéért megint szakadni az eső, ismételten nekifutok a távnak (a szó legszorosabb értelmében) és ha nem lesz korán reggel olyan román meleg, mint legutóbb, akkor megpróbálok még egy buszmegállóval tovább futni. Csak a cifrafosás rám ne jöjjön, mert itt bizony nem leszek látótávolságban a legtávolabbi ponton a klotyóhoz képest, bár egy nagyon komoly tempónövelési motivációs tényező lépne életbe. A baj,  hogy szélsőséges esetben már lépni alig tud ilyenkor az ember, nem hogy lekocogni még 5 km-t...fontolgatom a hosszú szárú gatya felvételét, némi méltóságot célszerű lenne megőriznem, a szagokat még valahogy ki tudom magyarázni, de a barna csíkokat lábszáron már kevésbé. Majd azt mondom, hogy leivott a Nesquik nyuszi.

Ráfordultunk a célegyenesre, a varsói út már szabad szemmel is jól látható távolságban van. A hét második felét azzal töltöttem, hogy nehogy elfelejtsek valamit, ami végezetes következményekkel járna, de végül lett bőrönd, hegyekben áll a zlotyi a pénztárcámban (mind az öt bankjegy), utasbiztosítás megkötve, mert ha nem lenne, már tuti, hogy a lengyel reptéren összeverne egy 10 fős galeri és akkor még ki sem léptem a kerekeken gördülő közlekedési eszközök elé, márpedig a lengyel buszsofőrök elég önfejűek, ahogy Zsú posztjából kiderült, szóval jobb félni, mint nagyon hamar megdögleni. Megkaptam a kiegészítő szajrét is egy Ofotértes szatyorban (már gyanús, ugyan ki jár manapság Ofotértbe, ezer szerencse, hogy szemüveges vagyok), amit ki kell csempésznem külföldre. Állítólag csak néhány ruhadarab, egy boríték, amiben kajakupon van (tuti lépfene, nem is merem felbontani), meg egy pendrive, amin egy csomó film van. Feltételezem igazából titkos KGB akták vannak rajta, úgyhogy nyelhetem le, vagy dughatom fel a seggembe, csak hogy észrevétlen maradjon a csomag, csak remélni tudom, hogy teljesen hétköznapi arccal tudok majd nem futárnak kinézni egy 10 centis adathordozóval a valagamban. És ha ezzel valami csoda folytán mégsem buknék le, még akkor is ott van a kölcsönbőrönd, amivel kapcsolatban felhívták a figyelmemet, hogy a legutóbbi kolumbiai útjuk után nem biztos, hogy minden heroinos zacskót kivágtak a szövetből, bízzunk benne, hogy komisszar Rex éppen nem lesz szolgálatban, vagy egy jelentősebb marihuána fogás kiszaglása után, már bőven Smaragdvárosban lesz egy sárga utas tripen és nálam már nem fog jelezni. Azért rakok be némi száraztápot is, hátha megvesztegethető fajta. Már csak a tökéletes ruhatárat kell összeállítani, aminek a vége úgyis az lesz, hogy átlépem a súlyhatár, így hiába millimétere pontosak a tatyó méretei, az össztömeg alapján meg is lesz a kora reggeli első nettó befizető szerény személyemben. De hát egy ilyen északi országba minden eshetőségre fel kell készülni, ha csak térgatyát vinnék, akkor soha nem látott nukleáris tél köszöntene be, ha meg közepesen alacsony hőfokra pakolok, akkor a műszál is kiolvad a kamu kínai Dugo Boss öltönyödből, mert egy barlangban, éjszaka, légkondival a hátadon is 56 fok van és még a kenyai hosszútávfutók is panaszkodnak a szokatlanul meleg időre. Pakolásban mindig is gyenge voltam, jellemzően rengeteg felesleges dolgot viszek magammal (hála az égnek most a tusfürdőt, sampont, meg az ilyen folyékony szarokat egyből ki is húzhatjuk, ha nem akarok golyót a hátamba, mert terroristának néznek, aki egy Elseve korpásodás elleni 2in1 csőbombával próbálja meg az óceán fenekére küldeni a gépet és most tekintsünk el attól, hogy nem fogunk az óceán felett repülni, annyira elvetemült, mocsok fanatikus vagyok, hogy ezt is simán el tudnám intézni, sőt, lehet, hogy az egyik flakonomban óceán van, elvégre az van ráírva, hogy ocean fresh), szóval nagyon át kell gondolnom, hogy mit is szuszakolok arra a 56*45*25-ös téglatestbe, ami remélhetőleg tökéletesen illeszkedik majd a reptéri méretellenőrző kalodába is, ellenkező esetben nulladik lépésben ugrik az összes forint készpénzem és tekintve, hogy ekkor még a terminált sem hagytam el, igencsak költséges nyaralásnak néznék elébe.

Reggel gyanútlanul kimentem futkorászni a ligetbe, erre a komplett szovjet, harmadik páncélos hadosztály jött velem szembe. Gondoltam megint megszállás alá kerültünk, Putyinnal kicsit elszaladt tegnap este a Moszkvics, ma reggel meg bal lábbal kelt és megelégelte, hogy a pálinka még mindig komoly konkurenciája a vodkának, szóval megnyomta a nagy piros gombot, ami elindította az inváziót. Mivel híradót nem nagyon nézek, az Indexen meg a legkomolyabb nemzetközi hír, ha valami celeb segget, vagy pöcsöt villant, esetleg leállt a francia szupervonat és az utasoknak ott kellett aludniuk, szóval simán belefért volna az elképzelésbe. Az utca amúgy tök kihalt volt, gondoltam egy rövid sorozattal (és most nem az Elit alakulatra gondolok) már leszedték az arra járókat, szinte éreztem a lézeres irányzékok piros pöttyeit a hátamon, rajtam meg ugye pont nem a golyóálló futótrikóm volt (pont mosásban van), de még ha az is lett volna, biztos fejre céloznak, amilyen az én formám. A második körben észrevettem egy méregzöld kisbuszt, meg egy Renault a hadrendben, szóval kezdtem gyanítani, hogy nem a harmadik világháború van a küszöbön, de lehet, hogy valami secret weapon program keretében fejlesztették ki ezeket a járműveket (a francia autókkal például engem ki lehet kergetni a világból), és míg mindenki a lövegekre koncentrál, addig a szupercsapat berobog a kisbusszal és reszeltek az ellenségnek. A második gondolatom az volt, hogy új motivációs rendszert fejlesztettek ki a sportolóknak, mert lássuk be bárki országos csúcsot futna bármilyen távon, ha egy 80 mm-es légvédelmi ágyúval motiválják, aki nem elég gyors, az a szó legszorosabb értelmében a nyakába kaphatja a lábát, bár akkor már csak lábatlankodni tud, de "félsiker" esetén értelmet nyer a félcipő kifejezés és a cipőboltokban is lehetőség nyílik lopni a kirakott fél pár lábbelik közül. A harmadik körre kiszúrtam a háttérben lévő terepmintás sátrakat is (addig vagy nem voltak ott, vagy betöltötték funkciójukat és beleolvadtak a környezetükbe, bár szemüveg nélkül maximum a neon zöld háttér előtt villogó piros ruhában ugráló embereket tudom csak nagy magabiztossággal kiszúrni elsőre, szóval önmagamhoz képest hamar megtaláltam az összes tereptárgyat), úgyhogy gyereknapra való tekintettel biztos valami hadászati bemutató lesz, mindenki beülhet egy tankba és ha hozott magával akkumulátort, akkor egy körre el is viheti, a veteránoknál meg gondolom elfekvőben némi éles lőszer is, szóval inkább behúzott nyakkal rákapcsoltam, hogy mielőbb fedett helyre kerüljek, messze a hatótávolságtól. Űridőt futottam, idén először 35 percen belül végeztem a közel 7,5 km-rel, a baj csak az, hogy innentől ez lenne az elvárás, de azt már most sejtem, hogy nem mostanában fogom megközelíteni ezt a szintidőt.

Mivel lassan itt a nyár (annak ellenére, hogy napokra mocskos ősznek álcázza magát), eljött az idő frissíteni egy kicsit a ruhatáramat. Mindenki neten vásárol, de én a boltban is szerencsétlenkedek, semmi szükségem arra, hogy rendeljek valami olyat, ami hasban szorít, mellben lóg és kiszállításra már csak Hello Kitty rózsaszínben elérhető, amiről elfelejtenek értesíteni. Nekem meg kell tapogatni mindent, felpróbálni ezerféle színben és méretben, csak hogy a végén ne vegyek semmit és csak egy újabb elpazarolt szombat délelőttnek könyveljem be az életemben. A webshopban azért nagyon taktikusan előzetesen felmértem a kínálatot, hogy már célirányosan fáradjak be az outletbe, ahol real time-ban is fel tudom próbálni a szajrét, de mint mindig, a képen most is jobban mutatott minden. Persze facsipeszekkel csalnak mindig, hogy ott feszüljön minden a próbababán, ahol kell, rajtam meg egy komplett kinyitható szárító sem segítene, nemhogy egy pár csipesz, szóval a cipőorromat bámulva hagytam el az első üzletet az eladók lesajnáló tekintetének kereszttüzében, hogy naugye, hogy megmondtam, hogy nem fog venni semmit. Mivel mindig is a C&A-ban vásároltam ruhát, mióta - fogjuk rá - van némi ízlésem és teljesen önállóan öltözködöm, így próbát tettem a legközelebbi ilyen feliratú boltban is, hátha. Nagyon nagyra tágult a pupillám az árcímkéket látva. Egy nyamvadt pólót 7.000 jó magyar forintért vesztegetnek és nem vagyok róla meggyőződve, hogy két mosás után nem lenne-e alkalmasabb autómosásra, vagy szőlőkötözésre. Először azt hittem, egy a forintnál gyengébb devizában vannak az árak feltüntetve, de ugye kevés gyengébb van, egyes afrikai országokban meg már sokkal több nullás hiperinfláció van, ahhoz képest így lényegesen kevesebb a nulla, szóval ezt végképp elvetettem. Aztán rádobtam jó egy percet, hogy megkeressem, hova van bevarrva az 5.000 forintos az anyagba, mert akkor máris reálisabb az ellenérték, de egy nyamvadt 40 fokon mosandó és 100% pamut címkén kívül semmit nem találtam. És ez csak egy póló. Pedig szükségem lenne, vagy 3-4-re, plusz még ennyi ing, meg 1-2 kapucnis pulcsi, hogy ne ismerjenek fel, ha esetleg híressé válnék, legyen az bankrablás, vagy tehetségkutató eredménye. De ha csak simán kiszorzom, akkor már alsó hangon 70.000 környékén járunk és akkor még nem ettem semmit, maximum a pulóver ujját lehet rágcsálni, de akkor meg félő, hogy azt fogják hinni aberrált vagyok. Most amúgy is a Varsó trip viszi a kikapcsolódás/szabad felhasználású keret ehavi részét, ráadásul még annak az előkészületeivel sem állok sehogy. Bőrönd már elméleti síkon van (jövő héten lesz a szembesítés), zlotyit kell még váltanom, meg összeállítani azt a csomaglistát, ami semmi olyat nem tartalmaz, ami miatt indokolt lenne egy testüregekre kiterjedő motozás a reptéren (a fejem miatt így is komoly aggodalmaim vannak, hogy "szúrópróba" szerűen ki fognak venni a sorból, mert lássuk be, egy konyharuha választ el attól, hogy terrorista kinézetem legyen) és ráadásul 6 napra elegendő felszerelést biztosít nekem külföldön. Az már biztos, hogy semmi tisztálkodó eszközt, vagy sziszegős szappant nem lehet vinni, szóval vagy egy 6 napos büdös hét lesz, vagy nagy duzzogva veszünk kint némi alapfelszerelést, amit ugye szintén nem hozhatunk haza. Ezek mitől félnek? Sampont nyomok a pilóta szemébe, vagy a parfümömtől begerjednek a csinos légiutas kísérők? Persze, majd pont rám! Ha mégis ilyen előfordulna, akkor tuti faszik lennének, szóval én lennék az első, aki felfeszíti a vészkijáratot és a gép oldalán kapaszkodva utaznék, mint Tom Cruise a Titkos nemzetben...kivéve, hogy én 2 másodperc alatt leesnék.

Ebéd után a vérem 90%-a leballagott a gyomromba emésztgetni, az agyamban maradt 10%-kal meg belefolytam egy újabb német sorozatba, az Álomhajóba. Gondoltam valami modern kori széria, amiben valaki azt haluzza álmában, hogy van egy hajója, ami ébredéskor értelemszerűen eltűnik (ugyan ilyen az álomkonyha is, amit egyes nyereményjátékokban sorsolnak ki) és ki is néztem a germánokból, hogy erre költségvetést építenek, de nem. Ez a sorozat jóval közelebb áll a Cobra 11-hez (mily meglepő, szintén made in Germany), mert az ottaniaknak a hatáskörzetük az autópálya, az egyes epizódok 98%-a mégis a belvárosban játszódik, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne. Jól sejtitek, az álomhajóban nagyjából 8 percet töltöttünk a hajón, aztán a teljes stáb Szicília szigetén kezdett emberkedni, de úgy, hogy még csak a háttérben sem ringatózott egy luxus óceánjáró sem. Akkora multikultiban nyomták, hogy arra szavak nincsenek: minden olasz francia autókkal csapatta a szigeten, természetesen az összes lakos folyékonyan beszélt németül (mert ugyebár a szinkron alatt a világ legszebb nyelvén makogott mindenki), miközben a hacienda udvarában a lagziban mindenki görög zorba táncot lejtett. A GDP is igen magas lehet, mert boldog-boldogtalan kabriókkal mászkál, gondolom a temetések is nyitott koporsós, street racing jelleggel mennek, miközben cöccögtetik a sűrített levegős motorokat. Vagy csak nagyon fiatalok, vagy az életben megőszült vén aggastyánok grasszálnak a szigeten, a középkorúak gondolom az egész rész alatt dolgoztak egy másik földrészen, elvégre azt a rengeteg nyugdíjat ki kell termelnie valakinek, amiből mindenki sportkocsival csapathatja. Az Etna éppen készült kitörni, de mekkora mázli, az egyik buksza férje pont vulkanológus volt és pont figyelmeztetni akarta a népeket, hogy mindenki keresse meg a vészkijáratot a szigeten, mert a rész végére tuti valami nagyon rossz fog történni, mindenesetre valami homályos emléke van egy kitörésről, amit a tegnap átnézett forgatókönyvben olvasott. Ki is megy a helyszínre, ahol csillagász teleszkóppal (gondolom ennyire futotta a költségvetésből) messziről nézték a helyi atomtudóssal, hogy gőzölög a kürtő és egyszerre vágtak tragikus arcot, gondolom egyszerre villant be nekik, hogy nincs otthon friss tej. Szerencsétlen megpróbált olaszul bemutatkozni az elején, de amint kimondta a nevét, a helyi fószer mandinerből németre váltott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nálunk meg a magyaron kívül (egyesek azt is csak nagyon törve, pedig itt születtek) senki nem szól egy kumma szót sem, csak hangosabban üvöltjük a külföldinek, hogy ARRA EGYENESEN! Eközben megjelenik az olasz maffia is, ami kimerült két izzadós, feszt napszemcsiben feszítő, rosszarcú olaszban, akik egyből összekeverték a szereplőket és mást akartak megnyuvasztani, de az áldozat verbálisan sikeresen meggyőzte, az amúgy egyedüli, németül nem beszélő statiszta kettőst, hogy nem ezeket a robotokat keresik és jól elengedték őket. Amatőrök! Persze a vulkánnak felfele lettek szabadon engedve, hogy legyen még egy kis feszkó és ekkor babababammmmm, kitört a vulkán. Ekkor bevágtak néhány National Geographic jelenetet egy tényleges kitörésről (teljesen élethű volt a vágóképekkel), miközben a közeliken disznópörzsölővel próbálták imitálni a tüzet a képernyő alján, meg egy komplett láncdohányos galeri fújta a füstöt, de az is lehet, hogy szárazjég volt, esetleg az Omega nagyon sokadik búcsúkoncertje volt a hegy másik oldalán. Az a kutyát sem érdekelte, hogy már a gázok miatt be kellett volna adnia mindenkinek a kulcsot, de olyan könnyedén sétált mindenki, mint osztrák nyugdíjas az Alpokban, aki épp most kapta meg a havi járandóságát. Hála az égnek hőseink megtalálták a hegyre felzavart két szerencsétlennek az autóját az út szélén, amitől mindössze 5 méterre parkolhattak le, mégis csak az autóból kiszállva ült rájuk a teljes döbbenet, hogy ott egy magára hagyott autó slusszkulccsal a gyújtásban, mobilokkal az üléseken. Gondolom az A-oszlop pont kitakartak előlük, amíg bent ültek. Az egyik rakétatudós (aki a vulkanológus is egyben) kitalálta, hogy felmegy a kitörőben lévő vulkánra és megkeresi őket (pedig a holttestük simán lehetett volna a csomagtartóban is). Érted?! Mert ennél biztonságosabb ötlet nem ugrott be senkinek, az Etna meg ugye nem olyan nagy, simán be lehet járni gyalog is. Persze a végére mindenki iszonyat megmenekült, pedig senkinél nem volt mobil, hogy esetleg segítséget hívjanak, ráadásul az egyik csajnak kiment a bokája, szóval az összes német istenre szükség volt ehhez a csodához. Mire hazaértek kialudt a vulkán is, mindenkinek kisimultak a vonásai, mint Medveczky Ilonának, miután egy fél órát nézett gőzölős vasalóba, de legalábbis annyi botoxot nyomtak az arcába, ami egy komplett alsós osztállyal végezne. A vulkanológus csávónak meg egyből felajánlották a helyi intézet (nem pszichiátria) vezetői állását, mert a helyiek maguktól rá se jöttek volna, hogy a vulkán kitörni készül és feltételezem a korábbi führer odaveszett a lávafolyamba, szóval pont üresedés volt, de az is lehet, hogy éppen vezető hiányában volt ennyire inkompetens az egész vulkanológiai intézet, kitörést is csak kémia órán láttak, amikor szódabikarbónából játékvulkánt csináltak. Csak a vicc kedvéért meg fogok nézni még egy részt valamikor, hogy lássam milyen kalandokba keveredik Stefán, meg Jürgen legközelebb.

Már csak két hetet kell aludni és kis nyári szünet. Mindjárt itt a félév, én meg csak egy napot voltam eddig szabin, akkor is a bábszínházban, meg a fogorvosi székben ücsörögtem, szóval távolról sem joyride volt a pihenés. Na de most! 31 éves pályafutásom során most kerülök legtávolabb az országtól (esetleg még az lehet, hogy olyan tapétatépős bulin voltam a világ végén, hogy egy képtöredékre sem emlékszem, de magamat ismerve ezt kizárhatjuk...utoljára Russék garázsa előtt néztem huzamosabb ideig a csillagokat a betonon fekve, de az még bohó suhanc koromban volt), egyenesen Lengyelországba megyünk partizánkodni. Sajnos nem alapozhatom meg az örök élet meg egy napig tartó nyaralásomat egy közepesen rosszul sikerült bankrablással és külföldre szökéssel, mivel úgy tudom van kiadatási egyezményünk lengyel barátainkkal, úgyhogy csak hat napra tesszük tiszteletünket Varsóban, teljesen saját költségvetésből. Mielőtt mindenki elküld anyámba, hogy a bankárok ilyen jól keresnek, le kell szögeznem, hogy nyaralás szempontjából a harmadik legolcsóbb európai ország az úti célunk (ugye a mienk lenne e legolcsóbb, de ez gondolom nem is volt kérdés), szóval le lehet szisszenni a témáról és továbbra is várom a nagylelkű felajánlásokat, hogy egyszer talán tudjak saját lakást venni. Azért egy erős Tesco gazdaságos jelleget vittünk az utazásba, elvégre már egy jó ideje van egy beépített ügynökünk a lengyel sorok között Zsú személyében, így szállásra egy zlotyit sem kell költenünk, szóval csak az utazást és a zsebpénzt kell biztosítanunk. Vállalkozó szellemű majdnem középkorúakként először az autós megoldást céloztuk meg, ami alig 10-12 óra felhőtlen menetidőt ígért volna, de mivel nem volt kispajtás, aki csatlakozott volna hozzánk (nem is értem, pedig teljesen normálisnak tűnünk harmadik, negyedik blikkre), hogy a benzinpénz több felé legyen szétosztva, így költséghatékonyabb megoldás után kellett néznünk. Úgy fest, hogy életemben először repülni fogok, úgyhogy fosok, mint galambok jégesőben, folyamatosan a Végső állomás első jelenete játszódik le a szemeim előtt, csak nem én leszek a látomásos srác, hanem az, aki simán csak lezuhan a picsába. Csak remélni merem, hogy a fapados járatokat nem érinti a terrorveszély és igazából a légitársaságot nem is ismerik öngyilkos merénylő körökben, mert lássuk be, mekkora genyóság lenne már, ha rögtön az első utam közben mehetnék beváltani a karmapontokat, amit a supershop kártyámon felhalmoztam az eddigi életem során. Persze már itt a földön beindult a szopószakkör, mert ugye a poggyász mérete milliméterre pontosan meg van határozva. Természetesen egy olyan téglatest adatai vannak megadva, amilyet pont senki nem gyárt, mert minden nemzetközibb szabvány szerint pont egy centivel nagyobb valamelyik irányba a koffer, ami meg súlyos összegekbe fáj, ha a becsekkoláskor mégis arra jutnál, hogy nem azért feccöltél 2 órát a pakolásba, hogy a terminálba hagyd a táskádat, és a fogkeféd nélkül amúgy is hisztériás roham tör rád, hogy a félfülű alvós macidról ne is beszéljünk, szóval máris ugrott a költőpénzed fele. A repjegy röhejesen olcsó volt, mert Russ már hatszor megkerülte a Földet és annyi pontja volt, hogy még Újkígyósra és vissza is többért visz el a vonat meg a busz (és ez most halál komoly), mint amennyiből repülővel megjárjuk Varsót. Persze luxuskurvák escort hölgyek nem lesznek ennyiért, a pezsgőről is lemondhatunk (azért mentőmellényt remélem kapunk), de ezek a vonaton sincsenek, ráadásul mindössze 70 perc az út, bízom benne, hogy ez egy eltérítésre sem elegendő idő és minden rendben lesz. Ettől még persze sikítozni fogok a tranzitban félelmemben (de olyan férfiasan, mégsem vagyok kiscsaj), mert ha meg túl sokat innék előtte magasabb alkoholtartalmú italból a megnyugvás végett, akkor meg a gépre nem engednek majd fel, akkor meg már inkább a hiszti, a jegy már ki van fizetve, na bumm a személyzetnek lesz egy újabb szar napja...én vagyok az utas, nekem van úgyis igazam.

Az Index sok mindenre jó. Azon túl, hogy meg tudja vele a szőke nő téveszteni a mögötte jövőket, mert attól, hogy balra jelez még nem biztos, hogy jobbra fog fordulni, de a netes hírportál néha valóban hasznos információkat tartalmaz, amikre nem brit tudósok jöttek rá. És most nem arra gondolok, hogy a legújabb valóság-showban az egyik rakétatudós meg tudta mondani, hogy milyen halmazállapotú a langyos víz, vagy hogy milyen idő volt délelőtt, mert ugye az előrejelzésbe inkább nem bocsátkoznának bele ilyen kiszámíthatatlan tavaszi időben. Tegnap például kiderült, hogy 26 éve rosszul kötöm be a cipőfűzőmet. Az összeset, nem csak egyet. Csoda, hogy eddig ebbe nem haltam bele, valami teljesen röhejes módon, hogy TOP 10-es legyek a Darwin listán. Már az óvodában súlyos téveszmékbe vittek bele a nyuszifüles itt bújik, ott bújik sztorival, én meg hosszú évtizedekig értetlenül álltam azelőtt, hogy milyen bénán áll minden fűző bekötve, de hát Klári néni azt mondta, ez így van rendben és különben is csendben zabáljam tovább a spenótot, vagy éppen a tökfőzeléket. Ebben hasonlít az anális szex, meg a spenót: felnőtt korodban ódzkodsz tőle, ha túl sokat erőltették az oviban. Ennyi erővel a húsvéti nyúl, meg a Télapó is simán létezhet és a WC deszkát sem kell lehajtani, ha végeztünk, az egész ovi csak egy nagy szemfényvesztés, amit a szabadkőművesek, meg a kormány szponzorál, hogy a 4-5 éves ifjú lázadókat még időben engedelmes báránnyá alakítsák, akik kikerülve onnan már azt is eredménynek könyvelik el, ha nem sz@rnak a gatyájukba (lássuk be ez azért tényleg egy elég komoly fegyvertény az iskolában). Mivel a puding próbája az evés (sajnos túl sokat próbálkozok, ezért tartok ott testsúlyban, ahol), ma már gyakorlatba ültettem, amit a szőke csaj demonstrált a 6 perces videóban (érted, 6 perces videó egy fűzőbekötésnek, egy nyakkendőt nem ilyen macera megkötni) és azt kell mondjam, le kell borulnom nagysága előtt, mert bizony ő tudja a tutit és akkor még nem is láttam, mi mindenre képes egyéb témakörben, egyedül a cipőig jutottunk. Remélem lesz egy milyen számokat jelöljünk az ötös lottón videója is, azzal már teljes lenne a kánaán, ezután már csak az örök élet, meg hétfő reggeli jókedv titka marad megfejtetlen, meg, hogy mi a pék f@száért kell minden baromnak a tömegközlekedési eszköz ajtajában lógatnia a pofáját a nap bármely szakában, miközben kismillió ülőhely, meg egy komplett 100 tagú cigányzenekarnak elég állóhely van cimbalmostul, nagybőgőstül a busz közepén. Bezzeg ha véletlenül hozzáér az aurám legkisebb része is, akkor már mindjárt neki áll feljebb és máris azt kívánja, bárcsak nőne körülöttem egy meteor árnyéka, vagy csípné be egy hullazsák cipzárja a mellszőrömet. Csak a roma öregasszonyokkal vigyázok, az eddigi horrorfilmek alapján csúnyán meg tudják átkozni az embert és akkor jaj neked more, rád mászik egy nagyon kígyó, én meg így is mínusz végtelenből indulok a legtöbb dologban, nem kell rögtön 19-re még lapot kérni, ha nagyon nem muszáj. És azoknak, akiknek nem csak annyira maradt meg, hogy egy szőke csaj van a videóban, íme itt a tutorial.

A négy fal közé szorultam. Hála az égnek nem a szénhidrát ló szaladt el velem és lettem a lakás fogja, csak már megint esik, én meg pánikolok, hogy átaludtam a tavaszt, meg a nyarat és már megint ősz van. Mondjuk legalább akkor kezdődne az NFL szezon, de sajnos csak simán kritikán aluli az időjárás. Gondolom a jóidő is 8 órás munkarendben dolgozik, mert reggeltől végignézhetjük az ablak mögül, ahogy folyamatosan beborul, majd amikor karnyújtásnyira van a munkaidő vége, akkor elkezd szakadni. Ma is hazaérve csak mosóport kellett adni a cuccaimhoz, a víztartalom már éppen ideális volt, már ha nagymosás témakörben nézzük a standard elvárást. Pedig nem lett volna rossz, ha ki tudok menni futni, 40 percet rohangálni nyugodt körülmények között, üvöltő zenével a fülemben (nekem ez a nyugalom, jóvan!), mert ezen a héten megint elég sokan hajtanak a ki fog előbb agyvérzést okozni verseny első helyéért, szóval jó lett volna némi feszkólevezetés. A lottót még mindig fizetem, bár ha jobban belegondolok egyszerűbb lenne csak letenni a pénzt a pultra és csendben elmenni, azzal legalább egy fa életét meg tudnám menteni, ha feleslegbe nem kellene kinyomtatni azt a néhány számot, amit a világtörténelemben nem húztak még ki soha és csak egy hét múlva megetetem a kukát vele. Amikor látótávolságba kerülök az újságosnál, akkor senki nem ácsorog ott, de az alatt a 10 méter alatt, míg odaérek, az összes szefós megérkezik és beáll elém. A srác az anyjával volt, mindketten 16:9-es képarányú felbontásban lehettek, elég jelentős részét takarták ki a valóságnak, a srác (volt vagy 30 éves, vagy több), meg az év tippmix szelvényét váltotta be 1200 Ft értékben. Mivel jólnevelt gyerek, így anyunak megvette a szokásos pletykalapokat, csakhogy így még 600 Ft hiányzott a boldogsághoz, szóval bizalommal fordult anyuhoz némi pénzmagért a "még kell pénz mutter" megszólítással. Gondolom a srác tud beszélni, anyu meg szponzorálja az életét, de legalább 4 percbe telt, mire a világ összes aprópénzéből sikerült összeszedni a kívánt összeget. Engem meg majd szétbaszott az ideg (mostanság ebben ki is merül a szexuális életem, bár idevehetjük még a munkahelyi szopatást és baszogatást is), mert persze én 30 másodperc alatt végeztem, tiszta jó így elkúrni az életemből 15 percet. A dupla pénztáros újságárus meg a másik állatfajta, mert ott nem lehet ám akárhol feladni lottót, csak az egyik ablaknál (mintha nem egy légtér lenne a pult mögött és csak 1 méterrel kellene arrébb tolnia a seggét, de biztos valami láthatatlan erőtér feszül a két stand között), ami meg persze éppen zárva van, mert pisil/kakil (30 percig folyamatosan, szóval ideális reklámarc lehetne vagy széntabletta, vagy szivárgás elleni betét reklámban), vagy tömi a majmot (egy igazit, vagy csak ő kajál, ez soha nem derül ki), vagy úgy általánosságban szarik az egészbe, mert nem fizetnek neki annyit, hogy ott dekkoljon egész nap. A melóban is tesztelik, hogy hol vannak a határaim, egynémelyik játékosban annyi a szakmai hozzáértés, mint egy pöcsízű nyalókában (by Patches O'Houlihan), nekem meg mosolygósnak és segítőkésznek kell lennem. Hát ki akarna segíteni egy pöcs ízű nyalókának?! Naugyehogyigazamvan! Sebaj, tornába fojtottam a fölös energiáimat, így legalább edzés után 3 percig feszül rajtam minden izom és messziről, hunyorítva (esetleg szemüveg nélkül) már egy egész tisztességes bíccsbádi köszön vissza a tükörből, aztán másnap reggel meg a születés fájdalmával fordulok ki az ágyból, de legalább egységesen fáj mindenhol. Nyolctól pedig ismételten kezdetét veszi a mentális hadviselés és vesztésre állok.

Hála az égnek nem volt belső vérzésem, bár a mérleg tanúsága szerint sokkal soványabb sem vagyok, úgyhogy gondolom csak a levegő szorulhatott be egy kicsit, azért tűntem sportosabbnak, esetleg végleg felborult a zsír-izom arányom, elbillenve a félistenség irányába...ez lesz az! Ellenben ezen a héten cirka 25 kilométert futottam, szóval már majdnem be tudnék otthonról szaladni Békéscsabára, meg vissza, de egyelőre csak az utolsó szabadkígyósi állomásnál tartok, szal várhatom a buszt. Az eső direkt szívózott velem, pénteken még azt is megvárta a mocsok szemétláda, hogy bemelegítsek (mostanában már ilyeneket is csinálok, bár biztos nem eleget, hogy a nyújtásról ne is beszéljünk, de sajnos mindkét aranykezű masszőröm külföldre szökött, szal marad az izomgörcs) és rögtön az első lépés után kezdett el szemerkélni, de kabbe volt, amíg nem felhőszakadás, addig én futok. Szintidőt nem kifejezetten sikerült javítani, az 5km-es rekordokért sem osztogatják azóta a plecsnit, de legalább nem haltam meg, sőt, újraélesztést sem kellett alkalmazni az utolsó körben sem és már a lábam sem zsibbadt. Vagy már nem érzem, hiszen el van zsibbadva. Reméljük a strandszezon beköszöntére már látható eredménye lesz ennek a rengeteg edzésnek és most nem elsősorban járókeretre, vagy kerekes székre gondolok (hanem, hogy van-e otthon friss tej, meg hogy kihúztam-e a vasalót).

Megkezdődött a Comedy Central tehetségkutató szavazása is, gondoltam csak meg kellene már nézni azokat a géniuszokat, akik kiütöttek a versenyből. Nagyjából olyan a felhozatal, mint egy rossz horrorfilm szereplőgárdája: van színes bőrű (több is), vak csávó, néhány csaj az esélyegyenlőség jegyében, meg egy rakat statiszta, aki ki tudja mit is keres itt, csak itt senki nem pusztul meg (ezer szerencse, mert pont a néger srác az egyik kedvencem, egy horrorban elég alacsony lenne a túlélési faktora). A TOP20-ban összesen hat valamire való produkciót láttam, az összes többihez egy tücsökciripelés automatát kellett volna rakni, mert nem hogy nem ültek a poénok, hanem paralízisben feküdtek a színpad mögött, annyira erőltetett és izzadtságszagú volt az egész. Rá lehetett volna fogni, hogy persze izgulnak, de önmagában a szövegük is kritikán aluli volt, pedig elvileg pont a beküldött pályamunkáikat kellett előadni. Aki persze sokra nem ment a tudásával megpróbált legalább Kiss Ádámra, vagy Aranyosi Péterre hasonlítani, gondolom nekik nem mondták el elégszer, hogy egyéniségeket keresnek, úgyhogy inkább 10 éves poénokkal próbálták színezni az erősen monokróm előadásukat, így meg ugye egy az egyben a mai stand up-osokat másolják, hiszen néhány kivételtől eltekintve mindenki csak ugyan azokat a sztorikat meséli és azt hinnéd megint csak ismétlés van a Coolon, de legnagyobb megdöbbenésedre kiderül, hogy az RTL az, egy tök új résszel. A legszörnyűbb az, hogy már megint a nép szavazatai alapján jutnak tovább az emberek, így nem feltétlenül a tehetségek, mint inkább a kiterjedt családi és baráti körrel rendelkezők bohóckodhatnak majd a következő fordulóban. Kíváncsi leszek jut-e tehetséges ifjú padavan tovább, vagy csak beindul a sztárgyár, mint oly sok más műfajban, aztán fél év múlva már a nevükre sem emlékszünk, csak egy lesz a rengeteg ismeretlen név között a falunapok fellépői között.