Azt mondtam már, hogy a tavasz egy szőröstalpú, sötét, büdösbunkó?! Reggel elhiteti veled, hogy nem lesz semmi baj. Aztán egész nap nézheted a nyithatatlan ablakú irodából, hogy egymillió fok van és a sarkon a pancsoló kislányt éneklik az emberek jégkrémmel a kezükben. Aztán 16:00 körül megjelennek az első felhők és jelzésértékkel leesik 10 szem eső, csak, hogy ne bízd el annyira magad, érzed, hogy ez sem a a te napod lesz. Hétfőn belevágtam (volna) az edzésprogram következő szintjébe, hogy a sanyarú téli időszakos, havi 22 km kocogást végre heti 22 km-re emeljem és gyanúsan simán ment minden. Csepergés munka után, mire hazaérek már ki is tisztult az ég, időjárás jelentő program másfél óra múlva prognosztizál némi esőt, nosza áramvonalas cuccok fel, irány a Városliget. A második kör elején már elkezdett esni. De csak éppen áztatott, rajtam meg két réteg ruha volt, mire körbeérek simán megszáradok, gondoltam. Egy kanyarral és 200 méterrel arrébb lecsapott a felhőszakadás. Csak úgy pikk-pakk! Persze a lehető legtávolabbi ponton voltam a lakásajtómhoz képest, az álmoskönyvek szerint pedig ezen a ponton két tragikus dolog történhet veled: rádjön a cifrafosás, vagy pacallá ázol egy hirtelen jött monszunban. Ha szerencséd van mindez egyszerre történik, úgyhogy az eső lecsapatja a lábszáradról a nagyja cuccot, fel sem tűnik senkinek, hogy a 2 perce még vakítóan fehér frottír zoknid távolról sem sáros, szagolgatni ilyenkor meg ugye nem ér rá senki. 3 másodperc alatt segglyukig áztam, a cipőmben már építették a következő bárkát és fél perc alatt a 2 km-es körzetemben egy rögtönzött flashmobbá alakult mindenki. Fedett hely az nincs egy szál se, úgyhogy minden előzetes próba nélkül is mindenki ugyanabba az irányba kezdett rohanni, így egy perc múlva már 326-an ácsorogtunk a zebránál, várva, hogy zöldre váltson a lámpa. Az meg már ugye nem zavart senkit, hogy a 70-nel elszáguldó autók beterítettek mindenkit, az a kis kutyaszarral és sárral keveredett esővíz az út mellől már igazán nem nyomot semmit a latba, a hangulat már így is fergeteges volt.

Szerdán újra nekiveselkedtem a rekordkísérletnek, megvolt a szokásos napsütéses felvezetés, de nehezítésképpen elég komoly szembeszéllel és a levegőben repdeső szőrös fatermésekkel kellett megküzdeni, amiből egy rögtön a jobb retinámba, a másik pedig a szájpadlásom leghátsó, nyelvvel elérhetetlen pontjára tapadt, szóval alaphangulatba kerültem, de elszántságom annál azért nagyobb volt, mint hogy a fulladás, vagy a vakulás lehetősége megálljt parancsoljon. A táv közepén elgondolkodik mindenki, hogy milyen szarul megy és mindjárt meghalok, összeesek, szarok bele az egészbe és különben is, de addig lamentálgatsz ezeken magadban, amíg hirtelen ráfordulsz az utolsó körre. Ami viszont pánikra adott okot, hogy a bal alkarom és a bal lábfejem totál lezsibbadt az utolsó másfél kilométeren. Az infarktus lehetőségét hamar elvetettem, mert a mellkasom nem fájt és levegőt is teljesen normálisan kaptam, de akkor bevillant, hogy biztos stroke lesz. Elkezdtem figurázni az arcommal, mert egész biztos voltam benne, hogy már lebénult a fél képernyő, lóg a nyelvem és már senkinek nem fogom tudni kimondani a nevem, de minden rendben volt. Mondjuk kívülről nézve biztos úgy festettem, mint akinek rohama van, mert hosszú métereken keresztül vágtam a pofákat, de senki nem volt olyan jó fej, hogy megszólítson, hogy jól érzem-e magam. Gondolom próbáltak jófejek lenni, hogy futó embert nem állítunk meg, mert biztos edzésprogramban van, szóval sanszos, hogy egyszer így fogok megmurdelni. Az utóbbi idők fokozott aktivitásának hála, mintha (de csak mintha), egy kicsit feszesebb és keményebb lenne a hasfalam is, bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy csak simán belső vérzésem van az erőlködéstől. Mindegy, akkor is jól nézek ki!

Most, hogy az időjárás már nyomokban tavaszt tartalmaz, elkezdtünk készülni a genfi autókiállításra. Na nem mintha mennénk rá, de ideje volt lecserélni a téli gumikat a szekéren, plusz emlékeim szerint egy fekete autót vettem, úgyhogy akármennyire is színtévesztő vagyok, annyit sikerült leszűrnöm, hogy indokolatlanul vastag koszréteg van már rajta és csak a beltér emlékeztet az eredeti színre (kár, hogy annak meg szürkének kellene lennie, de ebbe most ne is menjünk bele). Tegnap reggel még naivan bekocsikáztam a megyeszékhelyre, hogy jó társaságban elfogyasszak némi gofrit (mert megérdemlem), meg egy jó teát a szikrázó napsütésben, mire hazaértem meg ki volt csapva az összes nyári, könnyűfém felnis papucs az udvarra, szóval éreztem, hogy lehetőségem nyílik ledolgozni a betermelt kalóriákat. Mátéval már vérprofik vagyunk kerékcserében, tavaly már odáig jutottunk, hogy észrevettük, hogy az előző tulaj felírta a felnikre, hogy melyik kerék hova való, szóval már találgatni sem kellett. 30 percen belül simán végeztünk, pedig kerékkulccsal, manuális emelővel és nyers férfi erővel dolgozunk (jövőre az lesz a nehezítés, hogy mi emeljük meg a kocsit, aztán meg a fogunkkal csavarjuk ki a csavarokat) és ma simán ki tudtam kelni az ágyból, nem fájtak a csavarhúzó izmaim. El is mentünk egy hosszabb próbakörre, ami nagyjából arra jó, hogy sík ideg vagyok végig, hogy biztos meghúztam-e rendesen az összes csavart és tuti, hogy a következő balos kanyarban, kis ívben látom majd távolodni a jobb elsőt, miközben már kaszkadőröket megszégyenítő precizitással nyomunk egy vízszintes 180 fokos fordulatot. Ugyan nem volt semmi gond, de kétszer szentül meg voltam róla győződve, hogy a kerék nincs a helyén, de hazaérve mindent ott találtam, ahol legutóbb hagytam. Tervben volt a kocsimosás is, de olyan soká értünk haza, hogy arra jutottam, álljon neki az, akinek Imre az anyja, szóval a másnapra beharangozott  esős időre való tekintettel, azt a könnyelmű fogadalmat tettem, hogyha ma jó idő lesz, akkor nekifeszülök a második fázisnak. Le kellene szoknom, ezekről a jó időhöz kötött fogadalmakról, mert eddig mindig verőfényes napsütés volt, úgyhogy csak, hogy legyen kivétel, megfogadom, hogyha holnap is ilyen idő lesz, akkor nyerek a lottón. Gondolom esni fog.

Gondolkodtam rajta, hogy középen hagyok egy széles sárcsíkot az autó teljes hosszában, úgy már majdnem sportcsíknak tűnne és csak az embléma árulná el, hogy nem egy Shelby GT500-ról van szó, de végül arra jutottam, hogy ha már lúd legyen kövér, mossuk le az egészet. Egy teljes ősz és tél minden dzsuváját képzeljétek el, már vonalzóval is könnyedén mérni lehetett volna a koszvastagságot, de az autósampon, a forró víz, meg a lelkesítő zene a fülemben csodákra képes. Áttöröltem a felniket is, felpolíroztam az egész fényezést, úgyhogy gyorsan be is álltam a garázsba, letakartam, innentől kezdve nem használhatja senki, csak csodálni lehet, de azt is csak messziről, fényképről. Ahogy sejtem rögtön a következő használatnál soha nem látott felhőszakadás lesz, szembe meg csak sarat szállító, többtonnás kamionok jönnek majd.

A mobilomban vagy öntudatára ébredt a mesterséges intelligencia, vagy csak sima motivációs rendszert fejlesztettek a futós applikációmba. Maradjunk az utóbbinál, a Skynetes teória elég félelmetes, holnap reggel már lehet, hogy a pirító ugrik a torkomnak...ezer szerencse, hogy nincs pirítóm. Ma végre sikerült megemelnem az eddig oly megrögzött módon lefutott 4 km-es fejadagomat, amit leginkább annak a számlájára lehet írni, hogy kissé elkalandoztam fejben (ilyen korban már előfordul) és marhára elszámoltam a köröket, de a jobb eladhatóság végett húzzuk ezt be a végtelen lelkesedés oszlopába, a világbéke és az egyensúly fenntartása érdekében, mégiscsak jobban mutat, mint egy egyszerű véletlen. Miután ütemesen megpróbáltam kiköpni a tüdőmet a hetedmaraton végén, de csak, egy a fákról lehulló genyák alkotta szőrgolyót sikerült produkálnom jó hangulatban, hazafáradtam és be is lőttem a wifit, mert, mint tudjuk, ha nincs digitális lábnyoma az edzésednek, amit bármilyen közösségi oldalon ki tudnál tapétázni, akkor bizony nem is mozogtál. Ezért kell edzés előtt, helyett és után képeket posztolnod magadról duckface-ben, miközben izzadság legjobb esetben csak úgy kerül rád, hogy agyonizgulod a tökéletes beállítást és elkezd gyöngyözni a homlokod, mert mindig is rosszul kezelted a stresszhelyzeteket. Nekem elég szegényes a Facebook profilom, a profilképemet magam rajzoltam, és az idővonalamon csak óvodások által összefirkált Városliget térkép, meg ez a blog szerepel, az egyetlen újítás, amit be tudnék vezetni, hogy futás közben írom a blogot, de már szemüveg nélkül is éppen elég veszélyes vagyok, a kovászos uborka után sem eszünk aludt tejet, nem kell még 20-ra lapot húzni. Szóval gyanútlanul osztom a tutit, hogy azta, majdnem másfélszer annyit futottam, mint korábban, amikor is a telefon benyögte, hogy ön nyert, egyéni legjobb eredményt értem el 5 km-es távon és gratulálnak a - most kapaszkodj meg a bugyidban, ha meg faszi vagy sürgősen vedd le a csajod bugyiját, mert beteges - 1:56 perces javuláshoz. Az egy dolog, hogy nem mostanában futottam utoljára egyhuzamban 5 km-nél többet, de erősen kétlem, hogy valaha is volt ilyenre példa, de semmi nem lehetetlen, a kor előrehaladtával csak szebb leszek, okosabb már nem, a 26 éves csúcspont már messze eltűnt az eseményhorizonton. Az meg, hogy közel 2 percet javultam azt jelenti, hogy kilométerenként 24 másodpercet sikerült fejlődnöm (fejben fut az excel), ami azért emberes, az tudja, aki életében már futott hosszabb távot is, mint az aluljáró buszmegálló távolság. Mostanában rámjött a hoppáré, ráadásul reggel tettem egy felelőtlen ígéretet, hogy ha napsütéses idő lesz délután, akkor ma áttöröm a korábbi gátakat és nekifeszülök egy új edzéstervnek és meg sem állok a 10 km-es álomhatárig. Persze ilyenkor figyelnek az égiek, úgyhogy egy gramm felhő nem volt az égen, kénytelen voltam nekiállni a megvalósításnak és bár senki nem kérte volna rajtam számon, ha elsunnyogom, de mostantól semmilyen fogadalmat nem fogok halogatni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a 10 éve halogatott Best of albumom napokon belül meg fog jelenni, ez csak a mostantól tett ígéretekre vonatkozik és különben is én teszek nektek ezzel szívességet, hogy nem kell engem énekelni hallgatnia senkinek. Persze, kinek van arra ideje, hogy azt a rengeteg mindent, amit eddig összehallucináltam magamnak, meg is csináljam, napközben dolgoznom kell menni, ahol ráadásul már alig tudok olvasni, szóval nem vagyok időmilliomos. De azért a fontosabb dolgokat le fogom porolni (bár továbbra is vallom, hogy semmi értelme a portalanításnak, két perccel később újra vastagon áll rajta a kosz, mert hát minden, amit leporolsz olyan színű, amitől jellegzetesen elüt a por színe), hátha némelyik fantazmagóriának volt némi realitás tartalma.

Ismét ismeretlen vizekre eveztem. Nem, nem szado-mazo pornó és még csak nem is bázisugrás (a 4 emeletes lakótömb tetejéről ez több, mint merészség lenne úgy érzem), csak simán eddig nem próbált ételeket készítettem el, hogy mégse haljak éhen a jövő hét folyamán. Az első pillanatokban persze még úgy tűnt, hogy ez simán bekövetkezik, de félig-meddig a konyhafelszerelés tehet róla, a többi viszont az én saram, meg a Michelin csillag hiánya. A legtöbb lábasomban vízen kívül sok mindent nem merek melegíteni, egyszer egy mezei leves is ragacsosra éget benne, pedig csak tésztát akartam befőzni benne, de a végére egy félkemény tésztás főzeléket kaptam, pedig nagyjából 5 perc telhetett el. Az idő minden bizonnyal relatív, a percek is máshogy telnek, attól függően, hogy a foglalt nyilvános WC ajtajának melyik oldalán álldogálsz/üldögélsz, de azért akkor is durva, hogy egy egyszerű melegítés után mehetek át az Ádám családhoz, hogy kivakarják a kotlikat a dzsuvából.

Szombat reggel elfáradtam a henteshez, hogy beszerezzem a hozzávalókat. Mondtam, hogy bő egy kiló darált hús kellene a boldogságomhoz, erre elkezdett poénkodni, hogy ilyet hentesnek nem mondunk, mert akkor sokkal többet ad. Nem akartam neki mondani, hogy ha egy kilót kérnék, akkor is pont ugyan ennyit adna, csak megkérdezné, hogy maradhat-e, én meg még embert nem láttam, aki azt mondta volna, hogy nem vazze, tegyél vissza a pultba szépen 17 dekát, mert nekem pont egy kiló kell. Amúgy is célszerű jóban lennem az eladókkal, elvégre minden héten odajárok dögökért, nem akarom megadni annak lehetőségét, hogy egyszer egy csapott evőkanál szalmonellát is hazahozzak, mert merő jóindulatból "véletlenül" a múltheti csirkéből adnak egy adagot. Szóval hazaugrabugráltam a szajréval és nekilendültem az első fázisnak: begyúrás-fűszerezés. Arányérzékem nem sok van, így mereven ragaszkodni szoktam a receptekhez, bár rendszerint valami mindig egy kicsit hiányosra sikerül, szóval célszerű lenne a receptek végére azt is beírni, hogy ki milyen étkészlettel rendelkezik, mert az egy teáskanál, bögre, késhegy léptékarányok nem kifejezetten egzakt mértékegységek. Sebaj, lett, amilyen lett, hagytam egy kicsit a hűtőben szuszogni, mert ha szar is legalább összeérnek az ízek és egységesen mégiscsak jobb a szar, mint különböző ízekben.

Délután elérkezettnek láttam az idők a kettes fázisra, mese nincs, el kell készíteni a netes képeken látható műremekeket, bár éltem a gyanúperrel, hogy azt sem elsőre sikerült összehozni, ellenben nekem csak egy próbálkozásom van. A szicíliai húsgombócos paradicsomszósz meglepően jól sikerült, ha eltekintünk attól, hogy még fedő alatt is a rotyogó paradicsom szép egyenletesen beterítette a gáztűzhely és kistérségét, úgyhogy ezzel meg is lett a vasárnapi elfoglaltságom. A Flóraszept már amúgy is régen randizott a zsíros felületekkel, már csak egy reklámstábot kellett volna kihívnom, csak, hogy a társadalom számára is hasznos legyen a házimunkám. A fasírttal már voltak kisebb gondok. Mint kiderült a fasírtot lassú tűzön kell sütni jó sokáig, közben sűrűn fordítgatva, hogy egyenletesen átsüljön, ráadásul marha lapos pogácsákat kell csinálni, mert sülés közben össze is rándul az egész. Jól sejtitek, az első körben öklömnyi széndarabokat vettem ki az olajból, amiknek a közepe még konkrétan múúúúúzott, annyira nyers volt. Az égnek hála, még három körre elegendő nyersanyag volt a tálban, így a négy széndarabot elteszem jövő télre, hogy tudjak két szép hóembert építeni, fasírt meg lett elég, hogy még véletlenül se fogyjak annyit, hogy beleférjek az öltönynadrágomba. Veszélyes üzem ez az ismeretlent sütés-főzés, de valaki megtanította nekem a megfelelő hozzáállást az ismeretlenhez: ugyan mi baj lehetne?!

Tegnap volt pont egy éve, hogy új csákányra cseréltem a régi bányászfelszerelést, és kezdtem meg fényesnek legkevésbé sem mondható fővárosi pályafutásomat. Hogy elrepült egy év, az emésztőgödör mellett peregnek a hónapok, észre sem veszi az ember, mert az állapotokat tekintve tényleg mintha egy csendélet közepén ragadt volna, legjobb esetben is csak egyhelyben toporgunk, mint fosógalambok jégesőben, maximum a hátteret húzzák, mint az R.E.M. Shiny happy people című klipjében. Jó háziemberhez méltón (az olyan, mint a háziasszony, csak férfi) sütöttem némi süteményt a kollégáknak, mert csak illik megünnepelni, hogy mindannyian ugyanabban a fostengerben próbálunk 100 méteren új rekordot felállítani, ráadásul így legalább mindenki strandalakjának lőnek és nem csak nekem kell majd kibírni egy levegővel a medence partján, ha valahogy ki akarok nézni (abba az anomáliába estem, hogy a mellkastól felfele, meg a comboktól lefele minden rendben van, de a kettő között elég szélsőséges állapotok uralkodnak ősz óta és még nagyon nem sikerült rászánnom magam valami radikális életmód változtatásra). Mivel még nem vagyok teljesen egy szinten Frank Júliával, így biztonsági okokból inkább a boltban vettem leveles tésztát (ha más nem, legalább a sütemény egy része biztosan legyen ehető) és csak a töltelékkel kellett figurázni egy kicsit. Végtelen kreativitásom végett úgy gondoltam, hogy kiváló ötlet lesz pudingot főzni és konzerv barackot belekockázni, de másfél kör próba után kiderült, hogy kihűlést követően a vaníliás csigák főleg igazi csigákra emlékeztetnek állagukban, mert a töltetlék bizony csúfosan eláztat mindent, alakra pedig elég bizarrul festett az összes kis puhatestű, úgyhogy ezeket inkább megtartottam házi felhasználásra. Mintha a francia étteremben közölné a pincér, hogy a csiga sajnos elfogyott, de mekkora mázli, hogy éppen meg van fázva, úgyhogy akár ki is szívhatják az orrát, végeredményben majdnem ugyan az. Sürgősen át kellett térni a B-tervre, ami a végtelenül ötletes fahéjas csiga volt, de az is félsikerrel végződött. Ha túl kevés tölteléket raktam bele, akkor inkább csiga volt, mint fahéjas, csak az enyhe utóíz emlékeztetett a recept szerinti elnevezésre, ha meg túltöltöttem a rendszert, akkor diszkréten kisült belőle a cukor jelentős része, kellemes, éghető réteget képezve ezzel  a sütőpapíron, szóval perceken belül albioni köd alakult ki a lakásban. Tény, hogy így egy kellemes ropogós réteget is kaptak a csigák, de a második kör után már nehezen találtam el a sütőig, szóval inkább maradtam a biztonsági megoldásnál. Még így is rekordsebességgel fogyott el másnap minden, hiszen nincs is finomabb az ingyen sütinél, gondolom nem maguktól másztak el a csigák, legalábbis nem találtam a tányéroktól spirálisan távolodó nyálkacsíkokat, szóval csakis ember okozta pusztítás eredményezhetett üres tányérokat. Ha meg valakinek nem tetszik, süthet jobbat.

Tegnap japán dobkoncerten voltunk. Nagyjából csak az egyik csávó lehetett japán, a többi olcsó kínai hamisítvány (értsd magyar), de hát ugye nem az előadókra volt irányozva a nemzetiség, úgyhogy határeset, elfogadjuk. A csávó amúgy nagyon autentikus volt, szegény próbált konferálni, de mintha Fekete Pákót ötvöznéd Hankiss Elemérrel, viszonylag keveset értettél meg a megosztott információkból. A kínai ezeöccá-ra már rááll a füled, de ez japán tájszólással volt, némi mandarin beütéssel, aminek semmi köze a déligyümölcshöz. Persze minket is hülyék vettek körül és nagyjából 3 másodpercenként kérdezgették egymást, hogy te érted mit mond, gondolták 3 másodperc elég, hogy elsajátítsák a dialektust és második nekifutásra már anyanyelvi szinten ki tudnak szűrni mindent. Épp csak elfértek a színpadon, annyi cuccuk volt: két cefrés hordó, három rumos, két szennyes kosár, meg még egy pár pergődob szerűség, amit minden bizonnyal lelkes úttörők kezéből csavarhattak ki, illetve némi színesfémet is felhalmoztak mozsár, gilingalang, normál méretű, meg a 80-as évekbeli elemes majom kezéből kiszerelt cintányér formájában. Minden le volt festve, hogy fel ne ismerjék az eredeti tulajdonosaik, az oldalukra meg japán írásjelek voltak felrajzolva, de nem vagyok benne biztos, hogy nem egy japán étlap szövege volt, vagy mondjuk Mao Ce Tung idézetek (aki asszem kínai, de nagyjából ugyan azt a krix-krax jelrendszert használják, szóval pont mindegy). Majdnem 2 órán keresztül püfölték a dobokat, én meg pont úgy éreztem, mintha egy tetszőleges, ázsiai helyszínű Jean-Claude Van Damme film csúcsjelenetében lettem volna, vártam, hogy mikor jön be két kamion között spárgázva, miközben az üvölti, hogy "Tong Pót akarom"! Volt egy csomó kotta is, amit szívesen megnéztem volna, nem igazán tudom elképzelni, hogy miként is festhet, gondolom ezt nem lehet hangjegyekkel elintézni, feltételezem le van rajzolva a dob és fölé van írva, hogy tattaratatta, meg bum-bum-bum. Amúgy baromi jó számokat toltak, nem is hinné az ember, hogy csak dobokkal ilyen ütős (érted, ÜTŐS!) nótákat lehet összehozni. Nekem marhára tetszett, de hát ugye engem egyszerű lenyűgözni, ha valaki eltüntet egy pénzérmét, én már akkor is infantilis jelleggel csorgatom a nyálamat és úgy csillog a szemem, mint a macskának a Shrekben. Hála az égnek nem Takashi Yamamoto (kitalált név, ez ugrott be elsőre) konferált végig, így legalább egy részét felfogtuk a háttérsztorinak. A másik srác vagy irtózatosan zavarban volt (így a sokezredik fellépés alatt gondolom még teljesen normális a lámpaláz), vagy valami tudatmódosító szer hatása alatt állt, de a selypítés nála is szerves részét képezte a beszédnek, gondolom tagfelvételnél ez az első kritérium, ha ki tudod mondani csupa s-sel, hogy Sága selyem sonka, akkor lehetsz te a Red Hot Chilli Peppers dobosa is, ide bizony nem fogsz bejutni, úgyhogy mivel dobolni sem tudok és beszédhibám sincs, ide nem fogom beadni a jelentkezésemet.

Elkészültek az új szemeim, be is fáradtam értük "ebédszünetben", mert amúgy is turkálni akartak még a szemgolyóimban, én meg pont ráértem, gondoltam ez sem lehet sokkal rosszabb, mint a meló. A kontaktlencse vizsgálatra kontaktlencsében kellett érkezni (mily meglepő), ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy ruhavizsgálaton voltam, az is pont volt rajtam. Hála az égnek nem kellett táblát olvasni, csak a vallatós gépet vették elő és jól belevilágítottak a retinámba, de nem köptem, nem vagyok se spicli, se láma (akinek dalai is vannak). Mivel nem bírják a szemészek megállni, hogy direkt kontaktusba ne lépjenek a beteggel, ezért a szélrózsa minden irányába kellett néznem, miközben a hüvelykujjával elkezdte nyomogatni a szememet az ellenkező irányból, hogy saját bevallása szerint ellenőrizze, hogy megfelelően mozog-e a lencse. Persze, gondolom az urulógián is azért kotorásznak az ember seggében, hogy ellenőrizzék a vastagbél dőlésszögét a kijárathoz képest, engem ilyen hülyeségekkel nem etetnek meg. 31 év után kiderült, hogy kissé redős a szaruhártyám, szóval egy kicsit nagyobb rendszerességgel kellene szemcseppezni az eddigi 5-6 évente ciklikussághoz képest, ráadásul ébredés után legalább 30 percig be sem lehet rakni a lencsét, ezt meg rohadtul nem mondta eddig senki, na nem mintha megszegtem volna azt a szabályt, de akkor is. A vakvezető kutyát majd ki fogja etetni, ha esetleg rosszra fordulnak a dolgok? Amúgy minden faja volt, kezembe nyomták az új intelligencia hányadost növelő eszközt, ráadásul mivel nagyobb a keret az előzőhöz képest, így most kétszer olyan okosnak tűnök, szép meg ugye eddig is voltam, ha ennél is jobban néznék ki, már kiesnék az ablakon. Persze előbb ki kellett kotorni a lencséket a szememből, szóval most sem derült ki, hogy átláttam volna-e a falakon a 200%-os látással, nagy volt a kockázat, mert ha a ruhákon is átláttam volna, akkor biztos ott vakulok meg, mert optikában továbbra sem svéd bikinimodellek dolgoznak sajnos. Fényre sötétedős lencséket rendeltem (néhány ember is ilyen), mert manapság az a trendi, meg a mellbimbó piercing, de ha már választani lehetett az előbbinél maradtam, végső soron rövidlátó vagyok, nem mazochista (bár minden nap bemegyek dolgozni is, szóval ez a kérdés még nem eldöntött). Még csak a sarokig jutottam és már készültem visszamenni reklamálni, hogy ez meg egy kummát nem sötétedik, pedig ezer ágra süt az UV és a végén még foton megy a szemembe, de a kirakatba pislantva már azt kellett észrevennem, hogy kívülről nézve már tök sötét minden, csak belülről nézve változatlan minden. Azt hittem olyasmi lesz, mint a napszemüveg, hogy rátesz egy sötétítő réteget a valóságra, de igazából csak a káros sugarakat szűri a rendszer, de minimális árnyalatbeli különbség észlelhető csak, mégsem kell Bud Spenceresen hunyorognod még vakító napsütésben sem. Hogy mikre nem képesek a modern technikának hála? Mi lesz a következő? Maguktól parkoló autók?!

Az már biztos, hogy nem most leszek felejthetetlen humorista a Comedy Central jóvoltából, mivel, ahogy azt sejteni lehetett, nem sikerült a legjobb 40 közé bekerülnöm, úgyhogy csillag születik helyett, törpecsillag haldoklikat játszok egyelőre. Arra azért most már hatványozottan kíváncsi vagyok, hogy kik is kerültek be, de ha egy is fingó-viccezni, vagy pinázni fog, akkor óvást nyújtok be, mert enyhén szólva is felmerül a kapcsolati tőke okozta részre hajlás lehetősége, parasztokból már így is túlkínálat van a stand up színpadain. Persze, ha tök jól elröhögök rajtuk, akkor meghajtom fejem a tehetségek előtt, nem vagyok féltékeny, csak pénzéhes és ugyebár a modell-karrier az arcban és testben egyaránt fellelhető hiányosságok miatt már eleve kilőve, a bankrablás nem az én műfajom (gondolom már befele menet elizgulnám és egy túlzottan karrierista 78 éves biztonsági őr, aki amúgy rendes körülmények között először válna síkidommá egy rablás során, mandínerből mellbe lőne, ezzel még a címlapfotót is elvenné tőlem), a pénznyomtatási technikámon meg még bazi sokat kell fejlesztenem. Gondolom egy fél év múlva megint hirdetnek valami poénkodós műsort, elvégre az év hangját is negyedévente megválasztják minden kereskedelmi csatornán, miért pont önjelölt humoristákból ne lenne tömegtermelés, bár igazából valakinek már poénkodnia sem kell, mert egy vicc az egész élete. De így legalább mindenki örülhet a melóban, mert holnap is bemegyek dolgozni és még nem derül fény arra sem, hogy igazából mindenki udvariasságból röhög a poénjaimon (esetleg rajtam és nem velem), szóval a világ újra megmenekült, hála a Comedy Central szakértő zsűrijének, akik nem tudom, hogy kik, de rájuk uszítom Liam Neesont...a verekedős szerepében, nem abban a lagatyásodott nyugdíjaséban, akit a civil életében alakít.

Kedden elkészül az új szemüvegem is (legalább az intelligens kinézetem állandó marad) és mehetek vissza kontaktlencse kontrollra is. Most fog először előfordulni, hogy szemüveg nélkül nem csak a falat, hanem a rajta lévő táblát is látni fogom. Mondjuk az új okulárét nem fogom tudni kipróbálni, mert akkor lencsével együtt már 200%-os lenne a látásom, amit az agyam nem tudna feldolgozni és rögtön rövidzárlathoz vezetne, de az is lehet, hogy átlátnék a falakon, csak eddig soha senki nem merte kipróbálni. A nagy dolgok pedig mindig így kezdődnek, mondjuk kíváncsi lennék, hogy mit is tervezett az az ember, aki rájött, hogy a tehénből tejet lehet fejni, de biztos volt egy marha jó kifogása a végén, amikor megkérdezték, hogy te meg mit csinálsz, ha más nem akkor csak utolsó mentsvárként felhajtotta a tejet egy szuszra és ezer szerencséjére nem murdelt meg, szóval verhette a mellét, hogy én megmondtam előre. A tanulság, hogy mindig legyen egy B-terved, hogy a hülyéknek mondhasd azt, hogy én tudtam előre.

Lassan közeledik az egyéves jubileuma a fővárosba költözésemnek, úgyhogy ünnepélyes keretek között elővettem a porszívót, hogy kiderüljön végre, egyáltalán működik-e, mert eddig bizony egy másodpercet nem használtam, pont ott van érintetlenül, ahol a beköltözéskor elhelyeztem, mert tudtam, hogy csak útban lenne. Eddig mindent megoldottam a partvissal (amit meg nem, azt nem is volt érdemes megoldani), de azt vettem észre, hogy egy-két elérhetetlen helyen már egy komplett nagymacska populáció ütötte fel a fejét, ami lassan a törzsfejlődéssel intelligenssé válhat és éjszaka belemászhat a számba. Éppen elég az, hogy az ember átlagosan 8 pókot eszik meg élete folyamán álmában (utána lehet nézni, nem kamuzok, úgyhogy, ha a sarokból eltűnt kedvenc nyolclábú barátod, akkor sanszos, hogy nem lakást váltott, csak beléd mászott...kellemes rémálmokat mindenkinek!), nem kell még, hogy szőr- és koszpamacsok ingereljenek köhögésre, gondolom arra nem jó az ACC, fel sem ismernék a seprűs betűk a tüdőmben, ha találkoznának Boholyékkal. Bedugtam a falba a rendszert, majd bekapcsoláskor egy dinamikus légnyomással az egy éve rárakódott port szétfújta a szellőző körül a szélrózsa minden irányába, úgyhogy egy fél pislantás alatt rekonstruáltam a Mad Max egy tetszőleges díszletét és még csak CGI sem kellett hozzá. Még el sem kezdtem takarítani, de már nagyobb dzsuva volt, mintha bele se fogtam volna (ezért nem szabad takarítani), reménykedtem, hogy a porzsák felrobbanása lesz a következő mozzanat, amiben 10 év szorgos gyűjtésének eredménye várta, hogy végre meglássa a napfényt. Hamar kiderült, hogy a dobozon lévő 2000W nem szívó, hanem hangteljesítményt jelölt, szóval igyekeztem minél hamarabb végezni, mielőtt átcsönget valaki megagyalni, hogy este már nem kellene ilyenekkel mókázni. Na nem mintha hallottam volna, hogy csöngetnek, egy komplett atombombát ledobhattak volna, azt is csak a gombafelhőről ismertem volna fel, meg a lökéshullámról, de sokat nem hallottam volna, nem mintha lenne bármi jelentősége, max a szemüvegemet töröltem volna meg, mert ilyet akkor látnék először és egyben utoljára is, legalább az emlék legyen éles, hogy legyen miről dumálgatni a túlvilágon a többiekkel, vagy a következő életemben, ha esetleg reinkarnálódnék, amire már remélhetőleg elég karmapontot gyűjtöttem (direkt nem váltottam be őket semmi hülyeségre a benzinkúton), így nem kis sámliként, vagy vágósertésként fogok visszatérni, mert az úgy tényleg kib@szás lenne.  Mivel végül semmi nem robbant fel, megjutalmaztam magam egy adag sütivel, amiről megfeledkeztem, hogy a hűtőben kuksol, csak remélni tudtam, hogy egy hét alatt nem szőrösödött be. Ízre az elvártakat hozta, majd egy pár órán belül kiderül, hogy felgyorsul-e az anyagcserém (mindig az éjszaka közepén derülnek ki az ilyenek, nem hagyják az embert nyugodtan pókot zabálni), ez is egy módja a gyors súlycsökkenésnek, amit egyelőre megemelt futómennyiséggel próbálok elérni, de nem vagyok válogatós, a cél a fontos, nem az odavezető út.

Tegnap még szó szerint, ma már "csak" képletesen úsztunk a szarban a melóban. Az úgy történt, hogy gondolom valaki megint egy teljes csomag csirkefarhátat próbált meg a szennyvízcsatornákon keresztül kicsempészni, pedig ki van írva, hogy egyszerre maximum 3 db csirkeláb húzható le, szóval a chi elkezdett visszafelel áramlani a klotyóban. Először még csak azt hitte mindenki, hogy a húsvétról megmaradt, enyhén erjedésnek indult büdös, főtt tojást pörgette meg valaki a mikróban, de aztán egyre inkább egy dögkút közvetlen környezetét kezdte idézni a teljes emelet, csak legyek nem voltak, de ugye ennyi tojás meg nincs a világon, főleg, hogy elvileg mindet belapátolta mindenki egy ujjnyi vastag sonkával hétfő este, nem kell ködösíteni, ezért nézel ki úgy, ahogy. De Sarka Kata szavaival, csak fogadd el magad! Hogy az anozmiások is élvezhessék (akiknek nincs szaglása, ezt már csak tudta mindenki), a szennyvíz megtalálta a legkisebb ellenállás felé a menekülő sávot, azaz diszkréten elkezdett terülni a folyosói padlószőnyegen. Már ránézésre meg tudod mondani, hogy hányszor öntött már ki a tiszaszipi és meddig jutott az árhullám, mert a szőnyeget jellemzően nem takarítják ki, csak hagyják megszáradni, így meg komplett évgyűrűkben lehet kortörténetet és kulakoncentrációt analizálni (érted anal-izálás!) a lelkes rajongóknak. Közvetlen mellette pedig sokgenerációs rókapopulációt lehet megfigyelni David Attenborough narrálása mellett, mert ugye nem mindenkinek van vasból a nyomra és hiába közel a nagy fehér porcelánisten, ilyen szag mellett, amit magnóra is lehetne venni, de legalábbis ráfeküdni, igen nehéz kibírni a célállomásig. Próbáltunk szellőztetni, meg csukott ajtó mellett dolgozni, de nem high-tech, légmentesen záródó irodaajtók vannak, szóval az egész annyit ért, mint szippantós kocsi visszapillantó tükrén egy 5 éves, megfakult, vaníliás wunderbaum.

Ma már csak a munka emlékeztet nagyban szartengerre, a szag hála az égnek elmúlt, de a görcsöt ugyan úgy érzed gyomortájban és ezen a Nospa sem segít. Negyedév vége van, ilyenkor mindig cunami indul be  tektonikus mozgások következtében, mi meg ugye 3 hónapja azon dolgozunk, hogy egy levegővel minél tovább bírjuk ki a felszín alatt, mert búvárpipára még nem allokáltak forrást az osztálynak. A holnapi nap még elég durva lesz, de majd hétvégén megyünk töredezettség mentesíteni a merevlemezeket, meg majd jól kifutom magam a Városligetben, bár a sörrel még pontosan nem tudom hogyan fogom összeegyeztetni a testmozgást...majd könyökből korsóemelésből emelem az ismétlésszámot.

Alig nyolc és fél hónap kitartó halasztgatás után végre eljutottam optikushoz, hogy csináltassak egy majdnem pont ugyan olyan szemüveget, mint ami eddig is volt, amit aztán senki nem vesz észre, szóval csak rövidebb lesz a pénztárcám, de nem változik semmi, huhúúúúúúúúúúúú. Mivel szeretem kihasználni a munkahely adta lehetőséget, miszerint támogatják az általuk okozott vakság kompenzálását, a fennmaradó összeget meg egészségpénztárból megoldom, így gyakorlatilag ingyen szerzek egy vadi új intelligencia kiegészítőt, már csak időpontot kellett egyeztetnem. Csütörtökön be is fáradtam a legközelebbi kiszolgáló létesítménybe, ahol szakorvos mondja meg, hogy vak vagyok, mert ugye a munkáltató csak úgy bemondásra nem hiszi el, hogy szemüveg nélkül még a táblát sem látom, amin a számok vannak, nemhogy az alsó sort. Most vagy egy pénzmosodába mentem be, ahol a látszerészet csak fedőtevékenység, miközben a hátsó szobában vallatnak, kurválkodnak, vagy kímélő mosóprogramot indítanak a frissen nyomtatott húszezresekre, vagy csak simán mázlim volt, de rögtön másnapra kaptam időpontot. Meglepően gyorsan sikerült kiválasztanom a keretet, úgyhogy utólag biztos úgy gondolom majd, hogy rossz választás volt, de most már ezt kell hordani a következő 5 évben, a többiek úgyis dicsérni fogják, csak annyiban reménykedek, hogy nem női keret, már nem emlékszem kristály tisztán, hogy pókemberes, vagy csillámpónis volt a végső választásom. A lencse az már más tészta, a teljes szemüveg árának 90%-át teszi ki, ezermillió réteg lesz rajta, véd az atomcsapás ellen, saválló (ha alien tapadna az arcomra a szemüveg akkor is sértetlen marad), átlátsz vele a falon, gyémántot lehet vele vágni és persze a jövőbe lát, de gondolom az első mikroszálas törölgetés után ez is ugyan úgy összekaristolódik és télen a buszra szállva pillanatok alatt teljes homályba burkolózik a környezetem, szóval sanszos, hogy hagytam magam bepalizni a propagandával. Az egyetlen újdonság, hogy fényre fog sötétedni (pont úgy, mint egyes emberek), úgyhogy mostantól nem csak kontaktlencsében nem kell hunyorognom, ha foton akar menni a szemembe. Mire lezongoráztuk a formaságokat, a doki is befutott, szóval beültünk a sötétszobába előhívni a fényképeket. Máig nem értem, hogy miután megbeszéljük a dioptriám nagyságát, miért akarják, hogy szemüveg nélkül próbáljam elolvasni a hülye táblájukat, a szakmája alapján tudnia kellene, hogy a megadott adatok alapján nagyjából 30 centire látok el. De azért szívatjuk egymást, hogy bediavetítőzi a legnagyobb  karaktereket, én meg nagyon hamar meggyőzőm, hogy azt se tudom, hogy szám, vagy betű van a falon, úgyhogy sürgősen adjon némi támpontot, mert így estig ott fogunk ülni. Ha már ott voltam akkor a kontaktlencse vonatkozásában is felmérettem a szemgolyómat, de a vizsgáló asztal erősen kontakt hibás volt (tuti, hogy alapból kínzásos vallatásra használják, azért vannak szabadon a vezetékek), szóval egy darabig el kellett legozni vele, amíg pont úgy érintkezett minden, hogy égjen a karácsonyfaizzó, amivel aztán a szemembe világítottak. Kaptam próbalencséket, meg egy közepesen magas számlát a végén a teljes kívánságlista ellenértékéről, amire még persze vagy 3 hetet várhatok, mert csak elsejétől van akció a lencsékre, szóval addig nem tudják "hivatalosan" megrendelni (mondom én, hogy mosoda), meg különben is, addig megduplázzák a pénzem, mindenki jól jár.

Vasárnap már borzasztóan szúrta a szememet a foltos szőnyeg a konyhában (meg a nappaliban, ami ugye lévén egyszobás albérletben vagyok egy és ugyan az), ráadásul már többször is furcsa szagokat éreztem, amikre egyre nagyobb nyugalommal rá is feküdhettem volna, annyira exponenciálisan nőtt az intenzitás. Végül arra jutottam, hogy nem egy levitálós videót fogok a segítségével készíteni és feltenni a youtube-ra a meggazdagodás reményében, hanem inkább nekiállok valahogy kitakarítani. A legkomolyabb harci eszközöm egy 4*10 cm-es körömkefe volt, így már sejteni lehetett, hogy nem egy joyride lesz a sikálás és persze nem is kiskosztümben (már csak azért sem, mert nincs) fogom könnyedén végrehajtani, mint a kamu TV shopos varázsfelmosó reklámban. Felcsattintottam hát egy gumikesztyűt, némi mosópor és mosószóda segítségével (a Domestost hamar elvetettem, az még a padlóba is lyukat mar, főleg az én, férfi hülyeség miatti léptékarányommal) létrehoztam a tökéletes koncentrátumot és nekiláttam a felület negyedét elszórtan borító foltok sikálásának. A végén felcsaptam a szárítóra, hogy mégse a padlón rohadjon be a víz miatt, beforgattam a konvektor elé, bízva abban, hogy az éjszaka közepén nem arra kelek, hogy már a galériát nyaldossák a lángok és elmentem zuhanyozni. Ekkor kiderült, hogy a gumikesztyű annyit ért, mint gyorsvonat ellen az integetés, biztos valami nagyon lélegző gumiból volt, mert a kezemet nyomokban azért felmarta a tisztító lötyi, ami így tiszta vízzel érintkezve már elég kellemetlen, égő érzést biztosított, reggelre pedig már azt is éreztem, hogy a legkisebb körömkefe okozta megerőltetés bizony nem múlik el nyom nélkül és most nem a leszálkásodásra gondolok. A másik viszkető érzés az agyam hátuljában jelentkezett, mert reggelre az is kiderült, miután túl voltunk a száradáson, hogy ugyan a foltok nagy része eltűnt, vagy legalábbis halványodott, viszont a tisztításnak hála most a szőnyeg maradék háromnegyed része nem üti meg a higiéniai szintet és néz ki úgy, mint akit lehánytak. Ezzel meg is volt a hétfő esti elfoglaltságom is, koktél bekever, gumikesztyű felcsattint (hogy minek, ne is kérdezzétek, csak pozitív pszichikai ráhatás, hátha segít valamit, vagy enélkül rosszabb lenne... elvégre a bungee jumping is sokkal gázabb gumi nélkül), négykézlábra, aztán hadd szóljon. Vihettem volna bele kihívást, hogy fogkefével csinálom végig, de egyrészt elektromos fogkefém van (az meg ugye csalás lenne, mert elemmel megy), amit még viszonylag sokáig tervezek használni, másrészt annyira azért nem nagy buli szőnyeget sikálni, de a google tanúsága szerint ha bebaszod a mosógépbe, akkor már böngészheted is a Media Markt kínálatát úgy mosógép után, vagy felcsaphatod az Aranyoldalakat szakembert keresve, aki aranyárért talán újra működőképessé varázsolja a rendszert. Most ott tartok, hogy élénkebb a színe a szőnyegnek, a szag miatt nem lebeg 2 centivel a padló felett, bár némiképp hullámosan száradt meg, amit meg nem akarok letaposgálni, mert mostantól soha többet nem fogok rálépni, hogy ezt az egészet ebben az életben ne kelljen többször megismételni.

Anyukád szerint vicces vagy? Hát persze, hogy vicces (meg okos és jóképű is, egyre gyanúsabb, hogy ennyi együttállás nem lehetséges)! Röhögnek a poénjaidon a haverok? Hát persze, hogy röhögnek! Úgyhogy most aztán csúnyán bebukja mindenki, aki eddig udvariasságból nevetgélt a poénjaimon, mivel megtettem az első lépést, hogy végre a hülyeségből éljek meg, ezért jelentkeztem a Comedy Central legújabb tehetségkutatójára. Mindenki megnyugodhat, nem énekeseket keresnek, hanem feltörekvő humoristákat, nekem meg éppen elég szar viccem van ahhoz, hogy megüssem a mércét és ha ebben az országban a fingós-obszcén humornak van létjogosultsága (személyiségi jogok miatt neveket nem említhetek), akkor én sem vagyok teljesen esélytelen. Majdnem benéztem ám a jelentkezési határidőt, szentül meg voltam győződve, hogy csak a jövő hétvégén lesz huszadika (valamiért a húsvéthoz kötöttem), szóval halálos nyugalommal törölgettem tegnap a port (betegen ez volt a legkomplexebb feladat, amit el tudtam végezni, amúgy is köhögtem nyomokban, a felkavart pormennyiség már nem volt súlyosbító tényező), amikor leesett, hogy már csak egy nap választ el attól, hogy újabb lehetőséget szalasszak el (na nem mintha eddig lett volna bármilyen lehetőség, legutóbb az RTL dalversenyen szedtem össze nagyjából 5 szavazatot, szóval csak tízezer like-ra voltam a világmegváltástól, ami mindennek nevezhető, csak elszalasztásnak nem). Maximum 5000 karakteres szöveget lehetett beküldeni a "legjobb anyagomból" szemezgetve, persze nekem pont nem jutott eszembe semmi, a blogomat meg már csak azért nem akartam belinkelni, mert azzal helyből lábon  lőttem volna magam, legalább az esélyét adjuk meg, hogy bekerüljek a felvételre. Sajnos a számok (meg úgy általában a sors, a világegyetem, meg a karma) ellenem dolgoznak: mindössze 40 jelentkezőt választanak ki a beküldött pályamunkák alapján, akik aztán idegenek előtt (hogy honnan szereznek földönkívülieket, azt még nem tudom) előadhatják néhány perces műsorukat, a mezőnyt megfelezik és a 20 legjobb megy a Comedy Central weboldalára, aztán majd a közönség dönt. Ha valami véletlen folytán bekerülnék bármelyik szűkítésbe, akkor kérem valamennyi ismerősömet, hogy fáradjanak be a felvételre, hogy legalább elszórtan legyen 2-3 ember, aki röhög, ha adnak gázsit, akkor felezünk, ha meg nem, akkor bízzunk benne, hogy a többiek tényleg viccesek és akkor meg is volt az aznapi szórakozás, szívesen! Ezen kívül most csak a lottó mozog a "váltsuk meg az életemet" vonalon, az esélyeket mindkét esetben csak normál alakban tudnám számszerűsíteni, még a villámcsapás általi halál is sanszosabb statisztikák alapján, de ugye kóbor kutya seggét is érheti napsugár, szóval tessék szurkolni! Addig is egy kis vasárnapi hangulatjavító videó.

Újabb képzeletbeli évvel közelebb a még képzeletben is erős túlzással létező nyugdíjkorhatároz. Hogy korrigáljak a ránézésre megállapítható +5-ös életkor faktoron, egy kicsit jobban megborotválkoztam a szokottnál (súlyos hiba volt, szóval most 3 hét mire visszanő minden szükséges szőrmennyiség), így most már csak 4 és fél évvel tűnök többnek a valóságnál. Részmegoldásnak kiváló, de csak annyit ér, mint a utcai kutyaszar problémát  a hétvégéi fiatal-bulizós-ráhányós koncepcióval elodázni...ami nem látszik, nem is létezik.

Persze a hosszú hétvége nem csak öregedésre, hanem lebetegedésre is kiváló, nehogy már csak sima pihenéssel teljen, sokkal viccesebb a Nasivin reklám szerinti orrot eljátszani és Zoránosan beszélni egész hétvégén. Még a végén veszélybe kerül a Jézus rekord megdöntése, nem kellene ilyen korán beadni a kulcsot, még nem szívtam eleget ebben az életemben, annyi lehetőség van még előttem pofára esni. Évente nagyjából kétszer vagyok beteg, de olyankor minden bajom van, ezer szerencse, hogy nincs itt senki, akinek az idegeire mennék a nyávogásommal, egymagamban meg ugye nem koptatom a nyelvem, szóval most ilyen csendes szenvedés van, a melóban meg vágom a tragikus fejeket. Mert ugye még nem vagyok infúzióra kötve, szóval simán bemegyek gályázni, meg amúgy sem akarok kitolni a többiekkel, sőt , ha szerencséjük van őket is lefertőzöm, ők meg a teljes családjukat...gondolom ilyen sztahanovistákkal indulnak a járványok is, szóval az emberiség érdekében mindenki maradjon otthon, ha beteg. Még csak két napja vagyok zsebkendő függő (úgy érzem le tudok jönni a szerről, még nem mentem névtelen náthások csoportterápiára), de már most úgy néz ki az orrom, mint aki hosszú évek alkoholizmusát járatta csúcsra jelentős mennyiségű, minőséginek legkevésbé sem mondható kannás-pillepalackos-csavaros-tablettással. Ha még kétszer ki kell fújnom a heftit, akkor már világítani is fog, szóval vagy E.T. véli majd bennem felfedezni egy távoli rokonát, vagy télen részmunkaidőben lehetek a Télapó szánjának felvezető szarvasa, ha esetleg Rudolfot a szezonban kilőnék a khakiszín gatyában és kakiszín kalapban feszítő vadász sporttársak. A pozitívum, hogy már több kilót leadtam papír zsebkendőn keresztül, amit megfelelő csokimennyiséggel igyekszek ellensúlyozni, csak hogy némi örömhormon azért legyen a szervezetemben. A futást most el is lehet felejteni, mert alapból sem kapok levegőt a 4. km környékén, így meg már, hogy a háromból két lyuk nem szelel (és most szigorúan a fejemen lévő lőrésekre gondolok, nem kell egyből komplikációkra gondolni), amin amúgy lehet levegőt venni, csak, hogy a füleimet kizárjuk, nem húznék 20-ra lapot, hogy 10 méter után lila fejjel essek össze, a nátha miatt meg ne akarjon senki mesterségesen lélegeztetni (még a csúnya lányok se, nemhogy a csinosak). Úgyhogy most szigorú semmittevés, Neocitran lőtyölés, meg Coldrex (a náthás kutyáról kapta a nevét) tabletta zabálás van terítéken, meg nyomokban némi gyümölcsöt is magamba erőltetek, ne érje szó a ház elejét.

Ha jól gondolom, akkor a főváros teljesen kiürülhetett, legalábbis a pénteki, lökösházi vonaton nagyjából egymillióan lehettünk, szóval matematikailag nincs kizárva ennek lehetősége. 30 perccel hamarabb kiértem jó szokásomhoz híven, de már úgy néztek rám, mint a véres rongyra, amikor bepofátlankodtam egy olyan fülkébe, ahol hárman ücsörögtek, meg az összes cuccuk lebaszva maguk mellé, nehogy már a felső csomagtartót használják. Ahhoz ugye fej fölé kellene tudni emelni nem csak a karukat, hanem egy üres szatyornál nehezebb tárgyat is, az meg ugye max akkor megy, ha a felső polcról kell levenni a sörösüveget, vagy ha felmérik, hogy kell-e hónaljat epilálni, de mivel nem ájulnak el rögtön a szagtól (a mellettük állóról mindez nem mondható el), így szkippelik a következő kínai újévig a hadműveletet. Percek alatt annyian lettünk, mint Woodstockban, ha még transzparensek is lettek volna, akkor simán elment volna egy tetszőleges kormány elleni tüntetésnek is. Ezer szerencse, hogy egy egész dekoratív, de sajnos ránézésre túl fiatal lány került mellém, így kivételesen szemet hunytam a túlzott fizikai kontakt fölött. Mondjuk ennyi erővel, a formámat ismerve kerülhettem volna Barbapapa mellé is, aki diszkréten rád folyik, majd sötétedés után el is alszik, de hál istennek kiváló nedvszívó képességű kasmír pulcsit vettél fel, szóval minden nyál elvezetésre kerül, ami a vállad irányába indul meg, miután feléd billen feltételezhetően a feje, vagy legalábbis a képzeletbeli nyak feletti rész. Örömöm nem tartott soká, mert Szolnokon az egyetlen fennmaradt helyre (ami velem szemben volt) egy banyatankos néni ült be és mivel már tényleg nem volt sehol hely a szekérnek, így berakta kettőnk közé, szóval a fennmaradó másfél órát abban a rettegésben töltöttem el, hogy tuti mélyvénás trombózist fogok kapni, mert erős túlzással csak nyakból tudtam egy keveset mozogni, a pislogós jeleket meg nem beszéltük meg előre a többiekkel. Mire nagy nehezen levegősebb lett a kocsi, nekem meg már három nem fogadott hívásom volt a természettől, így egészséges lett volna kifáradnom a lyukhoz a padlóban fülkébe, de a folyosóra kinézve megláttam azt a tömeget, akiknek ugye eddig nem volt helye, most meg már érett gondolkodású felnőttekre jellemzően, dacból nem ültek be sehova, mert most már bassza meg a MÁV a felszabadult helyeket, én bizony le nem ülök. Arra jutottam, hogy inkább nem hámozom magam keresztül 10 emberen, meg a gurulós bőröndjeiken, nem kell mindenkinek tudnia arról, hogy kicsi a hólyagom, meg a vesebogyók amúgy is felgyorsítják az amúgy sem ritka ürítési ciklusokat. Szóval inkább elegánsan meggyőztem magam, hogy egy óra múlva úgyis otthon vagyok, de ha mégsem sikerül addig kibírnom, legalább átmenetileg meleg lesz a gatyámban, plusz a buszon sem akar majd senki mellém ülni. Másodpercekben volt mérhető a deadline, de száraz gatyával sikerült lehoznom az estét, így 19 lapot húztam és lefekvés előtt még 2 tányér levest magamba lapátoltam, hogy aztán hajnali 5-kor abból az álomból riadjak, amiben nem találok WC-t és már a szennyestartó lehetőségével játszok el, de aztán megnyugszok, hogy csak egy álom volt, majd realizálom, hogy csak részben, attól még igencsak sietni kell a létező WC-hez, bízva abban, hogy nem egy Eredet féle, álom az álomban szekvenciában vagyok és tényleg ott van a nagy fehér porcelánisten, ahol lefekvés előtt hagytam.

Az idei nőnapot egy kicsit leegyszerűsítettem, nem akartam vegyi mérgezést kapni, mint a legutóbbi üvegfestős évben (bár azóta nem kell lakkozni a körmömet, az üvegfesték azóta sem akar teljes egészében lekopni), vagy idegbajt 2652 db szalvétarózsa feltekerése közben és amúgy is 1 napos hétvége volt, csodákra meg csak David Copperfield képes, én csak simán jóképű vagyok (csak megerősítést várok, aki más véleményen van, az tartsa meg magának, köszönöm!). Ezt kihasználva jószolgálati virágosztó voltam a melóban, beálltunk a bejárati ajtóhoz és egy gerilla-növény-kommandó keretében minden nőnemű egyednek kiosztottunk egy szál virágot, mert hát ugye biztos nem számítanak rá. Háromsoros formációban dolgoztunk, így ha valaki nagy svunggal át is jutott az első sorokon, azt a védők betámadták és nem menekülhetett a végzete elől. A biztonsági szolgálat nyitogatta az ajtót és kézjelekkel leadták, hogy hányan közeledtek, így megfelelően betárazva várhattuk a hölgyek rohamát. A bányában dolgozó 150 férfi munkatárs közül írd és mondd összesen 4 ember jelentkezett eme feladatra, ezek közül egy volt a szervező, meg ugye én, szóval annyira nem törte össze magát egyik úriember sem, pedig mindenki talpig öltönyben feszít állandóan és BMW-vel hordja az egóját, mert csak abban fér el. Én úgy voltam vele, hogy ennél egyszerűbben nem is lehetne bezsákolni egy csomó mosolyt és puszit, aminek egy jelentős részét fiatal és dekoratív lányoktól kapja az ember, ráadásul a virágot sem nekem kellett fizetni, szóval mondhatjuk, hogy kölcsönösen jól indult a lányok és az én napom is. Aztán persze az osztályon dolgozókat még cserepes növénnyel is megleptük, kicsit kezdtem aggódni, hogy már soha nem állunk meg a lejtőn és délután már az Obiba megyünk könnyező pálmát venni, a következő lépés meg egy kisebb nyárfaerdő ráíratása lesz a csajokra. Hála az égnek még időben leálltunk, így volt időm egész nap olvasgatni, mert már megint csak a mennyezetet bámuljuk és már most rettegek, hogy mikor jön a böjtidőszak. Az elmúlt hét napban nagyjából 750 oldalt sikerült elolvasnom munkaidőben (ez titok, ne szóljatok senkinek!), sikerült egy újabb trilógiát magam mögött tudni, szépen haladok az e-könyvtárammal, már csak 300 könyv és a végére is érek.

A városban, most hogy semmi természeti csapás nincs terítéken, ami megbéníthatná a közlekedést, lomtalanítást rendeltek el, így most már nem kötelező a szemeteseket használni a sok trágya kidobására, leb@szhatod az útra is, nehogy már a busz haladni tudjon. Ha valami véletlen folytán rendezetten kerül a kijelölt helyekre a szajré, akkor a járdán nem lehet elférni, vagy fél percen belül megjelennek azok, akiknek igazából semmi szükségük semmire a kupacból, de azért csak széttúrják az egészet, hátha valaki véletlenül kidobott egy Rolexet, vagy egy közepesen elzsírosodott Armani öltönyt, de csalódott arccal végül tovább kell állniuk a 10 méterre lévő kupachoz, mert az még feltűnően nem akadályoz senki az A-ból B-be jutásban. Az utóbbi két napban diszkréten el is ázott minden a folyamatos esőzéseknek hála, úgyhogy egyes helyeken rosszabb szag van, mint egy általános iskolai fiúöltözőben tornaóra után, ahol gyros-sütő is üzemel és csak hagymásat lehet kérni. Azért bízom benne, hogy lassan feltűnnek a kockaladák a horizonton és pikk-pakk eltűnik minden.

Rühellem a hatnapos munkaheteket, semmi értelmük nincs összességében. Mivel a dolgozók felének a vallása tiltja, hogy péntek után dolgozzon, így úgyis szabit vesznek ki, a maradék meg semmi produktívat nem tud letenni az asztalra, maximum a fejüket egy szénhidrátban gazdag ebéd után. A tegnapi napnak pont annyi értelme volt, mint egy 5.1-es dolby surround rendszert kiépíteni a silent discoban. Tény, hogy kiválóan haladtam az aktuális könyvemmel, de olvasni tudok este az ágyamban is, a kaja meg nem nagyon főzi meg magát, a bevásárlást sem a házvezetőnő intézi, a szennyes ugyan így nem veti magát a mosógépbe, hogy aztán a vasaló alatt szárítkozzanak és a manók sem jönnek kitakarítani a lakást, szóval lett volna jobb dolgom is, mint az a 6,5 órás szellemi maszturbáció (megtévesztő a név, mert nem élveztem), amit szombati munkavégzés címszó alatt kellett végigszenvedni.

Azért levezetésképpen elmentem futni egyet, felvettem az új hercig kis pólómat, ami tekintve, hogy metsző sarki szél volt nyomokban, annyira nem volt jó ötlet (ellenben vadállat volt, ahogy kinéztem), de a második körben már éppen eléggé ki voltam melegedve ahhoz, hogy ne fázzak, szóval csak azután fagyott kockásra a tarkómon az izzadtság, miután befejeztem a körözést. Mivel még nem voltam teljesen zombi és a külső hőmérséklet is dinamikusan kezdett hűlni, hirtelen felindulásból elhatároztam, hogy márpedig én leolvasztom a fagyasztót, hátha sikerül a villanyszámlán spórolni néhány forintot, amit így a "soha semmire nem lesz elég" lakásvásárlási alapba tudok ölni. Hosszú évek tapasztalat áll a hátam mögött (teljesen önállóan most másodjára olvasztok le hűtőt), szóval megint rossz sorrendben csináltam mindent, már rég kipakoltam mindent a közepesen hűs előszobába, mire eszembe jutott, hogy akkor vizet kellene forralni, mert anélkül nehézkes lesz a sarki expedíció. Sicher, ami biztos alapon, azért rányitottam a bejárati ajtó ablakát az élelmiszerekre, az az egy-két fok is sokat tud nyomni a latba és csak remélni mertem, hogy a ház macskája nem érzi kihívásnak ezt és tesz kísérletet arra, hogy mindenbe belenyaljon egy keveset, ha keresztül tudja nyomni a kis fejét a rácsok között. Egész jól elszórakoztam azzal, hogy az összes edényemet felhalmoztam a régi Lehelben, mert gyakorlatilag csak a leeresztő lyuk felett nem csöpögött semmi, ellenben az összes többi ponton megindult a vízfakasztás, ami aztán manuális jégkaparászásba torkollott. Másodfokú fagyási sérüléseket szereztem, de sikerült ellensúlyozni a harmadfokú égési sérülésekkel, amiket a lábasok dinamikus cseréje közben sikerült összeszednem. Vagy a fogókesztyű ázott át a 100 fokos vízben, vagy csak simán rámlöttyent egy kicsi a cuccból, szóval összességében maximum elsőfokúak a hólyagok, nem is értem mit nyavalygok itt össze-vissza. Felsöpörtem, felmostam, aztán megint felsöpörtem, mert indokolatlanul sok pormacska (bár ezek inkább már pororoszlánok voltak) került elő számomra ismeretlen helyekről, de azért végre csak tisztaság lett, most kellene gyorsan lelaminálni az egész lakást, hogy ezt az állapotot megtartsa hosszútávon.

Aktívan készülök a tavaszra, ami főleg mentális felkészülést takar, nem testmozgást. A szándék már megvan, egyelőre felvezető edzéseket tartok, csak hogy az izomláz ne érjen annyira váratlanul 3 hónap semmittevés után, illetve néhány futócuccal sikerült bővíteni a repertoárt, csak hogy az elszántság jelét valamivel felerősítsem. Rengeteg (összesen 1 gatya és 2 póló) áramvonalas, testhez tapadó ruhanemű került a fiókba, így legalább más is élvezheti majd látvány alapján a kocogásomat, ha már én csak kényszerűségből rohangálok, mert ennyi futóruhát vettem. Már ha sikerül leadnom a téli felesleget, mert így egyelőre úgy festek, mint egy teleszart búvárruha a tapadós naciban, a póló meg egy fél számmal nagyobb az indokoltnál (férfiaknak nem gyártanak XM-es cuccokat, a rózsaszín, meg a női szabás pedig nem az én világom), pedig mellkasban félisten vagyok, de erről a külvilág nem fog soha tudomást szerezni, a félmeztelen rohangálást pedig szerintem továbbra is elzárással, vagy mentális rehabilitációs intézetbe nyert 10 alkalmas bérlettel honorálják. 

Ha már nagy kínok árán megcsináltattam a fogaimat is, így beruháztam némi étrend kiegészítőre is, ami segít egyben tartani az ínyemet, de ennek beszerzése is rendkívül körülményes volt. Alapvetően aranyért cserébe adják az év jelentősebb részében, de minden szökőévben (mint ugye idén is) és a megfelelő bolygóegyüttállás mellett akár 20%-kal olcsóbban is le lehet akasztani bizonyos gyógyszertár láncokban. Felhívták a figyelmemet a kínálkozó lehetőségre és mekkora mázli a szomszédban pont megfelelő franchise volt, így befáradtam, hogy akkor már azonnal hozzák elő a szajrét. Közölték, hogy csak délután kapnak szállítmányt, mondom semmi gond, akkor legyen kedves félretenni két dobozzal nekem, mert viszik, mint a cukrot (egyesek szerintem azt hiszik cukorka), nem akarok lemaradni. Közölte, hogy 1, azaz egy dobozzal kapnak! Érted te ezt?! Meghirdetik országosan, hogy nesztek csórók, most lehet dőzsölni, ingyé van minden, már látod a horizonton a porfelhőt, amit a fellelkesült tömeg gerjeszt, de így nagyon hamar kaszakiegyenesítésbe (akár Tibor, akár a mezőgazdasági eszköz) és fáklyás felvonulásba csaphat át, ha megneszelik, hogy csak egy dobozzal lesz. Mondtam, hogy akkor első körben kísérletet teszek egy másik kiszolgáló egységben, hátha nagyon merészen, akár 2 dobozzal is tartanak készleten és inkább megkockáztatom, hogy azt az egyet elviszik, ami nekik lesz (remélem ott fog megrohadni valamelyik raktárpolcon). Hála az égnek a fővárosban minden második sarkon van egy gyógyszertár és nagyjából minden ötödik ugyan ahhoz a lánchoz tartozik, szóval alig két villamosmegállóra elértem a kánaánba, ahol készségesen felvették a rendelésemet és másnapra meg is kaptam a következő negyedéves táplálék kiegészítő ellátmányomat. Persze ahogy az lenni szokott, nyomokban előjönnek a minden egymilliomodik embernél előforduló mellékhatások, szal kissé émelygek, miután bekapkodom a bogyókat, de ugye az egészségért egy kicsit betegnek is kell lenni néha, pont ezen az alapon leszek szálkás görög isten, a kövérségi státuszon a tél során már átestem. Már csak rondának kell lennem és akkor egyből Brad Pittként ébredek fel, szóval a társkeresési gondok is villámgyorsan megoldódnának, a mostani probléma szerintem abban gyökerezik, hogy az Amerikában oly népszerű kamuprofilos átverésekkel ellentétben, az én képeimen tényleg én vagyok, ami így nagyon hamar elveszi a lehetséges feleségjelöltek lelkesedését. De legalább a mosolyom már nem olyan, mint Steve Busceminek.

Ezen a héten nagyon tökösek voltunk, így megünnepelve, hogy néhány perc késéssel, de nagy nehezen csak megmentettük a világot csütörtökön, összeültünk társasozni szombaton, hogy a ránk szabaduló legújabb szörnyeteget ismételten seggbe rúgjuk. Mivel a videójáték projekt egyelőre meghalt, így befáradtam egy népszerű, társasjátékokat árusító kereskedelmi egységbe, ahol az eladók pont olyan lelkesek, mint bárhol máshol, csak kinézetre egy paraszthajszállal közelebb állnak a kockákhoz, vagy mondjuk egy hobbithoz (8 hobbit meg egy hobbyte), a dögös elf-lányok gondolom Playboy villában, meg a Warcraftban hesszelnek, nem egy pincehelyiségben kialakított játék-kánaánban. Egyszerűbbnek láttam a pult mögött ácsorgókat beavatni abba, hogy mit is akarok venni, mert egy pár órát rádobtam volna, mire megtaláltam volna abban a dzsumbujban, szal gyorsan kaptam is egy törzsvásárlói kártyát (sokat nem kellett ehhez vásárolnom), megszabadultam némi költőpénztől és már le is léptem az alkony zónából.

Túlélő horror társast vettem, mert már a legutóbbi Klicsu esten teljesen elbűvölt (leszámítva azt a hét órát, amit elvett az életemből és még meg is haltunk), de egy lightos verziót sikerült felkutatnom, amin nem unod el az életed, csak rosszabb esetben elveszíted, vagy simán megőrülsz. A kezdetet 12:00 órára hirdettem meg, mert ugye mindenki szeret elegánsan (esetleg undorítóan) késni, de legrosszabb esetben is 13:00-kor mindenki egykupacban, rendelünk pizzát, míg kihozzák szabályismertetés, kaja, aztán hadd szóljon. Mivel elkövettem azt a hibát, hogy a fenti késési szisztémát elmondtam minden résztvevőnek, így egyesek számára (neveket nem említhetek), már a 13:00 volt a kiinduló állapot és ahhoz képest igyekeztek csak egy órát késni, szóval az őrület faktor már a társasjáték dobozának kinyitása előtt meg is valósult. Kooperatív társasjáték, kivételesen nem egymással kiszúrva kell felküzdened magad a csúcsra, hanem egymás hátának dőlve kell a képzeletbeli szörnyeket aprítani, kalandokat megoldani, hogy megakadályozz egy ősi gonoszt a felébredésben, mert pont annyira nyűgös ő is, mint bármelyikünk hétfő reggel, a különbség csak annyi, hogy ő hazavágja a bolygót és aztán átfordul a másik oldalára, neked meg már soha többet nem kell tartós tejet venni. Egyszerű, ám művészileg gyönyörűen kivitelezett kártyalapokkal, néhány speciális dobókockával, meg egy halom apró mütyürrel kell játszani, amit a 3 éven aluliak előszeretettel dugnak az orrukba, de lévén az egész társasjáték angolul van, így feltételezem ők nem kifejezetten játszanak vele, nálunk meg már az égnek hála mindenki megugrotta ezt a korhatárt. Nyomokban előfordulhat, hogy áthágtuk a szabályokat (pedig háromszor is átolvastam, de a franc tud ennyi mindent elsőre megjegyezni, pláne angolul), de végül itt is győzedelmeskedtünk, szóval holnap mindenki nyugodtan bemehet dolgozni, még egy darabig marad a világ úgy, ahogy van.

Csak, hogy ne haverkodjunk annyira össze volt egy egymás elleni, rommá szívatós játék is talonban, ahol a te céljaid másodlagosak, ha igazán jól játszol, akkor gyakorlatilag csak ma másik szopatásából áll egy party. Mivel eleve infantilis szövegezésű és ábrázolású lapok vannak a pakliban, így a puszta átolvasásukkal is tök jól el lehet szórakozni, de kéjes mámort tud az is okozni a konkurenciának, amikor az egyszeri hős egy kettes szintű szörny helyett, néhány alávaló játékos dobta varázslap következtében egy 31-es szintű, legyőzhetetlen monstrummal találja magát szembe, és ha a menekülés sem sikerül jól, akkor bumm, szívtál! Mindezt jelentős mennyiségű szénhidrát bevitele mellett kiviteleztük, gyakorlatilag estig folyamatosan ettünk és ittunk, így csak azért nem akarok hozzászokni ehhez, mert nem a játék, hanem a koleszterin és a koszorúér elzáródás fog velem rövidtávon végezni, ha ez minden nap így menne. 3 hét múlva azért nekifutunk egy újabb kalandnak, sicher, ami biztos, csak akkor egy másik kazamatában emberkedünk majd, rettegjen az összes szörny és katakombalakó.

Szabadulós játékon voltunk tegnap és mivel most éppen írom a blogot, jól sejtitek, kijutottunk. A gond az, hogy szintidőn túl, de rohadtul nem a mi hibánk volt, félre lettünk vezetve, mint az áram Lajcsi lakótelepén! Már bejutni marha nehéz volt, olyan keskeny volt a bejárat, hogy csak lapjával lehetett közlekedni az olyan széles vállú fiatalembereknek, mint amilyen én nem vagyok, szóval igazából csak a borzasztóan meredek lépcső jelentett gondot, de hál istennek akkor még nem írtunk alá semmilyen felelősségvállaló papírt, így simán perelhetőek lettek volna. Fűtés volt, szóval már sokkal jobb volt, mint kint a szabad levegőn, ahol még esett is. A játékvezető kiscsaj felvázolta, hogy akkor mi is az alaptörténet, mert ugye felkészületlenül állítottunk be, Hugi csak úgy meghívott minket, hogy dögöljünk meg együtt 60 perc alatt egy sötét, dohos szobában, nekünk meg pont nem volt más elfoglaltságunk csütörtök estére, és így megvolt a lehetősége, hogy pénteken nem kell bemenni dolgozni. Szóval kutatók rájöttek, hogy lassan a Napnak reszelnek (hogy miért, nem derült ki, szóval biztos brit kutatók voltak, azok nem tudnak semmit tudományosan alátámasztani) és akkor sötétség borul az egész világra, hacsak nem fejezzük be a mexikói polgárháború alatt elkezdett kutatást. Úgy van, a szoba ajtaján túl már Mexikóban voltunk, aki ezt nem tudja elfogadni, az nem tud tovább jönni, ezzel béküljünk ki...ha meg jobbra a második ajtón mentél be, akkor tudtál pisilni, mert a mosdóba jutottál, ez egy ilyen furcsa földrajzi anomália. Ez már a legújabb generációs szabaduló szoba volt elektronikai kütyükkel, meg automatikusan működő beépített rejtekajtókkal, meg hasonlók, így felhívták a figyelmünket, hogy ne feszegessünk semmit, mert gyakorlatilag mindent a NASA fejlesztett, nem kéne tőből kiszakítani a falból és mellesleg a ládákban lévő szalmát se szórjuk szét, az csak díszlet, tulajdonképpen nem rejt semmit és lehetőség szerint nem is tegyünk bele semmit, amit esetleg magunkkal hoztunk, ha értitek a finom célzást. Szóval rögtön összeszartuk magunkat (amit nem raktunk a szalmába az instrukciók alapján), hogy nem lehet nyúlni semmihez, így egy kissé macerás lesz kijutni, szóval csak toporogtunk, mint a fosógalambok jégesőben, ezer szerencse, hogy kamerákkal figyeltek minket, így ha magzatpozícióban sírógörcsben hemperegtünk volna a földön, akkor értünk küldték volna a lovasságot. 15 perc után a csajszi kényszert érzett rá, hogy állandóan beüvöltsön valami támpontot az amúgy be sem zárt ajtón keresztül (ennyit a klausztrofóbiás érzésről, bármikor kimehettünk volna dobni egy sárgát), de azt bezzeg elfelejtette mondani, hogy a szekrény ajtaja szorul és feszegetni kell (amit ugye kifejezetten megtiltott az elején) és, hogy a kulcslyukkal rendelkező bőrönd is csak simán felpattintós, ha oldalra húzzuk a gombot, a látszat ismét csal, szóval simán elpocsékoltunk vagy 20 percet hátralévő életünkből ezen létfontosságú információk hiányában. Amúgy nagyon ötletes feladványok voltak, nekem, mint régi motorosnak (értsd, már két szabadulós játékon is voltam) is okoztak némi fejtörést, vagy legalábbis élvezetes volt végigvinni a részfeladványokat, úgyhogy néhány perc késéssel, de azért sikerült feltámasztanunk a Napistent, többek között ezért kelt fel ma reggel is a nap, szóval szívesen! Betartva a szabályokat persze már a nukleáris tél közepén hógolyóznánk, de most ne vesszünk el a részletekben. Még csináltak egy csoportképet a túlélőkről, homályos célzást téve rá, hogy nem garantálják, hogy nem kerül ki az internetre, én meg már látatlanban tudtam, hogy úgy festhetek a képen, mint, aki tényleg most támasztotta fel a Napistent, szóval nem feltétlenül ez lesz a randizós profilképem. A sok izgalomra innunk is kellett egy keveset, szal beültünk a Gusztiba (majd a promóciós költségeket később elszámoljuk) néhány sör erejéig, amire értelmiségi játékgéppel akartuk megkeresni a rávalót, de a 3. kérdésnél rendszeresen elbuktunk (kivéve, amikor már az első eldöntendőt is beszoptuk), szóval nagyon gyorsan az ivás mellett döntöttünk...hatásos üzletpolitika, ha úgy vesszük, ha nyer valaki, akkor le kell fogyasztania, ha meg veszít, akkor bánatában iszik.

Jól sejtitek, nem jött össze a balkáni piaci vadászat sem, Szabadkára meg kevesebbért sem megyek ki, éppen elég volt a legutóbbi végtelen plusz egy óra szenvedés, a gyalog is 5 perc alatt megtehető "hiperűr" távolságon. Mivel sanszos, hogy real time piacon soha többet nem lehet ilyen játékgépet kapni, ami nekem kell (még hamisítványt sem, nemhogy eredetit), így a digitális kofák felé fordultam és regisztráltam a Vaterán. 5 szimpatikus hirdetés is akadt, amiből kettőt sikeresen átaludtam, így mire ráeszméltem, hogy valamit akciózni kéne, addigra már régen leütötték a tételeket. A harmadikat már együtt izgultam végig a másodpercszámlálóval, tiszta 24 volt, ahogy osztott képernyőn ketyegett a vekker, a másik felén meg éppen Subbat olvastam, meg néha ráfrissítettem, csak, hogy tudjam mennyi az annyi. Négy egész licitet is tettem, aminek köszönhetően végül sikerült több, mint kétszeresére feltornáznom a kiinduló licitet. A kikiáltási ár 1 Ft volt, ezek az állatok meg felvitték 13.001,- Ft-ra, én meg ugye csak egy szegény banki alkalmazott vagyok és elvből 11.500,- Ft volt a lélektani felső határom, így végül nem én húztam be ezt a tételt, szóval a retro játékestnek reszeltek, találhatok ki valami mást, ami legalább ennyire szórakoztató.

Csak hogy a hangulat meglegyen, azért visszavedlettem a hétvégére egy 12 éves szintjére és leporoltam a hirtelen felindulásból lényegesen megrongált, de azért még éppen működőképes videójátékomat, amivel hosszú, szórakoztató órákat és rengeteg mínusz dioptriát sikerült összehoznom még ifjonc koromban. Legendás (asszem anyu, meg a nővérem tud róla) játékgyűjteményem van olcsó hamisítványokból, tudjátok, azok a sárga játékkazetták, amik kb 500 Ft-ba kerültek, manapság meg több ezer forintot elkérnek egyesek, azt állítva, hogy tök eredetiek. Egy kisebb kupac pénzen ülök, de jó lesz ez majd a gyereknek is, nem fogunk tízezreket költeni Xbox-ra, meg Playstationre, jó lesz neki a 16 bit is, ha nem tudja meg, hogy van ennél fejlettebb technika is, házimozi helyett ugyan ezzel a logikával jó lesz a diavetítő is egyszer. Különben is, a Super Mario, meg a Final Mission pont megfelelő kitartás és jellemfejlesztő játék, amin ha nem kapsz legalább két agyvérzést 10 perc alatt, akkor nem is próbálkozol sikerrel túl lenni az első pályán, vagy felállítani valami senki által el nem ismert rekordot. Egy játékot egy szuszra kell legyűrni, mert persze memóriakártya, vagy mentési lehetőség nem kifejezetten van ezekben a játékokban, tisztelet annak a 3 kivételnek, ahol 17 jegyű prímszámok, vagy logikailag össze nem függő betű- és számkombinációk egész sorával nagy nehezen folytathatod a 3. szinttől a kihívást. Persze csak azért, hogy agylobot kapj, mert innen bizony nem jutsz tovább, hiába ütöd be ötmilliószor a kódot (teszem hozzá már a harmadik próbálkozásnál unalmas, mire végignyomkodod az egész kódot és rájössz, hogy már régen elgépelted), attól még csak két életed van a legközelebbi game over feliratig. A reset gomb már hála az égnek régen nem működik, hirtelen felindulásból már egyszer akkorát vertem rá, hogy megadta magát az anyag (már akkor is kis vasgyúró voltam), szóval ma már csak nemes egyszerűséggel kihúzom a falból, ha felb@ssza az agyamat és az évek alatt mi sem változott, szóval sokat nincs áram alatt a rendszer. De azért a hercegnőt megmentettem a Mario végén, de ha még egyszer hagyja magát elrabolni az az idióta liba, úgy, hogy közben folyamatosan egy másik kastélyba húzza át a belét, ahelyett, hogy az első pályán szépen megvárna, akkor sok pénzt már nem kell kivennie a nyugdíjalapjából, mert ott fog megnyúvadni, én meg visszatérek a vízvezeték szereléshez, vagy praktizálok egyet a Dr. Marioval.

Arra jutottam, hogy elegendő lesz heti két blogbejegyzés. Egyrészt annyi minden nem történik velem, azt a keveset is irtó melós kiszínezni. Másrészt ugye így lényegesen kevésbé kopik a billentyűzet, hogy arról ne is beszéljünk, hogy a ti életetekből is kevesebb időt pazaroltok rám, szóval szívesen, jöttök eggyel!

Mostanság amúgy is elég hörcsögkerékben tolom a mindennapokat, felkelek, legurulok a galériáról (nem, nem a festményeimből nyitottam tárlatot, mielőtt valaki baromságokra gondolna), munka vakulásig, hazajövök, rommá zabálom magam, mert indokolatlanul sokat főztem múlt hétvégén, most meg megyek haza és félek, hogy beszőrösödik, mire visszaérek, így megint nőnek a ballasztok derékmagasságban. Itthon meg semmittevés, mert ugye tele hassal már mit lehet csinálni, max elmajszol az ember még egy szelet csokit (alig várom már, hogy tavasz legyen, a világosban talán több kedvem lesz ugrabugrálni). A vakulásra visszatérve eljátszottam a gondolattal, hogy megműttetem lézerrel a szememet, mert milyen buli lenne már úgy látni, mint 18 évvel ezelőtt és még talán keret is lenne a beavatkozásra, idén még úgysem műveltem magammal semmit, a fogsorom már parádés, a seggem már plasztikázott, jöhet az éleslátás. Aztán utánajártam a dolgoknak és annyira már nem is akarok megszabadulni a szemüvegtől. Az egy dolog, hogy alsó hangon negyed milla per szem olyan eljárással, ami után még 6 hónapig nem csipásodsz és ömlik a könnyed, miközben elvileg nem lehet buzizni, nehogy maradandó károkat okozz, szóval hegesztőmaszkban kell aludni fejjel lefelé egy vízzel teli acélkoporsóban, hogy tuti semmi ne érjen a retinádhoz, de a szemléltető videók is elég elrettentőek voltak. Belevágnak a szemedbe, bele sem merek gondolni, hogy mivel, aztán visszahajtják (érted, visszahajtják!!!!!!!!) a szaruhártyádat, aztán jól alálézereznek, vissza az egész, oszt összehegesztik, meg rányomnak valami biztonsági lencsét. Mert ugye az ott annyira nem fog soha összeforrni és ha speciel szeretnék valaha ejtőernyős ugrást végrehajtani (nem vagyok ekkora állat, még repülőre sem merek ülni, a bázisugrás meg végképp nem az én műfajom), akkor egész végig még attól is félhetnék, hogy a magasabb légköri nyomás miatt elpattan a heg és kifolyik a szemem. És ez még a humánus kezelés, van olyan, ahol egy sima ráspollyal (na jó ez is lézer, de egy kicsit szeretek túlozni) nekiesnek a fejednek, oszt addig dolgoznak, amíg megfelelő nem lesz a fénytörés a szemgolyódban, vagy mondjuk lézer helyett egy gép vezérelte szikével szabdalnak össze. Más se hiányzik, mint hogy a kezelés alatt a Skynet öntudatára ébredjen, vakon meg mit csináljon az ember, zongorázni sem tudok, hogy egy albínó Ray Charles hasonmásversenyen haknizhassak. A Végső Állomás mittomén melyik része óta amúgy is a hideg kiráz a lézerektől, ráadásul az egészet végig is kell nézni érthető okokból, bár mondjuk az 5. perctől úgyse látsz semmit a rengeteg helyi zsibbasztó és pupillatágító miatt, szóval egy péntek esti lézerdiszkó bulival simán összekeverheted, ha megvolt előtte a megfelelő alapozás. Ugye nem 60 éves technológiáról beszélünk, szóval egy életre szóló mellékhatásról egyelőre nincsenek krónikák, így egy kissé szkeptikus vagyok, amikor a világ legbiztonságosabb eljárásának tartják, kivéve azt az elenyésző 0,000001% komplikációs rátát, amiről tudjuk, hogy pontosan az én hibafaktorom mutatószáma. Ha már természetes módon rövidlátó lettem, akkor megpróbálok nem mesterségesen rásegíteni a vakságra, az albiban a klotyó egy embernek is elég szűkös, egy plusz kutya már végképp nem férne el a lábamnál, bár rá lehetne fogni a szagokat. Most már tényleg bejelentkezek szemészetre és csináltatok egy új szemüveget.

Rám jött megint a hoppáré, újfent valami olyan kell, amit elég macerás beszerezni és nem drogokról beszélek, állítólag a liszt után azt a legegyszerűbb, csak nem a sarki CBA-ba kell menni érte. Szóval özönvíz előtt videójátékot hajkurászok, de nem azokat az eredeti szarokat, amik egy üst aranyba és egy fiola unikornis könnycseppbe kerülnek, mert annyira még nem keresek jól, hanem a szar kínai utánzatokat, amik pont azt tudják és az eredetihez kísértetiesen hasonlító szövegek vannak írva ezekre is. Hogy Sega, vagy Gesa, Gameboy, vagy Game Child, Playstation, vagy Polystation az tök mindegy, a lényeg, hogy beleférjen a szűkös budzsébe. A vidék abból a szempontból jó, hogy minden településnek kb egy piaca van, ellenben a fővárosban van 200, amiből 195 esetben csak kaját árulnak, de nekem a felesleges holmik piacára volt szükségem. Mivel a Józsefvárosi már évek óta bezárt, mást meg nem igazán ismertem, még legenda szinten sem, így a Google a barátod, lássuk miből élünk. Olyan nagyon messze nem is kellett mennem, mert a rafkós vágott szeműek, akiknek összesen annyira van nyitva a szemük, mint nekem korán reggel félkómában, esetleg mondjuk Bud Spencernek, fogták magukat és átköltöztek a Józsefvárosival szembe és kínai mivoltukat vietnámira cserélték, csak, hogy teljes legyen a megtévesztés. A szárított gőte szemgolyótól kezdve a balkezes rotringig volt itt minden, mindez megfejelve ezer éve kihalt mandarin tájszólással folytatott dialektusok tömkelegével, de persze, ami nekem kellene az pont nincs, nem is lesz, soha nem is volt, ugyan mit képzeltem. Gyorsan végigcaplattam az egész kócerájon, remélem nem egy szomszédos, kívülről teljesen lakatlannak tűnő csarnokban volt a retro konzol kánaán, mert akkor csúnyán megszívtam, így összességében meg csak egy töredékét kúrtam el a szombat délelőttömnek.

Jöhetett a B-terv, a bolhapiac vasárnap délelőtt. Nevével ellentétben nem élősködőket árulnak, mint ahogy a kínain sem találtam eladó, mandulaszemű sárgákat, de szégyen szemre, szerintem egyedülálló módon az egész világon, belépőt kellett venni. Érted te ezt? Egy piacra, vazze! Ránézésre az első három standnál hozzávetőleg 50 év fegyházat lehetne mandinerből kiosztani, mert gyakorlatilag csak törvény által büntetendő áruk válnak alku tárgyává és a zene CD-ken nincs bólogatós MAHASZ zsiráf és gondolom a DVD-k eladásából is viszonylag kevés jogdíj folyik vissza azok tulajdonosaihoz. Itt már azért komolyabb felhozatal volt, több tonna legó, érmegyűjtemény, meg háborús relikviák, ezerféle töltő, akár nukleáris meghajtással is, 80 éves megsárgult képregények 90 éves eladó bácsival (egy részüket lehet, hogy ő rajzolta fiatal korában), de videójáték egy deka sem. A legrégebbi talán egy Xbox volt, ami már ebből az évezredből való, az enyémet meg asszem a 80-as évek végén, vagy a 90-es elején találták fel, amikor még nem érezted úgy a grafika láttán, mintha te is a hóvihar közepén lennél, mert 36 fehér pötty jelképezte csak a hóesést és csak jobb esetben nem kaptál epilepsziás rohamot, amikor elhalálozásod során vadul elkezdett villogni a képernyő. Hiába, a régi szép idők! Ha ez így megy tovább, akkor valami drágát kell választanom a netről, de jövő hétvégén még adok egy esélyt a balkáni piacnak, ott 15 éve még simán tudtam ilyesmit venni és amennyire megállt ott az idő minden szempontból, még simán találhatok egy bontatlan dobozzal, egyenesen a tengeren túlról.

Vasárnap real time Spektrum Home-osat játszottunk Russnál, mostanság mániája a költözködés a város egyik végéből a másikba, de ha még egyszer össze kell szerelnem ugyan azt az ágyat, akkor tuti, hogy hisztériás rohamot kapok. Nem mellesleg a srácok éppen az ágyat cűgölték fel a hetedikre, mikor megállította őket egy helyi arc, hogy mit cipelnek nagy lendülettel és a legnagyobb természetességgel közölték, hogy franciaágyat és ők az új lakók, szóval egy halk és nagyon lassú ajtóbecsukás keretében őket szépen bekönyvelték a legkevésbé sem heteroszexuális párnak a tömbben, sok boldogságot Russnak és Gézának, aki nem Affleck.

Mivel jobb dolgom nem volt 50 perc élvezetes BKV-zás után, kiérve a halál kaszára, nekizuhantunk a lakberendezésnek, ami nagyjából annyiból állt, hogy mindent, ami nem volt lecsavarozva, kihordtunk az erkélyre, mivel nagyjából ott volt némi szabad felület. Miután a legtöbb, nagy értéket képviselő ingóság elkezdett hűlni odakint, felmerült a kérdés, hogy vajon mennyit bír a vasbeton konstrukció, elég kellemetlen lenne, ha a hetedikről dobna egy hátast a lapos tévé, meg a komplett ágykeret, de arra jutottunk, hogy ha már kivittük őket, be nem hozzuk. Az előszoba ekkor már egyenletesen be volt borítva a teljes ruhatárral, a nem túl széles konyhában egy ágymatrac és alá való ágyrács foglalta el az összes helyet, a klotyó előtt pedig kifejezetten útban volt egy félbevágott, nullforintos licitre kárhoztatott zöld kanapé, szóval alig 30 perc alatt sikerül megbénítani a teljes lakást. A szobarendezés férfi megközelítésből abban áll, hogy mindent megpróbálsz elmozdítani, hátha úgy jobb lesz és mire kiderül, hogy nem, már túl lusta és/vagy fáradt vagy ahhoz, hogy visszarendezd, így inkább megszokod az új felállást. Egy hatrészes, komplett szekrénysort szedtünk darabjaira, mert persze egyik sem volt a megálmodott álomszoba megfelelő pontján. Az a lakás sem a mértan és geometria szakkör lelkes tagjai által került megépítésre, így a merőleges, párhuzamos, vízszintes kifejezések használata költői túlzásnak voltak csak betudhatóak, a vízmértéket is biztos csak a vicces buborék miatt vették meg annak idején. Értem én, hogyha kiöntöd a piát az egyből a küszöb fele kezd el folyni és nem púposodik fel az egész parketta, de egy alapjaiban elmozgatott bútor esetében sajnos elég látványosan kidobja magát, ha síugró figurában is tök egyenesen állsz a padlóhoz viszonyítva. Mindehhez persze úgy álltunk neki, hogy csak olyan szerszám volt otthon, amit semmire nem tudtunk használni: ezerötszáz darabos imbuszkulcs készlet, meg 48 féle csillagfejű csavarhúzó, amik kb csak arra voltak jók, hogy a szekrénydöntögetés közben hangosan koppanjanak a padlón, csak hogy este kilenckor a hatodikon is élvezzék a műsort (hogy miért raktuk vissza mindig a felső polcra a leesett cuccokat, ne is kérdezzétek?!), de az ágyhoz adtak egy lapra szerelt kulcsot, az összes többihez meg semmi nem volt használható ezek közül. Egy erős túlzással laposfejű csavarhúzónak nevezhető objektummal, meg egy Rambo késsel nekiálltunk csavarozgatni, de ennyi erővel egy vietnámi strandpapucsot, meg egy törött, műanyag villát is használhattunk volna, sokkal tovább úgy sem tartott volna. És hogy az egész ház élvezze az eseményeket bizonyos időközönként a radiátorra is ráejtettünk valami nehezet, ami három lépcsőházzal arrébb is megállította benned az ütőt, mivel az egész lakótelep egy hálózatra volt bekötve. A fele bútort így is leépítettük, mivel egy nappaliból kellett egy hálót és egy nappalit csinálni, a falakat meg nem lehetett kiütni, így a szoba közepére betoltuk a szekrénysort, mint térelválasztó elem (ezzel nem utolsó sorban tökéletesen leárnyékoltuk a plafon közepén elhelyezkedő egyetlen fényforrást, de hát ugye nem a berendezésben gyönyörködni visz fel az ember a lányokat), így lett egy közepesen kicsi alvórész és egy nagyon kicsi entertéjment szekció. Mivel még volt két tenyérnyi hely, gyorsan levettük a szekrény tetején porosodó üvegasztalt is, csak hogy legyen mibe részegen beledőlni egy hosszabbra sikerült horzsolós este után és lévén életbe lépett a fent említett jó lesz ez így is géncsoport, meg is maradt minden ebben a formában, idő kérdése és mindenki megbarátkozik vele.

Azt hittem a piros szopónál, meg a rikikinél nincs lejjebb a szívatós játékok kategóriában, de a tegnapi napon rá kellett jönnöm, hogy súlyosan tévedtem.

Zsú egyik barátja játékdélutánt szervezett, amire a kiváló kapcsolati hálónak (ugyebár rokon vagyok) köszönhetően én is meghívást kaptam. Elegánsan 1 órát késtünk (még így is mi érkeztünk másodiknak, hoppácsak!), mert Zsúnak be kellett menni 4 boltba is, ahol csak azt nem vette meg készlethiány miatt, amiért betértünk, de így is sikerült rengeteg infantilis dolgot beszereznie, végső soron nem volt hiábavaló a klausztrofóbikus sorok között végig rettegni 10 perceket. De az igazi félelem csak ezután következett.

Az Eldritch Horror nevű társasjátékkal töltöttünk el egy jelentéktelen napot a hétvégénkből, mint utóbb kiderült a dobozon szereplő 18-99 év felirat nem a játékosok életkorára, hanem egy átlagos kör időtartamára vonatkozik. A játékosok kivételesen egymást támogatva játszanak a játék ellen, ala Jumanji, azzal a különbséggel, hogy a filmbéli szopórollert legalább le lehetett győzni, de itt annyi esélyed van, mint léggömb árusnak a nyílzáporban. Az alapsztori a szokásos: néhány csuklyás-csuhás alak, akiket kizártak a trappista rendből, vagy már pont nem jutott nekik kakaó a legutóbbi csoportos öngyilkossági bulin, azon mesterkednek, hogy feltámasztanak valami ősi gonoszt, mert pont nem indul semmilyen szakmai átképző OKJ-s tanfolyam, meg már a hajukat is kiborotválták középen. Az istenség, aki feltehetően lengyel származású, mert indokolatlan mássalhangzó torlódás van a nevében, magánhangzót pedig csak pénzért lehet venni, mint a Szerencsekerékben, megpróbálja a teljes sötétségbe taszítani a földet, de ehhez a szörnykártyája alapján meghatározott végzetkörig várnia kell (ha olyan nagy májer, akkor nem tudom miért nem szarja le a kártyát és oldja meg egy tollvonással egyből a világ sorsát). Azt nem teljesen értem, hogy miért nincs olyan főgonosz, aki gyorsétterem láncot akar nyitni a földön, anyagilag neki is jobban megérné, ráadásul mi is túlélnénk, de nem, neki emberkednie kell és elhozni az apokalipszist, még úgy is, hogy utána nem lesz min uralkodnia, mert mindenkinek reszeltek. Mivel a Bosszúállók és a Pindúr Pandúrok is elfoglaltak, vagy büntiben vannak az oviban, így arra a 6 elmebetegre hárult a feladat, hogy kihúzza a világot a szarból, aki körbeülte a társasjátékot. Miután mindenki randomban húzott magának egy karaktert (volt itt minden: Gandalf imitátor, latin-ukrán volt pornószínész, látens leszbikus szovjet kém, még a fiatalkori Louise Armstrong is a pakliban van, de gondolom csak azért, mert kellett egy kötelező feka, aki elsőnek patkol el), megkaptuk a hozzájuk tartozó alapképességek, eszközök és háttértörténet kártyákat (beszarsz, milyen részletesen ki van dolgozva minden). Valaki agyban nagy, valaki varázsolni tud, valakinek meg hosszú, selymes haja van és még csak nem is korpásodik, egyeseknek lőfegyver jut alapfelszerelésnek, mások halászhálót kapnak, ami gondolom rendkívül hatásos, ha egy hatlábú, nyáladzó szörny megpróbálja letépni a fejedet. A nulladik körben kisorsolásra kerül a főgonosz, aki ellen küzdünk, megnyílik néhány tér-idő portál, hogy szörnyek lephessék el bolygónkat, tudjátok, csak a szokásos. A játék folyamán megoldhatatlan kihívásokat kell teljesíteni, miközben az akciókör alatt nyomokat gyűjthetsz, lépegethetsz, eszközöket szerezhetsz szigorú szabályok mellett, mindezt a képességpontjaid alapján meghatározott dobókockás rendszerben, ahol csak az 5-ös és 6-os dobás ér bármit is, a többinél jó esetben elmegyógyintézetbe, vagy kórházba kerülsz, de lévén a TB rendszer rég összeomlott, csúnyán ráb@sztál így is. A találkozások körben lehet harcolni, meg portálokat bezárni (recesszió van, mindent bezárnak), esetleg ha semleges mezőn lébecolsz, akkor az elvesztett mentális és fizikai erődet tudod feltölteni, de ilyenkor mindenki rondán néz, mert tehetetlenül nézed, ahogy sodródunk az armageddon felé, ahelyett, hogy jó mártír módjára belerongyolnál a végzetedbe. Még a BUMM szívtál is felhasználóbarátabb lehetett ennél a játéknál, mivel itt egy rosszul sikerült dobás is beláthatatlan következményekkel jár, de ha nagy nehezen összelapátolod a szükséges jópontokat, akkor rosszabb esetben csak a kisebb rossz történik meg veled, jobb (és nagyon ritka) esetben pedig semmi. Ez a játék nem jutalmaz, dögölj meg az apokalipszis alatt, szerintem csak azért írták a játékszabályokhoz, hogy lehet nyerni, mert különben nem venné meg senki. Ha valami fatális véletlen folytán jó kört zártatok, akkor még ott van a mítosz kártya, ami alapján jön az újabb szippantós kocsi üríteni és újabb portálok nyílnak, újabb szörnyekkel, aktiválódnak a le nem győzött lények képességei, a végzetszámláló ugrik 1-2 mezőt, te meg rájössz, hogy tök felesleges volt tartós tejet venni. A feladatokat szinte lehetetlen megoldani, a főgonosz feltámadásának ideje rohamosan közeledik és egyre több lény lepi el a világot, akiket már jókora szerencsefaktorral lehetne csak lenyomni, de szerintem a dobókockák is patkoltak, mert volt, hogy kilenc dobásból sem sikerült semmi pozitívat kihoznunk. Ellenben én hülyére röhögtem magam a feladványokon, amikor csak úgy hobbiból kiásol sírokat (mert hát miért ne?!), mert épp a temetőben jártál, meg a befolyásoló képességeddel feloszlatsz egy csőcseléket és meggyőződ őket, hogy menjenek haza, de igazából csak komolyabb fegyverekért mennek, hogy aztán lenyomjanak, mint Orbit a sörszagot. Mindig, amikor már azt hiszed, hogy jobbra fordulnak a dolgok és a rezsid is csökkenni fog, akkor a játék csavar egyet mindenen és megy a levesbe a lelkesedés néhány mentális és életerőpont kíséretében. Három rejtélyt kellett volna megoldanunk a feltámasztó rituálé befejezése előtt, de 6,5 órás heroikus küzdelem után csak a 2. végére sikerült eljutnunk, és a világvége számláló elért a nullára, az ég besötétedett és nagy, neon betűkkel kiírták: You're fucked!"

Összességében nekem marhára tetszett, de nincs az az isten (még a pakliban sem), hogy megvegyem otthonra. Egyrészt nincs akkor asztalom, ami kompatibilis lenne a játék méreteivel, másrészt nem akarom elveszteni a barátaimat, harmadsorban pedig Klicsunak úgyis megvan, ha öngyilkos küldetésre akarok indulni, akkor tudom, hogy hozzá kell menni.