Engem egy világhírű ember sem ölelt meg az utóbbi hetekben, mint egyes, meg nem nevezendő, Varsóba emigrált rokonomat, ahogy azt a blogján láttam, de végre lehullt a lepel a lökéshullám kezelésről és hála az égnek sem holttest, sem hullámmedence nem volt a buliban. Sőt, igazság szerint elég illúzió romboló volt az eljárás, ha figyelembe veszem, hogy mennyibe került időarányosítva, ekkora költségvetésből már lézershownak kellett volna lennie escort lányokkal, akik Richard Kleidermann klasszikusokat hárfáznak a férfiember nemesebbik részén, de se lézer, se hárfa. Ezzel szemben betoltak egy kifuserált defibrillátort, ami 100 forintossal működött, de igazából örültél, amikor véget ért a menet, mert annyira azért nem volt ez joyride, ahogy azt mondjuk egy teleshopos rövidfilmben eladták volna felhőtlen mosolyú emberekkel (mondjuk ott még az intim gyantázást is a világ legkellemesebb érzéseként vázolják fel, már direkt növeszted a dzsumbujt, és várod a forró gyantát).

Szóval felvázoltam az új játékosnak is, hogy nem a rendszeres munkahelyi szopás miatt fájdult meg a térdem, ellenben nem akar helyreállni a világ egyensúlya, a kecskét meg nincs szívem levágni otthon, szóval jöhet a varázslat, készen állok, mint Spongyabob Kockanadrág. A cuccnak több erősségi fokozata van állítólag, nekem beállították a rinyálós fürdős k*rva szintet kórtörténetem alapján megfelelő szintet, oszt ráadták a gyújtást az erőműre. Azt hittem fel fog robbanni a pics@ba és csak remélni mertem, hogy az uránium-pogácsákat már a Szovjetunióban kiszerelték belőle, mielőtt importáltuk természetgyógyászati céllal, nem mintha nem lenne tökmindegy, hogy nukleáris, vagy sima robbanásba pusztulok bele az epicentrum közepén. Zörgött, kattogott, pittyegett és a menet végével pont olyan hangot adott, mint a játéktermi gépek, amikor elveszted az utolsó életed is és újabb érmét kellene bedobni a folytatáshoz. Pozitívum, hogy a kezelés alatt nem folyt az orrom, mert hanyatt kellett feküdni, és a bal lábamat is kellemesen hidratálták babaolajjal, amit persze aztán képtelenség letörölni, így vastagon jutott a gatyám belsejébe is, de nem került be a top10 kellemes élmény kategóriába. 2x5 perc lehetett a teljes szeánsz, jött abból a botból minden: lökés, áram, jószerencse, meg rontás, valamelyik csak használ valamit, de ha nem, máris belengették egy plusz kezelés lehetőségét, mert ugye ez sem egzakt tudomány, minél több a pénz, annál jobban gyógyulsz. De, lévén el lehet számolni egészségpénztárra, adok ennek a mágiának is egy esélyt, hátha. A kezelő csaj is elég szimpatikus volt, de már arra sem emlékszem, hogy magasabb-e nálam (ez ugye fontos), meg elsőre nem dobunk be randikérős ajánlatokat (hülyét bármikor ráérek csinálni magamból), még a végén feljebb tekeri a villámló boton az ellenállást, aztán örülhetek, ha csak a térdemet fogja csapkodni vele. Előbb gyógyuljak meg, majd utána ráérek lesérülni megint.

Tegnap elszóltam magam. Már éppen megjegyeztem, hogy hiába fagyok csontig néhanapján a buszmegállóban, még mindig két zsebkendővel le tudom hozni a napot, az meg télen nem tétel, a Titanic végén ennél több is veszett a mozikban, amikor Jack elsüllyedt, mint Hummer a Balatonban. Ma már úgy keltem fel, hogy a taknyom 40%-a a homlokomban volt, a fele az arcüregemben, a maradék 10% meg az orromban képezett légzést gátló akadályt. A torkom kapart, mint aki tud énekelni és előző este koncertem lett volna (ugye tudjuk, hogy ebből semmi nem igaz), ezer szerencse, hogy síkosításra volt éppen elég váladék az orromban. Persze ha hirtelen függőlegesbe kerültem, akkor a gravitációnak hála egyből a mellkasomon akart manifesztálódni az, amit amúgy zsebkendő használatakor nem is tudok kifújni. Ez biztos olyan, mint amikor majd összeszarod magad, szorongatod 2 órát, már majdnem rajzol a vége, de mire meglátod a nagy fehér porcelánistent, egyből elszáll az ihlet, és vissza sem jön az inger, amíg otthon vagy (kivéve ha plázában vagy, mert akkor beküldöd perem alá, de vagy a budi ajtó nem zárható, vagy papír nincs, de a nagy sietségben örültél, hogy a gatyádat le tudtad tolni időben, ilyen apróságokra már nem volt agyi kapacitásod, olyan hangosan szólt a vészcsengő a fejedben). De amint kiteszed a lábad és amúgy is olyan késésben vagy, hogy már nincs időd visszafordulni, jön újra a kétségbeesett küzdelem a farpofák záróizmainak feszesen tartásával, de a legjobb eredmény, amit ezzel hosszabb távon el tudsz érni, hogy néhány meleg megnézi a seggedet. Még jó, hogy nem volt sok meló, ma kb csak Zorán dalokat tudtam volna nagyon autentikusan előadni, a nap végére meg a Télapó szánjának elejére tudtam volna beállni, a vöröslő orrom már országúti reflektor minőségben bevilágítani az égboltot. Ma délutánig ráadásul egy komplett koripálya volt az utca felében, így általában heves karkörzésekkel bukkantam fel a sarkon, mint aki képtelen befejezni egy elég gyengén kivitelezett négyütemű fekvőtámaszt, gondolta mindenki, hogy a bolond srác a kezdő méhész figurát demonstrálja, én meg örültem, hogy nem fejeltem lyukat a betonba. Holnap tudtam volna fehér zsebkendőkkel színesíteni a performanszot, de hála az égnek most már csak az orrfújásra kell koncentrálnom.

Persze volt jó része is a mai napnak (amellett, hogy mindenki tömött gyógyszerekkel, nehogy kidőljek - nálunk minden nő egy dílert megszégyenítő gyógyszerkészlettel rendelkezik), a kollégák jól megleptek névnapi afterparty keretében néhány Green-Bay-es cuccal (látjátok, ezért kell minden nap ömlengeni az NFL-ről), teljesen váratlanul ért, mint Lenint a szifilisz, így ma este már egy tök új, hivatalos NFL bögréből tudom meginni lefekvés előtt a Neocitrant. Még ráküldök egy eukaliptuszos orrsprayt, aztán reggelig pörgök, mint zománclavór a betonon, hátha valamivel emberibb állapotban ébredek. Élek a gyanúperrel, hogy nem az egy nap alatt meggyógyulók listájára van a nevem felírva.

Na, voltam a táltossámánnál és azt mondta teliholdkor áldozzak kecskét a perzsaszőnyegen Mekka felé fordulva, miközben a háttérben pánsípon és köcsögdudán Jean Michel Jarre klasszikusokat adnak elő vak szüzek.  A nagyját még csak-csak össze tudnám hozni, de telihold még ki tudja mikor lesz, úgyhogy mégiscsak orvoshoz mentem a lábammal (meg villamossal), az álmoskönyvek alapján talán hasznosabb tanácsokat kapok. Kicsit aggódtam, hogy 2018-ban lesz legközelebb szabad időpont, így a B-terv azt volt, hogy a bányában lemegyek az elsőre a jogászokhoz megmutatni a térdemet, elvégre ők is doktorok, az ismerethiányt meg oldják meg, úgyis okosabbak nálam.

De a magánrendelés nagy előnye, hogy amiért fizetsz, az gyorsabban is működik, szal kedden már sikerült is napirendi pontnak felvenni engem is. Elregéltem a bánatomat, meg az elmúlt 4 hónap teljes kórtörténetét, jól megnyomogattak, kiforgattak, ellentartottak, erre pont nem fájt semmi annyira, hogy összeszarjam magam, mint általában, kezdtem is félni, hogy otthagyok egy csomó pénzt, aztán még tüneteket sem tudok produkálni. Hála az égnek nem kell levágni a lábaimat (így cserébe a pöcsöm sem fog földig érni...valamit valamiért), de néhány kezelésre még el kell járnom, meg felírtak egy olyan porcképző varázsszert, amiből egy havi adag többe kerül, mint ez a kis magánvizit, nekem meg alsóhangon 3 havi adagot kell magamba lapátolni, úgyhogy a közeljövőre tuti kihúzom a szabadidős tevékenységeim közül a futást, mert nekem erre tartósan nincs költségvetésem. A lökéshullám kezelés viszont elég izgalmasan hangzik, hazafele battyogva azon agyaltam, hogy mit is takarhat. Számításba jött, hogy van egy dagálymedence, mint a Palatinuson, oszt beleállok és hagyom, hogy sodródjam az árral. De nem említették, hogy fürdőgatyát kellene vinnem, seggpucéran meg ugye értelemszerűen nem lennék kompatibilis ilyen kezeléssel, annyira szégyenlős vagyok, hogy itthon is búvárruhában zuhanyzok. Ha kötőjellel írnánk már lenne benne izgalom, lehet, hogy nekem szalad valami kétszáz kilós benga állat, oszt úgy fellök, hogy belehalok és ok-okozati összefüggésben hívják lökés-hullámnak, aminek eredményeképpen végső soron megszűnik a fájdalom. Meg az összes életfunkció is, de ez járulékos veszteség, kockaházasok és melléklakások teringettében olvassa el a retektájékoztatót, vagy térdelje meg keresőfoltosát, gyógyszemészét.

Viszont engedélyezték az enyhe terheléses testmozgásokat, úgyhogy jövő héten be is fáradok a konditerembe, megváltani az első (és remélhetőleg nem utolsó) 10 alkalmas bérletemet, fejben már készítem is magam, hogy összefutok majd a leendő feleségemmel is. Ennek persze előfeltétele, hogy ki is lássak a fejemből, úgyhogy még vennem kell egy fejpántot, amivel a fejemhez tudom hegeszteni a szemüvegemet, hogy lehetőség szerint ne úgy hunyorogjak egész végig, mint Bud Spencer 0-24-ben, isten nyugosztalja. Majd szólok, ha már letisztáztuk az esküvő időpontját, nehogy betáblázzátok magatokat arra az időszakra.

Felétek is beköszöntött a nukleáris tél? Reggel arra ébredtem, hogy már nem alszok, úgyhogy összeraktam magam és elindultam a henteshez. Már a lépcsőház ajtóban éreztem, hogy valami nincs rendben, de a nagykapuig eljutva már sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy nem jutok el élve a buszmegállóig. Olyan retkes hideg volt, hogy a takony se dugta ki az orrát az orromból. A telefonom saját bevallása szerint -17 fokkal nyitottuk a hétvégét, ami a kellemes téli szellőnek köszönhetően -23 fokos hőérzetet biztosított minden kedves hullajelöltnek, aki ilyen korán reggel kimerészkedett a szabad levegőre. Én meg nagy naivan vártam azt a buszt, ami már fagypont közeli plusz hőmérsékleti tartományban sem indul el, nemhogy ilyen zimában, úgyhogy 10 percet ácsorogtam, mire a menetrend szerinti kutyaszán járat megérkezett. Értem én, hogy a finnek ilyen időben kezdenek el házon belül mosni, meg elhalasztják a téli hadgyakorlatokat a szokatlanul enyhe télre való tekintettel, de ilyen lóhátról nyilazó népségnek, mint mi, nem való ez az időjárás. Ezer szerencse, hogy az ünnepek alatt felszedtem plusz két kilót, most nagyon jól jött, még ha nem is mutat jól.

De már kész a terv, hogy megszabaduljak a karácsonyi mentőmellényektől, amint bevizsgáltattam a futóművemet egy hozzáértővel (sámánban, esetleg 12 lábujjú táltosban gondolkodok), már iratkozok is be a konditerembe, legyen már valami haszna is, hogy abban a bányában dolgozok, ahol, melynek köszönhetően jelentős kedvezménnyel tudok bérletet váltani. Mert a lábam sajna még mindig jelentősen fáj, és a helyzet csak romlik, amit gondolom ennek a kellemes téli időnek a számlájára írhatok, úgyhogy mielőtt én lennék a következő Mr. Universe, inkább felgyógyulnék annyira, hogy ne fájjon már az is, hogy le kell guggolnom, bekötni a cipőfűzőmet. Összesen 5 kiló háj került a képzeletbeli halállistámra és 3 kiló izmot kellene visszapakolni valahogy, tudom, nem lesz egyszerű, ellenben marha nehéz lesz. Már nekiálltam kidolgozni az étrend átalakítását is, a fehér kenyér már Szibériában lapátolja a havat, ma már sikerült kevert lisztes (merem remélni nem a kimaradt szarokat keverték össze), sokmagvas kenyeret beszereznem, ami annyiban különbözik a simától, hogy már attól is hullik belőle morzsa és mag, meg minden más, amit csak el tudsz képzelni, hogy ránézel hunyorogva. Valahogy a cukros dolgokról is le kellene állni, de akkor már nem lennék olyan kis édes, mint most, Norbi rudit meg nincs az az isten, hogy vaníliás karika nélkül egyek, úgyhogy itt még valami kompromisszumos megoldást kell találnom.

Kissé elmaradtak a bejegyzések, de az ünnepek előtt főleg pihentem és nem foglalkoztam vele, a két ünnep között meg főleg nem pihentem és marhára nem volt rá időm. 4 nap alatt sikerült 5 nap munkaóráját összehoznom, a végén már a seggemen vettem a levegőt is, de csak véget ért az év.

Még levezetésképpen Istiék (tudjátok, Zsú pasija) jól meghívtak egy szabadulós játékra, ahol tekintve az akkori agyi kapacitásaimat sok hasznomat úgy gondoltam nem fogják látni, de díszletnek simán beállhattam volna, mivel zombis szabadulószoba volt. A legnagyobb csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy egy zsombor sem lesz a műveleti területen, akik az üveg előtt pantomimeznének, vagy hörögnének a nyakamba, miközben próbálom kitalálni az egyik számzáras lakat kódját. Egy nagyon kedves lány felvázolta a Resident Evil alapkoncepcióját - gonosz cég, vírus, járvány, zombik - annyi különbséggel, hogy itt van gyógymód és nekünk kell megtalálni az ellenszert (gondolom ekkor már a rákkutatás ment a kukába, voltak fontosabb dolgok is). A pálya tervezői előre látva a rengeteg lelkes Milla Jovovichot, nagyon okosan felcímkéztek minden olyan tereptárgyat, ami csak díszlet, de nem kell buzizni, mert úgysem jutsz vele előrébb. Mint kiderült, sok esetben ez sem volt elegendő és megtörtént esetek alapján még szóban is fel kellett hívni néhány egyértelműen csak díszletre a figyelmünket, hogy hangsúlyozottan nem kell vele semmit csinálni, mert voltak olyan agresszív túlélők, akik konkrétan elkezdték felszedni a linóleumot, hogy biztos az alatt is van valami. Van, az aljzatbeton, meg némi szigetelés, de ettől a világ még nem lesz megmentve. Kaptunk még egy walkie-talkie-t, ha segítség kellene (gondoltam én beguggolok magzatpozícióba a sarokba és folyamatosan segítségért kiabálok bele), meg 60 percet egy kijelzőn, hogy kijussunk.

Azt kell mondjam ez volt a legjobb kijutós szoba, ahol jártam (pedig ezidáig már háromban is voltam), itt nem csak facsipeszek voltak, meg tologathatós székek, hanem felhúzhatós patkány, digitális kódos páncélszekrény, világtérkép fertőzött területeket jelző ledfényekkel, némi aláfestő zene hörgésekkel és varjúkárogással. Vegyszeres üvegek (amikre szintén felhívták a figyelmünket, hogy ők sem tudják mi van benne, úgyhogy nem kéne meginni), levágott végtagok, izolációs kamra, ultraibolya lámpa (hogy ellenőrizni tudd, hogy hamisak-e a pénzek, amik nálad vannak) és egész furmányos feladványok minden mennyiségben. Persze nem elég furmányos, mert hála nekünk, a világ megmenekült, úgyhogy hétfőn mehet mindenki dolgozni, ráértek később is megköszönni. A végén azért elvették annyival a kedvünket, hogy ez volt a legkönnyebb szobájuk és van olyan is, ahol egy guriga budipapírral kell kijutnod és nincs semmi támpont, de ettől még klassz volt és marha büszkék voltunk magunkra. Holnaptól meg lehet újra a melóban zombulni...

Akkora cliffhangert hagytam a legutóbbi bejegyzésben, hogy gondolom mindenki tövig rágta már a körmét és jobban várja a fejleményeket, mint a következő Barátok Közt epizódot. Nos, mindenki lenyugodhat a pics@ba, érvényesült a papírforma. Magamat is meglepve, a megrendelt ajándékokért menet, beugrottam a pick-pack pontos kislányhoz és anélkül sikerült elhívnom randira, hogy közben elhányjam magam az idegtől. Igazából az esélytelenek és a tévképzetesek nyugalmával mentem, úgyhogy még a hangom sem remegett és emlékeim szerint a szemkontaktust is sikerült majdnem végig megtartani, de nagyon kedves volt, saját bevallása szerint HANGSÚLYOZOTTAN SAJNOS el kellett utasítson, jelentsen ez bármit is. De legalább szereztem neki egy jó napot, azon túl, hogy marhára zavarba hoztam, de jól állt neki nagyon. És most jöjjön egy alkalomhoz illő nóta, a kevésbé ismert Atomic Tom előadásában (igen, a legutóbbi posztban is volt tőlük nóta, tessék őket jobban megismerni!)

Ha nem lenne elég a karácsonyi ajándékok után rohangálás, még a munkahét is hatnaposra sikeredett, aminek hála a vasárnapi pihenés lett kijelölve az összes házimunka elvégzésére, szóval kezdek egy kicsit nyűgös lenni. Pedig olyan jól indult a hét: sikerült két névnapi, egy szülinapi és egy karácsonyi ajándékot kipipálnom a listáról, ezer év után végre megérkezett a megrendelt fülhallgatóm is, azóta ki sem veszem a fülemből, úgyhogy 0-24-ben titkosszolgálati ügynöknek nézek ki és a csomag átvétele óta sem tudom eldönteni, hogy a pick-pack pontos kiscsaj csak a munkáját végezte és volt olyan kedves, amilyen, vagy valami tudatmódosító szer hatása alatt volt és pont velem próbált ismerkedni. A jövő héten még, ha minden igaz, megyek arrafelé, majd jól rákérdezek, ha éppen nem leszek beszarva, mint általában ilyen helyzetekben.  Aztán persze, ahogy az év végén általában mindenhol lenni szokott, a globális felmelegedéssel párhuzamosan a szartenger szintje is megemelkedett a bányában, úgyhogy már nem is kellett tervezni a szombati programot. Így viszont, lévén a képzeletbeli házvezetőnőm is lebetegedett, az összes házimunka vasárnapra maradt, bár sok nem veszett volna, ha gyűrött és büdös ruhákban jelenek meg hétfőn, olyan nagyon nem lógnék ki az év során leharcolt zombi katonák közül, de rend a lelke mindennek, mosni, vasalni is kellett. Főzni sem ártott, ha nem akarok megpusztulni éhen, úgyhogy a hangulatomnak megfelelően a világ legidegtépőbb kajájának álltam neki, ami nem is sikerült olyan jól, csak hogy teljes legyen a kép. Wokos "kínait" próbáltam összehozni, de ezek jellemzően csak a teleshopban néznek ki úgy, hogy összenyalod a képcsöveket, nekem elég laposra sikeredett, se nem néz ki jól, se nem annyira finom. Ehhez persze 2 órán keresztül kockáztam, szeleteltem, csíkoztam ezerféle zöldséget ipari mennyiségben, de legalább nem szabdaltam össze a kacsóimat, úgyhogy jelentős vérveszteség nélkül sikerült lehoznom az ebédet. Ételt meg ugye nem dobunk ki, úgyhogy jövő héten háromszor is kell valami kiegészítő édesség az ebéd mellé, mert persze, hogy ebből a fogásból lett a legtöbb. Még van két adag büdös hal, meg egy kis csirkemell, szóval végső soron marha egészséges kajákat fogok enni egész héten, ami meg egészséges, az nem lehet finom, mint tudjuk. A lelkesedés fenntartása végett pedig jelentős mennyiségű zenét hallgatok (emlékeztek, az új füles), régi nagy kedvenceket elővéve a digitális, poros polcról, itt is a heti top3 német és amerikai előadók tolmácsolásában, csak hogy nagyon nemzetközi legyek, a magyarokat gondolom már mindenki unja, a csapból is Rúzsa Magdi folyik. Lendületes hetet mindenkinek!

Már biztos mindenki azt hitte, hogy végzett velem a fagyhalál, az ultramenő, nyári cipőmben, de nem. Sőt! Van téli cipőm. És nem ám ordenáré, ezerszínű, neonsörényes, hegymászó bakancs, acélbetéttel, műanyag talppal és foszforeszkáló fűzővel, hanem egy teljesen kulturált, barna, magasított szárú, bélelt cipő, gumírozott talppal, amiről mindig is álmodtam, ráadásul ébredés után sem tűnik el. 4 hetet kellett rádobnom, de csak meglett. Már éppen ideje volt, egyre cudarabb az idő Pesten (meg gondolom Budán is), mintha csak Varsóban lennénk. Tegnap már akkora szél volt, hogy egyből le is bénult a főváros tömegközlekedése, bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha leesik két centi hó, legyen az vertikálisan, vagy horizontálisan mérve. Már gondolom be van rakva sablonként a kormányzati szervek sms küldő rendszereibe, hogy üljön át egy másik kombínóba, meg nem hagyunk senkit a füstölgő metróalagútban szöveg, hogy már ne real-time-ban kelljen ezeket bepötyögni, úgyis mindenki sikítozva fog fel-alá rohangálni, hogy akkor most itt a világvége.

Ellenben a cipőkeresési hajsza teljesen elcsúsztatta a karácsonyi felkészülést. A tavalyi utolsó utáni pillanatos agyf@sz után idén arra jutottam, hogy nem kéne mindent december 23-ra hagyni, úgyhogy nekiálltam az ajándékok beszerzésének. Már november közepén megvolt az első ajándék (új egyéni rekord pacsi!), de aztán csúnyán beragadtam a rajton és csak a héten jutottam el odáig, hogy újabb négy embert kipipáljak a Télapó listáján. A nagyobb gond ott kezdődik, hogy ez még csak féltáv és erős túlzással nagyjából még két embernek tudom, hogy mit is kellene felhajtani, a többiek egyelőre alkonyzónában vannak. Ennél már csak azt nehezebb kitalálni, hogy mit főzzek a következő hétre magamnak, de ott megvan a motiváció, hogy csak nem vaj ízű margarinos (tegye fel a kezét, aki érti, hogy ilyet minek kellett feltalálni) kenyeret kellene egész héten enni, nem ártana valami meleg is (tudom, a vajas kenyeret is meg lehet pörgetni a mikróban). Ráadásul még egy csomó névnap és születésnap is van a családban így karácsony környékén, szóval halmozottan hátrányos helyzetben vagyok, de majd a mai ebéd (ami még szintén nem tudom mi lesz, de kenyér, meg vaj van itthon, úgyhogy nagy baj nem lehet) utáni szieszta alatt megpróbálom megálmodni a haditervet.

Egyre nő az esélye, hogy újabb tétellel bővül a végtelen elérendő célok listája, mert az istennek sem tudok téli cipőt venni. Már két hétvégémet áldoztam be (na jó, csak egy-egy délelőttöt, de akkor is), hogy lehetőség szerint az amúgy sem létező lábfeji vérkeringésemre ne húzzak még egy lapot egy vékony talpú nyári cipő képében, de egyszerűen olyan nincs, ami nekem kell. De, hogy mindenki megnyugodjon, minden más van, csak akarni kell.

Vagy én öregedtem ki nagyon a fiatalos cipőkből és még nem vagyok elég öreg az időskori cipőkhöz, vagy csak simán egy olyan feltételrendszer szerinti cipőt keresek, ahol a 6 kritériumból maximum 3-nál van metszet, de ez így nem lesz jó. Kínálat az van rogyásig, de mindenki tegye a kezét a szívére, hogy a lent körülírtak közül hordana-e bármit szívesen! Van a nagyon menő bakancs, ami annyira világos barna színű, hogy szerintem a sötétben foszforeszkál, biztos rave partykra tervezték, de nekem már ahhoz is egy csomag daedalon kell, hogy ne hányjam el magam, ha csak ránézek. Szó se róla, a 20 centis talp sokat lendítene a hobbit magasságomon, de csak gondolj bele, hogy ha ezzel kutyaszarba lépsz, amit az első 1 centis hó (ami miatt persze lebénul a teljes BKV és ezért gyalogolsz) jótékonyan eltakar, azt te tavaszig sem fogod kipiszkálni semmivel teljes egészében, úgyhogy meg is van a kötelező büdös utas a teljes téli szezonra. Befűzne persze nem lehet, mert annyira fiatalos, hogy nem is kell, vagy már olyannyira kövérek a Zs-generáció tagjai, hogy nem is tudnak lehajolni, úgyhogy ez igazából fogyasztói igény volt. A másik a világégéshez tervezett bakancs, ami enyhén szólva is robosztus, szerintem hajlítani nem lehet benne a lábad, de a maffia átállt erre mostanában, mert jobb árban van, mint a beton, így stílusosan lehet a nemfizető nyikhajokat a folyó aljára küldeni. A fűző nélküli lábbeliktől is a falra tudok mászni, mert az semmit nem tart az ember lábán, de élek a gyanúperrel, hogy csak nekem van ilyen mutáns lábam, amire nem passzol semmi, ami konfekció. Ami már kezd valahogy kinézni, annak olyan tömpe orra van, mintha egy szteroidos balettcipő lenne, amiben persze még alacsonyabbnak és kövérebbnek tűnik az ember (nem én, én ennél alacsonyabb már nem tudok lenni, a kövérséget meg kikérem magamnak), a másikat lehetetlen színekből rakták össze fröccsöntött műanyag talppal, amibe jelképesen faragtak némi mintát, de nincs két egyforma, annyira freestyle. Télen én így is nagy amplitúdójú karkörzésekkel szoktam eljutni a kapuig, amíg lejt a pálya, nem kell ezt még azzal is súlyosbítani, hogy olyan talpú cipőben kísérlem meg kitörni a nyakam, amitől már tényleg csak a teflonbevonat csúszna jobban. A bakancsokról már le is mondtam, a legtöbb csak szorította a lábszáramat, úgyhogy maradnak a bokacsizmák, meg a magasított szárú cipők. Persze nekem fontos lenne, hogy szőrös legyen belülről, de ami már átlépte a pubertás kort, az hasított bőrből van, aminek rögtön harangoznak, ha leesik a hó és némi sós, latyakos guzmót felszív magára. Ami meg rendes bőr, az a mai kor divatjának megfelelően csupasz. Egyszerűbb lenne lassan vennem két nyuszit, oszt azokba dugni a lábam. A női cipők bezzeg mind szőrösek, már a legegyszerűbb vietnámi strandpapucs is, az összes mindenben meg annyi a bunda, hogy ki is lóg belőle. Na ezért (is) élnek a férfiak rövidebb ideig, végez velünk a fagyhalál. Persze egy kis üst aranyért lehetne méretre készíttetni nagyon vagány, minden igényt kielégítő lábbelit, de ennyi pénzért legalább adnának rá élethosszig tartó garanciát és lehetőség szerint ez ne a 86 éves cipészmester földi pályafutásának végét jelentse, hanem az enyémet. A jövő hétvége lesz az utolsó nekifutásom, ha ott sem találok semmit, akkor elkezdek bizakodni abban, hogy idén, a globális felmelegedésre való tekintettel, elmarad a tél. Különben a lábfejeimnek sanyi.

Annyira nem történik mostanság semmi a hideg, nyálkás idő beálltával, hogy nagy unalmamban nekiálltam újabb végtelen projektek kreálásának. Ugyebár a már most, látatlanban is legalább hatszoros platinalemezem, ha jól számolom lassan 9 éve készül (már csak azért is elhúzom 15 évig, mert jövőre úgyse lesz kész) és igyekszem annyi számot rátenni, hogy a tracklist szelektálásával/összekeverésével már egyből egy best of és egy very best of albumot is kiadhassak belőle nulla hozzáadott energiával, természetesen évekre elhúzva, nehogy egyből kiégettnek legyek titulálva. Aztán jöhetnek a techno-pop remixek, amikre négyütemű fekvőtámaszokat lehet csinálni, meg az akusztikus feldolgozások, elvégre a gáz X-faktorosoknak is kell valamit énekelni a válogatón. Ha jól emlékszem most valahol ott járok, hogy egy dal már van (ezzel haknizok már évek óta és annyira nem is jó), van egy tizenhatod dalszöveg és nagyon biztató eredményeim vannak a zuhany alatt is, ami nem csak a samponos hajam indián taréjjá való formázásában, illetve a minél hangosabb nindzsapingvinek féknyomok nélküli eregetésében manifesztálódik, de sajnos mire a szakállamat olajozom (állandóan nyikorog) már az összes jó dallam el is illan.

Eddig ezen a listán helyezkedett el a lakásvásárlás is, mert ugye a balkáni segélyből sok esélyt nem láttam arra, hogy egy mobilvécénél komolyabb ingatlant tudjak valaha is venni, de most arra az elhatározásra jutottam, hogy én bizony jövő ilyenkor már boldog lakáshitel tulajdonos akarok lenni és az a félelmetes (a medve mellett természetesen), hogy ez nem is olyan ördögtől vett gondolat, ha nagyon meghúzom még a nadrágszíjat, akkor egyrészt soványabbnak fogok tűnni és ezzel együtt nehezebben is kapok majd levegőt, másrészt még talán a szükséges kezdőtőkét is össze tudom lapátolni a következő 6-8 hónapban.

Na de így kell valami a bakancslistára, amit szintén hosszú évekre el lehet húzni, úgyhogy arra jutottam, hogy könyvet fogok írni. Mivel a blogolás éppen annyira áll közel egy regényíráshoz, mint Sarka Kata Hajdú Péterhez mostanság, így némi tudást kellene a témában magamra szednem. Minden második blog arról számol be, hogy el kell olvasni Stephen King: Az írásról című nagysikerű opuszát, mert abban az egyszeri bestseller írópalánták a behernyózott, tudatmódosult, végtelen színű tripek leírása mellett esetleg némi támpontot is kihámozhatnak, hogy mégis hogy álljak neki azon kívül, hogy keress egy jó témát, ami nem klisés, a végén meg ne felejtsd el lefuttatni a helyesírás ellenőrzőt. A projekt távlati felépítését jelzi, hogy még azt sem tudom, hogy eme könyvet mikor fogom elolvasni, ami majd talán megadja a kezdő löketet, úgyhogy éppen eléggé ingatag lábakon áll az egész, hogy ez legyen az új, kedvenc, elsődleges, valószínű soha nem lesz belőle semmi célkitűzésem, de legalább egy évig ezen fogok lovagolni, hogy jaj de jó, írok egy könyvet. A téma már megvan, sőt az első mondat is, az ajánlót és köszönetnyilvánítást is megírtam és igen, már az írói álnevemet is kitaláltam (úgy gondolom ezzel a nehezén túl is vagyok, rá is pihenek egy kicsit), mert a mostani szerintem bármilyen kitörésre alkalmatlan, gondolom ezért nem futottam még be sehol. Majd szólok mikor lesz az első felolvasó estem és dedikálásom, ne nagyon táblázzátok be magatokat a következő 10-20 évben.

A mai nap megbizonyosodtam arról, hogy ha valaha is kinyírok valakit, ahhoz kelleni fog egy tettestárs, mert egyedül elég macerás eltüntetni a nyomokat. Az úgy kezdődött, hogy ásnom kellett két 70x70x80-as gödröt. Nem darabolós gyilkososat játszottunk Halloween alkalmából, csak két jövendőbeli facsemetének kellett előkészíteni a terepet. A filmekben ugyebár a sír 90%-a már elve ki van ásva, mire a szerencsétlen hullajelölt a gödör közelébe kerül. Így már csak hármat kell nagyon teátrálisan lapátolnia, hogy készen legyen, és könnyes szemmel vallja be, hogy neki épp most született meg a harmadik gyereke, mert pályázni akartak a CSOK-ra és úgy gondolta a ház alapja lesz az első, amit ki kell ásnia, nem a végső nyughelye. Ezzel szemben az életben a föld nedves (így nehéz is), ráragad az ásóra és nagyjából másfél ásónyomnyi mélyen már lapát is kell a föld kiszedéséhez, úgyhogy ez a csak ásós felállás kamu. Arról nem is beszélve, hogy a hantolós gyilkost a világ legegyszerűbb dolga elfogni, mivel másnap már nem tud kiegyenesedni, úgyhogy aki nem toronyőr a Notre Dame-ban, az lesz a tettes, ehhez nem kell Columbonak lenni. Holnapra én is kisnyugdíjas alkatot öltök, így a jó hír, hogy semmihez nem kell közel hajolni, mert már eleve onnan indítok, a rossz, hogy egy-két napig biztos csak a cipőm orrát fogom nézni, mint az introvertált finnek. (ez valami fétis lehet náluk, hogy az én cipőm orrát bámulják)

A lábam távolról sem százas egy jó ideje, úgyhogy vélhetően holnap már a nem jó ötletek oszlopba kerül be a gödörásás projekt, de ugyebár ennyinél nem állunk meg, ha már lúd, legyen járókeret. Mivel rohamosan közeledik tél tábornok, így a forma 1-es kerékcserét is megejtettük Mátéval, amit még mindig nem kell 20-szorosra lassítani, hogy szabad szemmel is követhető legyen, de legalább ingyen van. Mivel folyamatos félelmem, hogy 90-es tempónál egy sodrós balosban megelőz a jobb hátsó kerék, így általában jobban meghúzok minden csavart, mint amire egy sűrített levegős pisztoly valaha is képes lesz, aminek az a vége, hogy a következő szezonváltáskor a kerékkulcson teljes testsúllyal ugrabugrálva is komoly erőfeszítésbe telik megmozdítani a csavaranyákat. Már ha elsőre sikerül eltalálnom, hogy merre is kell lazítani, néha azért megpróbálok ráhúzni még egyet, hogy soha ebben az életben már ne is lehessen levenni, csak flex-szel. Ráadásul még mindig négy kerék van az autómon, szóval a végére ez sem az a kifejezetten pihentető, relaxációs gyakorlatsor lett, úgyhogy vélhetően reggelre bokától felfele komoly izomlázam lesz, szóval megpróbálom valahogy egyhelyben üléssel kibekkelni a három napos munkahetet, néha meg megkérek valakit, hogy gurítson ki a mosdóig, meg vissza.

Ma nekiálltam żurek-et főzni. Tudjátok, a lengyel konyha überbrutál, világmegváltó, szerintem még a magyar húslevest is toronymagasan verő, holtakat feltámasztó és egyébként szerintem bármire megfelelő csodaszer (kutyából irtja a bolhát, autófényezésre alkalmas, hajat moshatsz vele és gyógyítja a rákot), kovászos levesét, ami nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Azért nem a nulláról kezdtem neki, Zsú biztosított eredeti, lengyel tasakos leves alapot hozzá. Ebből mindannyian sejthetitek, hogy mínusz végtelenből indultam, mivel a lengyel tasakos levesek egy rossz szokása, hogy minden lengyelül van rajtuk. Összesen 2, azaz kettő számegységet tartalmazott a leírás, az összes többi meg egy szerencsekerék megfejtés, ahol a nagyon menő okostojás még éppen nem vett magánhangzót, mert neki nem kell, különben is melyik hülye ne ismerné a "tudja, hol szeret a cápa" mondást.

Lengyel nyelvtudásom a szükséges minimum elsajátítása óta rengeteget kopott és sajnos még nyomokban sem tartalmazott a leírás általam ismert szófordulatokat. Be kell ismernem, a jó napot kívánok, viszont látásra, köszönöm, illetve a nem beszélek lengyelül mondatok valóban indokolatlanok lettek volna ebben az esetben, de azért biztosíthattak volna egy minimális sikerélményt. Legalább békát lehetett volna a levesbe tenni, arra még emlékszek is lengyelül (meg a hódra is, de azt azt hiszem egyik nemzet sem nagyon használja alapanyagként, maximum a fogkrém reklámok, meg az OBI), de az ugye már francia konyha lenne, csigául meg kb. annyit tudok, hogy bagett, meg zsökonabien. A két szám között hála az égnek szignifikáns különbség volt, így az egyik a főzési időt, a másik meg a folyadékmennyiséget jelölte, amit a cucchoz kellett önteni, bár az nem derült ki számomra, hogy annak a folyadéknak minek is kellett volna lennie, gondoltam a vízzel nem nyúlok nagyon mellé. Ugyan 5 percig kellett volna főzni, de én felturbóztam úgy, ahogy arra a varsói kiruccanásról emlékszem, szal ment bele szalonna, főzőkolbász, krumpli, főtt tojás, úgyhogy így lekötöttem magam egy órára. Kicsit aggódtam, nehogy valami termodinamikai láncreakció induljon be, mert mi van, ha az idő jelölésnél azt írták, hogy 5 percnél tovább ne főzze, mert teflonként bevonatot képez a cucc az edény falán, csak egy ragad és nem tapadásmentes réteg lenne, vagy mondjuk beindul a maghasadás és nyugodjak békében. (Discovery információk: csak akkor vagy biztonságban, ha a kinyújtott karod végén a feltartott hüvelykujjad eltakarja a gombafelhőt teljes egészében, mert ha nem, akkor bizony hatótávon belül vagy és másnap már nem kell bemenned dolgozni, úgyhogy, ha egy mód van rá, akkor ne pénteken robbantsunk nukleáris tölteteket, mert akkor ugrik az egész hétvége...a nukleáris télről, mint mellékhatásról már nem szólt a műsor, szóval sanszos, hogy így is, úgy is reszelnek, csak a kihordási idő változik).

Összességében azért meglepően jól sikerült, bár már olyan román éhes voltam, mire elkészült, hogy közepesen tűzforrón lapátoltam be, így az égető érzésen kívül sokat nem éreztem, de még mindig nem fosatott meg, szóval biztos jó. Nálam ilyen egyszerű a mérce, nem holmi Michelin csillagok, meg ételkritikák.

Nem ragadt be a Caps Lock, csak az átmeneti halláskárosodás miatt még legalább egy napi ordítozva beszélek mindenkivel, mivel most nekem ez hallatszik normálisnak és csak megpróbáltam ezt írásban is leképezni.

Végre elérkezett a nap, amikor a hónapokkal ezelőtt megváltott Dub FX jegyeket végre kicsavarhatták a kezünkből a bejáratnál. Talán külföldi előadót még nem is láttam (pláne hallottam) élőben, úgyhogy a végén már be voltam sózva rendesen, ezer szerencse, hogy nem David Copperfieldre mentünk, ott az első sorban csorgattam volna a nyálamat, mint egy infantilis szociopata, miután félrelöktem a hülye óvodásokat, akik jótékonyság keretében kapták a belépőket. Koncerten ilyen veszély nem fenyeget, utoljára fiatal koromban voltam az első 5 sor valamelyikében, ma már bőven nem bírnám a fizikai és akusztikai megterhelést a frontvonalban. A Facebook kifejlesztett egy nagyon hatékony alzheimer-segéd applikációt, mivel az elmúlt 5 napban gyakorlatilag 30-szor emlékeztetett, hogy eseményed van a héten, el ne felejtsd, már csak 5672 perc van hátra...már csak 5671...már csak 5670...az agyamra ment.

Kalandosan indult, mert erőteljesen félrepozícionáltuk magunkat, én tudtam a hely nevét, Russ meg egy téves képzettársítás után benyögte, hogy az a Deáknál van, így oda is beszéltük meg a koncert előtt sörözést, zabálást, mégse kelljen a világ végére menni, ha esetleg behorzsolnánk (ja, persze, ebben a korban, ugyan kérlek!), vagy eltelítődnénk telítetlen zsírsavakkal és szénhidráttal. Nagyon hamar kiderült, hogy mégiscsak a világvégére kell mennünk, miután ellenőriztük a jegyen feltüntetett helyszínt, de még így is majdnem sikerült egy 3 sarokkal arrébb lévő, majdnem egy az egyben ugyan olyan nevű helyre mennünk, ahol gondolom munkaszüneti nap szerinti sűrű sötétség fogadott volna minket.

Sebaj, kapunyitás után 15 perccel még így is a megfelelő objektum előtt toporogtunk, várva, hogy a tömeget szép lassan felszívja a csarnok. Bent már Dj winamp izzította a tömeget, vagy legalábbis az erősen félhomályos színpadon valaki bohóckodott egy keverőpult mögött, de az nem derült ki, hogy csak egy szefós, akit csak merő jóindulatból nem nyomott még bele a betonba a biztonsági személyzet, vagy tényleg valami szakmabeli, aki úgy üti az entert, meg csavargatja a potmétereket, mint senki más. A zene a szokásos tucc-tucc kategória volt, gondolom az illik legjobban a betépett fiatalok tudatmódosult állapotához, ne terheljük őket hangszerek keltette zajokkal, még leolvad a központi reaktor.

21:00-kor megérkezett az előzenekar (teszem hozzá erről nem volt szó sehol, egyből Adidasba is rándult a bőr a két szemöldököm között), aki majd egy órán keresztül vágott fogyatékos arcokat bamba vigyorokkal, mert saját bevallása szerint ez volt az első fellépése...gondolom minden koncerten ezt mondja a közönségek, hogy érezze magát mindenki különlegesnek, hogy történelmi pillanat részese lehet. Oké, annyira nem is volt rossz a csávó, ráadásul ugyan úgy looper pedálokkal hozott létre maradandót egyszemélyes zenekarként, mint a félisten, aki miatt megjelentünk a helyszínen, szóval kap egy fél piros pontot összességében.

22:00-től viszont beindult, amitől még a tapéta is felpöndörödik a falon. Végtelenül szimpatikus a srác alapból is, nem szállt el magától, az utcáról indult a szó legszorosabb értelmében 10 évvel ezelőtt, ma meg szerintem nincs olyan ország, ahol ne lépett volna még fel. A hangosítás olyan volt, hogy egyes lányok arcáról az alapozó elkezdett leperegni, a gatyaszáradon érezted, hogy nem véletlen van kipárnázva az egész kóceráj hangszigetelő cuccokkal, a basszus behorpasztotta a homlokod, az agyad közepén meg tartósan beállt egy aranylövés állapot. Bár egyeseknek ehhez a zenére sem volt szüksége. Volt egy felpüffedt hörcsögarcú lány, aki szerintem már a nulladik percben nem tudta a világát, mert ugye milyen menő és nőies, hogy 20 perc alatt szét tudod csapni magad, aztán olyan üveges szemmel hadonászol, hogy látszik a tarkód és többször esel el 3 méteren, mint egy újszülött zsiráfborjú az első 2 hónapjában. Mondjuk sanszos, hogy józanul is felpüffedt hörcsögarca van, így egy öngerjesztő folyamat eredményeként emiatt iszik. Ő lehet jól érezte magát, de a barátnője, aki próbálta elérni, hogy ne agyalják meg azok, akikre ráesik, vagy csak simán összetapossa őket, már biztosan egész más emlékekkel távozott a helyszínről.

A keverőpult mögé helyezkedtünk el, hogy mégse kelljen a tömegben pogóznunk, de 10 perc múlva megérkezett a kosárválogatott, aki persze pont beállt elénk, de semmi gond, jobbra sasszé, máris minden egyenesben. Próbáltunk némi teret hagyni magunk körül, meg amúgy sem illik összetaposni más auráját, így azért nem heringbe simultunk egymáshoz a közönséggel, de ezt egy csomó suttyó paraszt egész máshogy értelmezi. Két perccel a kezdés előtt megjött Rómeó és Júlia, akik kihasználva a 40 centis távolságot beálltak elém, hogy aztán a koncert jelentős részében azon versengjenek, hogy ki tudja jobban lenyalni a másik manduláit. Mindeközben minden barom arra próbált meg átegyensúlyozni egy púposra töltött, műanyag poharas sört, aminek egy része a hátam közepén, vagy a cipőmön landolt. A vége felé sikerült ismét megnyugtató távolságot kiépíteni a tömegtől, de ekkor megjelent egy zárlatos Bíró Ica, aki még a leglassabb számok alatt is egy rave-party lendületével szeletelt, meg dobálta magát. Lehet, hogy rohama volt, de ezt már nem tudjuk meg soha.

Előzenekarostul, mindenestül 3,5 órás koncert volt, ami alatt az amúgy is lerobbant alsó végtagjaim végleg felmondták a szolgálatot, a koncert előtti toporgással és kóválygással csaknem 5 órát voltam folyamatosan a talpaimon, amit ma bőven meg is érzek. De minden percét megérte a kínszenvedés, voltak meglepetésvendégek is (az egyiknek például hosszabb volt a haja, mint Koncz Zsuzsának fénykorában, ráadásul raszta az egész, szóval az real time-ban még hosszabb, mindemellé pedig honfitársunk, aki már biztos hányt együtt kofettiset az est főszereplőjével), akik olyan hangulatot teremtettek, hogy csak a fájdalom miatt mondtam azt a végén, hogy istennek hála, hogy vége. Aki pedig nem tudná, hogy ki az a zseni, akinek ezt az élményt köszönhetjük, annak adok támpontot (akit a zene felépítése nem érdekel, annak 2:37-nél kezdődik a tényleges szám).

Ezért a bejegyzésért biztos a pokolban fogok égni, de olyan erős viszketést érzek a hipotalamuszomon a mai délelőtt után, hogy még ezt is meg merem kockáztatni. Úgyis lesz egy csomó ismerős ott is. Utálok laborba járni. Hál istennek csak évente egyszer kell mennem, de akkor is. Még ha egy NASA kísérleti labor lenne, de itt éppúgy szívják a vérem, mint a bányában, csak annyi a különbség, hogy itt ki is elemzik.

Eleve hajnalok hajnalán kell kelni, ha nem akarsz az ötmilliomodik lenni, mert ugyan szép kerek szám, de az agyvérzésen túl semmilyen jutalommal nem jár. Persze így sem tudsz elég korán menni, és hiába érkezel 15 perccel a rendelési idő megkezdése előtt, már így is legalább egy órás késésben vagy. Mert a város lakosságának jelentős része egyfolytában beteg. Amikor belépsz nagyjából 6000 évnyi összéletkor néz vissza rád, nagyjából pont ugyan ennyi dioptrián keresztül. Már sejted, hogy ez a délelőtt sem lesz egy joyride, de még nagyon mesze állsz a valóságtól. Sikeresen megkapod az 54-es sorszámot és ekkor hallod meg, hogy a negyediknél járnak. Levegő már a leülésedkor sincs (minden csukva, a hideg levegő nem tesz jót senki derekának, meg a bacilusok is, amiket szétprüszkölnek, meg körbeharákolnak, nagyon hamar elpusztulnának, azt meg ugye senki nem akarhatja), már ha egyáltalán le tudsz ülni. Mert persze mindenki sakkosan ül (sötét parasztok), de ha neadjisten be akarnál mászni egy belsőbb szabad helyre, akkor már mindenki cöncög, meg húzza a száját. Még jó, hogy órákkal később kerülsz sorra, különben kimászáskor is pont ez lenne. Gondolom mindenki lakberendezés szakon végzett és a helyiségben elhelyezett mintegy féltucat fogast enteriőr kiegészítőnek és nem használati tárgynak értékelik, így a télikabát, otthonka, gyapjúpulóver, kardigán, irhamellény (ez mind egy emberen van), nyúlszőrkalap, vagy horgolt sapka nemtől függően mind a szomszédos székre van felhalmozva, a fiatalok úgysem akarnak leülni (ez vagyok én, mert ugye más fiatal nincs, a legközelebbi korban alsó hangon 25 évre van tőlem). Van, aki ezt a rahedli göncöt le sem veszi, aztán csodálkozik, hogy rosszul van. A papa 5 percig rendezgeti az összes botját, amit magával tudott hozni, hogy aztán leüléskor a lehető leghangosabban, a recés radiátorok mentén eldőljenek...és elkezdi elölről a dzsenga építgetést. És persze senki nem a tévéből jól ismert kedves nagymama és nagypapa ideált képviseli, az összes zsémbes, morog és baromságokról beszél egész végig. Mint például a cukorbeteg kutyájáról, aki csokit zabál, a másik macskája meg gumicukorfüggő. Le kéne szokniuk, mesélik a gazdik, de gondolom a barom állatja tömi őket édességgel, nem a szerencsétlen állat jár rá a Milka táblákra sutyiban.

A sorszám kiadó automata érintőképernyős. Értem én, hogy sokan még nagyon mélyen az előző évezredben születtek, de gondolom, heti rendszerességgel járnak a kórházban, jó lenne már hozzászokni, hogyan is működik. Nyomják, mint süket a csengőt, mindenhol, ahol nincs kiírva, hogy nyomni kell, de valamelyik csak várja a jószerencsét, hátha gondolatátvitellel történik valami, vagy legalább a gép pislog először, hiszen most nincs rajta az a szemüvege, amivel meg szokta találni az olvasó szemüvegét, szal azt sem látja mi van kiírva. A másik rákönyököl a helyes "gombra", meg sem áll, amíg ki nem fogy a papír, mit szólnak bele mások, jól láthatóan éppen nyerésben van. Megörül, hogy megkapta az egyes sorszámot - meg 15 másikat is (holott látja maga körül a tömeget), mire felhomályosítják, hogy fordítva tartja, úgyhogy övé a 100-as. Jön a felháborodás, hogy neki erre nincs ideje (egy nyugdíjasnak ugyan mi dolga lehet, várják a háziorvosnál is a heti panaszkodásra?), mert nekem ugye van, amúgy is még csak két órája fontolgatom, hogy felkötöm magam valamelyik mama visszérkötőjével. És nem lehet egyiknek sem beszólni, mert eleve ők vannak többen, másrészt meg iszonyat jólnevelt vagyok és öregeket csak nagyon indokolt esetben ütök meg nem illik megszólni. Mindenkinek ultra hangosra (érted ultrahangos, pedig nem is a szülészeten vagyunk) van állítva a mobilja, de csak én hallom, hogy 15 telefon csöng egyszerre, a tulajdonosaik felől akár bomba is robbanhatna, nem különösebben zökkentené ki egyiket sem az érintőképernyő pettingből, vagy a folyamatos panaszkodásból. Olvasni nem tudok, mert azzal is küzdenem kell, hogy ne ájuljak el a lecsökkent oxigénszint mellett, de hála az égnek a monoton zsivaj, meg az égbekiáltó baromságok segítenek ébren maradni, egyszer csak felriadok ebből a rémálomból is. Kórházba csak akkor menjen az ember, ha már elkerülhetetlen!

Döntöttem! Innen már nincs visszaút! Műtermi fotózásra fogok menni. Majd egyszercsak. Ha lesz időm. De ez már tutibiztos. Megeszküszünk a bableveszre. Rólam nem készülnek jó képek. Ezt fogadjuk el tényként, nem kell győzködni, hogy de biztos van jó kép, mert vagy úgysem hiszem el neked, hisz családtag, vagy barát vagy, akinek munkaköri kötelessége ilyeneket mondani, vagy nagyon hamar kiderülne, hogy egy teljesen másik emberről készült képre gondolsz, így ennek realizálása csak neked lenne kellemetlen. Szívesen, jössz eggyel! Nagyjából három kategóriába tudom besorolni az elmúlt 31 évben rólam készült képeket:

1. Nagytotálban, alig kivehető, apró pontként állok háttal a kép szélén, de egy belógó fa így is kitakarja a fél testemet. Legalább nem okozok elemi károkat a gyönyörű tájképekben és igyekszem mérsékelni a jelenlétem okozta összképrombolást. Az ismerősök különben sem abból tudják meg, hogy jártál külföldön, hogy jól felismerik a háttérben lévő nevezetességeket, amik előtt pont ugyan úgy vigyorogsz, mint a turistakalauzban bármelyik statiszta, hanem a hűtőmágnesekből, amiket ajándékba viszel. Rólam ezért nem tudja senki, hogy járok külföldön, mert kvára nem hozok senkinek hűtőmágnest. Akkor már inkább csokit és mindenki reménykedik, hogy meg is éri a szállítmány magyarföld határainak ismételt átlépését (safety not guaranteed).

2. A bolond gyereket kivitték a szabadba és jól érzi magát. A képek jelentős hányadában egy szellemi fogyatékos arckifejezését öltöm fel teljesen spontán, a többin meg nem én vagyok. Egy időben még hunyorogtam is, mint akinek kötőhártya gyulladása van, vagy legalábbis beragadt egy tüsszentésbe már két éve, amit sehogy sem tud befejezni. Azt hiszem a szaknyelv ezt hívja mentalista tekintetnek, gondolom meg voltam győződve róla, hogy ez amolyan latin lover arckifejezés és a párás tekintet lendít mindazon, amit a jóisten arcban nem adott meg. Nos, mint kiderült, nem! Statisztikailag képtelenség ennyiszer rossz képet csinálni, úgyhogy kénytelen vagyok elfogadni, hogy ezek a spontán dolgok számomra hátrányos végkimenetellel járnak. Még a végén az esküvői képekhez is fel kell bérelnem egy színészt, aki eljátszik engem.

3. Minden, ami az első két kategóriába nem sorolható egyértelműen, vagy csak részben. Régen még ennyire sem néztem ki, mint most. Csak képzeld el! Mongol terrorista bajusz, szakáll, ami az égvilágon mindenfelé nő és nincs is karban tartva (gondolom örültem, hogy kinőtt, arra már nem maradt lelkesedésem, hogy valamit kezdjek is vele), idétlen szemüveg, közepesen ciki ruházat és egy nagyon kezdeti stádiuma a fenti latin lover tekintetnek. A Steve Buscemi fogsor miatt ugyebár a mosolygás ki volt lőve, mint alternatív gyógymód, de ebből is láthatjuk, hogy ezek a képek lehettek volna sokkal rosszabbak is. És az a szent meggyőződés, hogy kisportolt testem van. Na nem olyan überbrutál szálkás félisteni, csak olyan szofisztikált masszív felépítés, ami még véletlenül sem enyhén kövérkés. Miért nem vágott tarkón senki?

Na de most! Nem bízom a piszkos munkát webkamerára, meg holmi olcsó digitális fényképezőgépekre, utolsó mentsvárként profikra bízom az arcomat. Most, hogy mindenféle étrend kiegészítőt szedek a lábamra, amik egyben izomzatot és csontozatot is erősítenek, egész emberesen kezdek kinézni az edzés mellett (a lábam persze ugyan úgy fáj, mint eddig, de csakazértsem megyek orvoshoz), a szakállam vadállat, ennél már csak akkor lennék férfiasabb, ha a fogammal őrölném a kávét és a haragommal forralnám hozzá a vizet. Csak azért nem csinálok ilyeneket, mert nem kávézom. De simán menne. Már csak egy jó öltözéket kell nagy szakértelemmel összeválogatnom, aztán hadd szóljon. Legrosszabb esetben lesz néhány szépen retusált fogyatékos képem. Olyan még úgy sem volt.

Más is rommá hallgatja az új Lady Gaga számot? Senki? Csak én? Sejtettem. Csak néz mindenki zavartan, mintha azt kérdeztem volna néztek-e pornót (persze hogy nem, nem kell egyből kézzel lábbal tiltakozni).

Mondjuk, ha a klip elején nem írják ki, hogy ki az előadó, akkor tuti meg sem ismerem ránézésre, csak rázom a hajamat, mint Wayne a Bohemian rapsodyra. Egész kivételes a csaj most nem öltözött feketeerdei sonkának, nincs rajta szopóálarc, szado-mazo latex, indokolatlan mennyiségű ékkő és állni nem lehet benne magassarkú, nem akar polgárpukkasztani, nincs semmi ötödik dimenziós mondanivalója az öltözékének, amit senki nem ért rajta kívül, max a stylist, aki annyira be van gombázva, hogy még így is egy teljesen hétköznapi öltözetnek minősíti azt az összeállítást, amiben már a riói karneválon is kinézne mindenki a tömegből. Szépen meg van fésülködve, egész nőiesnek hat (pedig még az elején rebesgették, hogy belóg a pajszer egy nagyterpesznél), bár néha úgy tűnik, mintha erős mediterrán hatású szemöldöke lenne, ami Baumgartner Zsolt és Kiszel Tünde alkotta VIP klubba repíti egyből, de összességében egész emberi a megjelenése. Azért teljes mértékben nem bírt magával, mert egy annyira rövid szárú farmergatyában tolja, hogy inkább egy hosszú szárú övnek nevezném és állítólag (gondolom brit tudósok rajta vannak az ügyön) nem is vett fel bugyit alá, úgyhogy mindenki meresztgetheti a szemét, mint Sharon Stone lábkeresztbetevésénél az Elemi ösztönben (beszélik, hogy ott sem volt már büdzsé arra, hogy a jelmezek közé egy bugyit is beszerezzenek). A dadogását is teljesen kinőtte, már nincs semmi po-po-po-pokerfész, meg hasonlók, a modern kor hanyatlása ellenére a szöveg is egész jó és nem 3 szó ismétléséből áll, amit szoprán magasságig kitartva áriázik (mondjuk ez főleg a néger bulák sajátossága).

Mostanság egyre több, számomra stílusidegen zenébe hallgatok bele, amit a youtube feldob, hogy én biztos mennyire imádnám és azt kell mondjam, hogy 40-50%-ban sikeres a találati arány, egyre több olyan előadó kerül a perifériámba, akiről már hallottam korábban is, de teljesen más stílusba pozicionáltam őket, azóta meg végtelenítve ez megy minden nap a winampban. Csak néhány videó, hátha másnak is beékelődik egy napra egy dallam az agyába (szívesen!) és mindenhol ezt dúdolja majd:

...a Rose Creek-i templom harangja szól. Ja, nem! Már az első öt percben felgyújtották az egészet a pics@ba.

Tegnap moziban jártunk és A hét mesterlövész remake-et (vagy reboot?) tekintettük meg. Már az eredetit sem láttam, amiről kiderült, hogy szintén csak feldolgozás (ami ráadásul egy japán szamurájfilm, el sem tudom képzelni, hogy a rengeteg lövöldözés helyett abban mit csinálnak), úgyhogy ennél több rókabőrt már csak egy sequellel tudnak lehúzni, amikor már nyolcan lesznek, bár jelentős casting kell ehhez is, mert a mostaniban sem sokan maradtak életben. Idejét nem tudom, hogy mikor ültem utoljára moziban, az online filmezés már kényelmesebbé vált, de megvan a maga feelingje annak is, ha a bebocsátásra várva, már a vetítés előtt felzabálod az egy üst aranyért vásárolt, tömésbe felhelyezhető mennyiségű nasit, hogy aztán egész film alatt szorongathasd az üres dobozt/zacskót.

Premier előtti vetítésre mentünk (ilyen urak voltunk vazze), már csak annyi hiányzott, hogy svéd bikinimodellek hárfázzanak az urak nemesebbik testrészén, de be kellett érnünk egy sima vetítéssel. Ráadásul varsói kapcsolatainknak hála ingyen jegyekhez jutottunk (többek között ezért is mentünk el), így felhívták figyelmünket, hogy időben jelenjünk meg, mert jó magyar szokás szerint, ha valami ingyen van, akkor egymást torkát átharapva verekszi magát át mindenki a legjobb helyekért, de nagyon taktikusan benne voltunk az első 10-ben, szóval még válogathattunk is, hogy hova akarunk ülni. Nem úgy, mint az a cirka 20 baromállat, aki már leoltott villanynál, a film első tíz perce alatt reménykedett abban a vaksötétben, hogy majd találnak még egybefüggő 5 helyet és persze annyi esze nem volt, hogy amíg szétnéz megálljon, így a soha el nem fogyó lépcsők következtében a padlószőnyeg jelentős része kólával, popcornnal és nachosszal lett borítva pillanatok alatt. Szóval a pancserek mehettek az első sorba, ahol egész végig úgy néztek, mintha a planetáriumban lettek volna  (vagy nagyon szoros tarkóredő piercinget tetettek volna be) és élek a gyanúperrel, hogy a kétórás film végére ez a következő fél napban sem változott meg.

Nem ültünk be nagy elvárásokkal, mert persze mindenhol lehúzták ezt a változatot, amit nem pontosan érték, hogy hogyan, hiszen mi ültünk a premier előtti vetítésen, a hobbi troll-kritikusok ezek szerint végigülték a forgatást és levonták a végső következtetést, hogy régen minden sokkal jobb volt. Persze volt némi alkotói szabadsága a rendezőnek és merészen belenyúlt az alapkoncepcióba, aminek következtében két színesbőrű (fekete és sárga) is került a főszereplők közé, ami lássuk be, elég környezetidegen a vadnyugaton. Amúgy is sandán méregette egymást mindenki az ilyen cowboy filmekben, itt meg egyenesen úgy bámult mindenki ezekre a fószerekre, mint T-Rex a nagymeteorra. Volt, akit konkrétan fel sem ismertem, csak láttam a nevét az elején, vártam, hogy mikor bukkan fel, aztán mára meg kiderült, hogy az a csávó volt a főgenya, aki rögtön az első 5 percben legyalult annyi embert, ami már alapból kizárja ennek a filmnek a vetítését az RTL-en főműsoridőben.  A másik, akiről azt hittem, hogy főszereplő, a fent nevezett öt percben ólommérgezésben elhunyt, de a 120. perc végére már a teljes Gyűrűk ura trilógiára elég hulla feküdt a főutcán, szóval annyira nem ütött mellbe senkit, még a filmben szereplő összes gyerekstatisztát is kivitték megtekinteni a mészárlás végét (oszt csodálkozunk, hogy mindenkiből erőszakos bandita lett a vadnyugaton).

Denzel Washington  egy másodpercet nem öregedett az elmúlt 10 évben, Chris Pratt mióta ki van gyúrva, csak macsókat alakít, akinél csak az ellenfelek változnak (hol dínók, hol emberek, esetleg földönkívüliek), Ethan Hawke már nem az a jólfésült srác a Gattacaból, a többi négyről meg azt sem tudom kicsoda, de nagyon jól illett mindenki a karakterébe, ráadásul a régóta megszokott szinkronhangjukkal egy rendkívül szórakoztató filmet sikerült összehozni. A térdcsapkodós poénok miatt (mert voltak ilyenek is) meg kell néznem még feliratosan is, hogy vajon ott milyen szövegek hangozhattak el, illetve az ironikus és szarkasztikus megjegyzések miatt hallanom kell az eredeti hangot is, simán újranézős, még, ha nem is lesz örök klasszikus, mint a 60-as évekbeli elődje. Ennek bizonyítására persze kénytelen leszek az eredetit is megnézni előbb utóbb.

Tudom, kissé elhanyagoltam mostanság a blogot (és nem is biztos, hogy ez jelentősen javulni fog a közeljövőben), de beindult az NFL szezon, és az első héten annyi meccs volt, jellemzően olyan idősávban, amikor én vadul horpasztok, hogy nem volt időm pötyögni. Ugye a digitális csatornák teljes hiánya végett, csak özönvíz előtti technológiával (TV tuner kártyával) tudom az adást rögzíteni, aminek következtében egész éjszaka megy a számítógép, ami nagyon nem passzív hűtéssel rendelkezik, úgyhogy diszkréten végigzúgja az alvásra szánt időt, így állandóan valami zajosat álmodok és sajnos nem feltétlenül sminkreklámokban szereplő hölgyek kora reggeli kipihent arcával fordulok ki az ágyból. Aztán egész nap meló, hazaérek, torna, kaja, molyolás, lerogyok a TV elé és 3,5 óra alatt végignézem a felvételt és máris este 10-11 van, mehetek is aludni, már ha nem kómáztam be alapból az utolsó negyedet. Mire nagy nehezen utolérem magam, addigra két újabb meccset lehet felvenni és kezdődik a ciklus elölről, a csúszás miatt meg persze nem nagyon merészkedek hírportálokra, nehogy elspoilerezzenek valamit (na nem mintha mostanság sok időm lenne netezni a melóban). A februári döntőig kell kibírni, bár a napban ezek az összecsapások képviselik a csúcspontot a többi a kötelező rossz, 5 hónap múlva itt fogok nyávogni, hogy máris vége a szezonnak. Még jó, hogy a lábam miatt  mostanság nem tudok futni, már teljesen ki lennék purcanva a hajnali kelésekkel, így is csak a nagyon szükséges dolgokra van idő.

A lábam sem áll persze sehogy, a fájdalomcsillapító krém annyit ér, mintha Tesco gazdaságos tömlős sajtot kennék rá, a porcerő étrend kiegészítő meg tuti placebo (és nem az együttes), ennyi erővel M&M's cukorkát is zabálhatnék, sokkal kijjebb nem lennék akkor sem. De optimista vagyok, még csak a harmadik héten járok a lábadozásban, hátha lassan beáll az áttörés, addig meg sántikálok, meg pofákat vágok, az nagyon megy, csak nincs hallótávolságban senki, akinél sajnáltathatnám magam. Hát hogy legyen így beteg egy férfi?!

Most pedig megyek és felpolcolom a lábam, mert már az ülést sem kifejezetten tolerálja a futóművem, kenek rá egy kis krémsajtot, aztán jól bemagyarázom magamnak, hogy nem is fáj. Éppen ellenkezőleg: jáf!

Mostanában, mivel a futást jól megfontolt egészségügyi okokból (rettegek a lebénulástól) hanyagolom, többet tudok aludni, és mivel kevésbé fáradok le, így tovább is vagyok fent egy kicsit (tudom, így nem jön ki a több alvási idő, de nem kell beszólni, most csak átlagot mondtam). A felszabaduló szabadidőt ki kell tölteni valamivel (ugye olvasni munkaidőben a legjobb, a gond csak az, hogy mostanában nagyon nem hagyják, ez is az ebéd utáni szundi sorsára jutott), úgyhogy fedett kínai rendőrtisztként beépültem a Triád tagjai közé. Mielőtt azt gondolnátok, hogy varázsgombás pörköltet ettem, vagy van egy egészen limitált szériás, posta tiszta kacsás és Super Marios bélyegsorozatom a nyelvem alatt, megnyugtatok mindenkit, hogy csak virtuálisan álltam be a rendvédelmi erők kötelékébe.

Ahogy öregszem, egyre kevesebb időt töltök játékokkal, de ha van egy, ami magával ragad, akkor azzal egész sokáig le tudom magam kötni. A Sleeping dogs nevű őskövületbe kezdtem bele, bár a címben szereplő kutyákkal még mutatóban sem találkoztam, vélhetően a jelzőnek megfelelően azokban a lakásokban héderelnek, ahova nem tudok bejutni. Hentelős játékokkal mindenki játszott már valamelyik életciklusában, de ez annyiban szakít a hagyományokkal, hogy nem egy fél hadseregre való stukker, meg lőszer van nálad és csukott szemmel is kiirtasz mindenkit, hanem puszta kézzel kell a szart is kiverni a mesterséges intelligencia irányította rosszfiúkból és ha csak össze vissza hadonászol, akkor nagyon hamar maga alá gyűr a tömeg. Jó Jackie Chan-féle filmekhez méltón egyszerre többen rontanak rád, lehet akrobatikázni, de pont ugyan úgy át lehet fejjel előre burnyázni egy korláton, ha éppen rossz időben nyomsz egy gombot, mint a vicces jelenetekben a nevezett színész filmjei végén. Az első (és vélhetően egyben utolsó) fegyverért több órán át kellett tennem a rendet, de még így is sokkal kielégítőbb egy pörgőrugással megállítani a fejlődésben a rosszarcúakat, a verekedés amúgy is reálisabb, az ólmot valószínűtlenül jól bírják és csak egy fél tár bekapása után nem mozdulnak többet.

Persze nem csak verekedésből áll az élet (ott van a lövöldözés is), küldetéseket teljesíthetsz a triád és a rendőrség oldalán is, fenntartva az egyensúlyt, nehogy bebukd az álcád, mert akkor nagyon gyorsan sushi lesz belőled, városnegyedenként egy-egy csajt lehet szédíteni bónuszokért (ami morálisan kissé megkérdőjelezhető, de gondolom ezen túllendültek a fejlesztők az első ártatlan járókelő agyonverése után) és komplett ruhatárakat lehet összevásárolni, mert csak Bruce Willis tud ugyan abban a véres trikóban leszámolni egy komplett német terrorista csoporttal. Karaoke bárban lehet riogatni a népeket, a megfelelő gombok lenyomásával te vagy a Bon Jovi, de, ha félrenyúlsz akkor elég hamiskásra sikerül. Pont olyan jó vagyok itt is, mint élőben, mindenki pozícionáljon be nyugodtan, ahova akar. Tök véletlenül összefutsz a régi harcművészeti oktatóddal is, akinek tök véletlenül ellopták a jáde szobor gyűjteményét, de ha megtalálsz egyet és visszaszolgáltatod, tanít neked valami menő mozdulatot (amit nem feltétlenül értek, eddig mégis mit tanultam akkor tőle). Gondolom az már puszta véletlen, hogy pont annyi új technika sajátítható el, amennyi szobor hiányzik és elég gyanúsan az ellenfelek is pont azzal együtt válnak szívósabbá, hogy te is feltápoltad magad a daru, a tigris, vagy a kölykeit óvó anyakoca a búzatábla szélén figurával. És akkor a versenyekről, a beszerezhető verdákról, a kocsilopásokról, a nyüzsgő kínai város hangulatáról még nem is szóltam (és nem is fogok), úgyhogy akinek megjött a kedve, ne habozzon, irány a torrent bolt, vagy gondolom kedvező áron már neten is elérhető.

A szabi után visszaszokó hét elég intenzívre sikerült, nem igazán volt átmenet a semmittevés és a munka között, hanem hirtelen ott ácsorogtam a tenger közepén a csajjal a zátonyon, ami körül egy cápa keringett. Persze én se gondoltam, hogy unikornis háton fogok visszalovagolni a szivárvány tövébe, de két hét alatt elhomályosodnak az ember emlékei a sötét tárnákról és elég radikális, amikor hátulról mellbe visszatér a rögvalóság.

A térdem még nem mutat javuló tendenciát, de már marha elegánsan le tudok ülni a villamoson térdrögzítővel is és nem nézek ki úgy, mint aki leszarta a lábszárát, de még próbálja azzal menteni a helyzetet, hogy legalább a gatyaszárát megpróbálja megmenteni némi robotikus mozgással. Felsőtestre viszont mintha elkezdtem volna terebélyesedni, bízom benne nem pajzsmirigy rendellenesség van a hátterében, ha ez így folytatódik, a végén a fogpiszkáló lábaim nem fogják elbírni a felső régiót és majd csak pörgök a hátamon, mint zománclavór a betonon. Mind ismerünk ilyen testépítő figurákat, akik a lábnapra azt hiszik, hogy valami pokemon, csak valamiért a Pokemon Go soha nem mutatja. Tény, hogy egy emberesebb farmerrel már optikailag ki is iktatják ezt a kis testi fogyatékosságot, de a strandon akkor is úgy festenek, mint egy deréktól lefele kilyukadt lufizsiráf (többek között ezért döglenek egész nap a jakuzziban, vagy könyökölnek a medence partján a vízbe lógatva a lábaikat).

Nos a lábaimat nekem sem ártana erősítenem, csak hogy elkerüljem a jövőben a hasonló sérüléseket, a probléma ott kezdődik, hogy nem igazán terhelhetem a térdem. Így viszont elég nehézkes mondjuk 30 kilóval guggolni, úgyhogy valami fondorlatos gyakorlatot kell találnom, amihez nem is kell állni mondjuk, de azért a comb és a térd körüli izmok is acélosodnak. Majd kézrátétellel, esetleg telefonos jószerencse küldéssel megpróbálok tenni valamit az ügy érdekében, eddig szkeptikusan álltam az ilyen dolgokhoz, de attól még működhet, csak Merlin névvel elég nehéz komolyan venni az RTL-en bohóckodó sarlatánokat, jövőbe látókat és sámánokat. A díszlet még a 70-es évekből maradt a stúdióban, csak most már ugye van színes műsorszórás, nem csak fekete-fehér, úgyhogy felraktak még néhány karácsonyfa izzót, meg egy felfordított, gömb alakú akváriumot steklámpával a közepében (a CGI nem fért bele a büdzsébe, úgyhogy ennyi látványfokozót tudtak csak kihozni a lehetőségekből). Ha egy horzsolós estén vagy túl és másnap reggel éppen próbálsz felnőni ez emlősök értelmi szintjére, akkor talán, de csak TALÁN, elhiszed, hogy ez az egész működik, vagy inkább iszol még egyet és ráfogod a nyuszira. Ettől még persze várom csinos természetgyógyász lányok jelentkezését, ha nem is érünk el áttörést, max eszek egy Snickerst, az segít, ha fáj a lábam.

Nos fogalmazzunk úgy, hogy nem kifejezetten jött helyre a térdem. Hétfőn még tettem egy bizakodó kísérletet a térdrögzítővel való futásra, de nyamvadt 6 km-ig sem jutottam el, mire  úgy határoztam, hogy ennél még az is jobb lenne, ha rajtam lenne a cifrafosás. Utána olvastam a szakirodalomban (google), hogy mi lehet a probléma, mert nehezen megszerzett 48.000 helyezésem hamar füstbe megy, ha nem találok ki valami okosat, járókerettel meg marha kényelmetlen lenne futni a nem túl távoli jövőben, ha esetleg félvállról veszem a térdfájást.

Mint kiderült a musculus quadriceps femoris (azaz a négyfejű combizom, ezt csak tudtuk már) a térdkalácson (patella, csak hogy mindennek meglegyen a latin neve) áthúzódva a patella ínnal tapad a sípcsonthoz. Ha ez az izom túl erősen összehúzódik, akkor a feszülés áttevődik a patella ínra is és a megerőltető izommunka ínkárosodást, majd gyulladást eredményez. És hogy mindezt mi okozza? Gyenge, vagy túl feszes combfeszítő, vagy combhajlító izmok, lúdtalp, a megfelelő bemelegítés hiánya, alacsony szintű törzsstabilitás, túlerőltetés, esetleg a futócipő kitaposása. A legnagyobb baj, hogy minden kritériumot hibátlanul teljesítek, úgyhogy nem is kellett doktor House-hoz mennem a kórképért, ő amúgy is autoimmun betegségre, esetleg lupusra gyanakodott volna elsőre és szélesspektrumú antibiotikumot kaptam volna, amik 8 évad után már biztosra vehetünk, hogy semmit nem használnak.

A gyógymód egyszerű, mint egy facsipesz: kímélő üzemmód, fáslizás, jegelés, gyulladáscsökkentő krémek használata és lábfelpolcolás. Regenerációs idő 3-5 hét banyek, úgyhogy az elmúlt fél évben összelapátolt ranghelyemnek máris búcsút inthetek, de legalább meglesz a lehetőségem, hogy később újra a csúcs felé törhessek. Úgyhogy reggel és este lábkenegetés a program, miután hazatérek a melóból már veszem is fel a térdrögzítőmet és jól nem erőltetem meg az érintett területeket. De így legalább dinamikusabban fejlődök a 900-as programban (gondolom legközelebb abba fogok belesérülni, de a veszélyes a középső nevem), már megvan a 600 hasprés, a 100 lábemelés és 140 fekvőtámasz, úgyhogy már csak 60 karhajlítás és a mindennaposra sűrített edzés van hátra, meg a gratulációk fogadása. A combizmokat is fejleszteni kellene a következő futamig, hogy a jövőben beelőzzem az ilyen jellegű sérüléseket, 3-5 hét múlva pedig remélhetőleg újra pályára állok. Addig meg főleg a szakállamtól leszek férfias, nem a kilométer mennyiségtől.

Visszatértem a nyári szabadságról, itt most feltételezem, hogy egy hosszabb tapsszünetet kellene hagynom, de ugye ez írásban nem kifejezetten megvalósítható. Sokat ugyan nem pihentem, de azért csak jó volt, hogy a nap jelentős részében nem a bánya sötétjében kellett ülnöm, de meg lett ennek is a böjtje, a testmozgást egy kicsit sikerült túlzásba vinnem.

Mint ismert, csak egy paraszthajszállal futok kulturáltabban, mint Phoebe a Jóbarátokban, ami még így is éppen elég igénytelen, aminek eredményeképpen a bal térdem a balkáni hetek végére teljesen megadta magát. Térdepelni már nem nagyon tudok fájdalom nélkül, úgyhogy a munkahelyi szopásnak ezzel reszeltek is, szóval most gondolom én leszek az, akit egész végig baszogatni fognak. Már a mai vasalás is, ami még jó lábakkal is éppen elég lehangoló, éppen elég fárasztó volt, de az utóbbi 3 napot rászántam a kímélő programra, semmi rohangálás, csak a 900-as felkészülés jöhetett szóba.

Az persze nem járja, hogy napokig csak ülök a babérokon (ami szerintem a szó legszorosabb értelmében szúrná a seggemet, szóval ez a kifejezés nem pontosan értem, hogy is jött létre), mivel ma sem érzem sokkal jobbnak a térdem (tekintve, hogy a balról van szó), így arra jutottam, hogy veszek magamnak egy térdrögzítőt. Mivel tegnap voltam vásárolni is, megnéztem, hogy van-e gyógyászati segédeszköz üzlet a nyomvonalon (hátha egészségkártyára tudok venni, így nem kerül végső soron "semmibe"), hogy nagyon ne kelljen csámborogni, ha nagyon muszáj, és kivételesen szerencsém is volt. Egy darabig. Ugyanis a kedves eladó hölgy közölte, hogy vény nélkül 22 guriga az eszköz, de, mint kiderült nem egyre gondoltunk, azt kifejezetten hikomatos embereknek találták ki, nem ilyen nyomoronc hobbifutók betonos futása okozta mellékhatásokra. De semmi pánik, nézzem meg sportboltban, ott biztos akad valami jóféle, megfizethető placebo.

Mivel már napok óta azzal volt tele a facebook, hogy a Decathlon a nyolcmilliomodik üzletét nyitja meg Pesten, hatalmas felhajtás keretében, sokat nem kellett agyalnom azon, hogy melyik bolt is lesz nyitva késő estig, így kifáradtam (konkrétan elvitt a villamos) a Nyugati térre. Ennyi embert utoljára a repülőtéren láttam, amikor mentünk ki Varsóba. Konkrétan biztonsági emberek terelték a népeket, mert nem lehetett ám összevissza császkálni, a pénztárakhoz csak egy irányból lehetett bemenni, mert a végén még súlyos fennakadások lettek volna. Akkora tömeg volt, mintha olyan hitelt lehetett volna felvenni, amihez aztán fedezetként adnak egy házat, majd a pénztárnál még le is szopnak. Ha pedig nő vagy, akkor fizetik a nemváltó műtétedet és a pénztárnál az eredeti terveknek megfelelően végül leszopnak. Maradjunk annyiban, hogy nem az olimpiai válogatottal volt tele a helyiség, vagy most jött rá mindenkire, hogy holnaptól elkezd valamit sportolni (bár a teniszzokni vásárlástól még nem válik senki portolóvá), vagy csak jó magyar szokás szerint mindenki megőrült attól, hogy egy csomó minden le volt akciózva a nyitásra való tekintettel és akár szüksége van egy új pulzusmérős órára GPS jeladóval, akár nem, ennyi pénzért hülye, aki otthagyja.  A sorban előttem a kissrác (anyuval, meg a végtelen számú testvérével), akinek egy kicsit nagyobb melle volt, mint néhány, amúgy rendkívül csinos lánynak, még az utolsó pillanatban bedobott néhány izotóniás italt a kosárba, gondolom nem szólt neki senki, hogy nem kóla, nekem meg nehezemre esett elképzelni, hogy az én súlyommal, meg vagy 20 évvel kevesebb, a Földön eltöltött életévével bármi hasznát is venné annak a löttynek, ahhoz a csipsz zabáláson kívül egy kicsit komolyabb testmozgásra lenne szükség. No mindegy, a bolt túlsó végében megtaláltam azt, amiért jöttem, gyorsan fizettem, aztán hazabicegtem, megszemlélni az űrtechnika csodáját. Semmi extra, kompressziós térdrögzítő, kereszt pántokkal, nagyon vadító fekete és narancssárga színekben, hátha jó lesz valamire, ha más nem, egy kcsit menőbben fogok kinézni benne. Holnap kísérleti kocogás következik a felszerelésben, mert már viszket a talpam, hogy nem futhattam, remélem ennyi hozzáadott gondoskodás elegendő lesz a térdemnek...meg nem ártana megtanulni a helyes futótechnikát sem.

Ahhoz képest, hogy a Balkánnak tök laposnak kellene lennie, ez a falu minden irányba csak emelkedik. Mivel a nyári szabi alatt sem lehet kiesni a kondiból, hogy a fiktív, önmagammal folytatott, értelmetlen versengésről ne is beszéljünk (amiben már sikerült 50.000-en belülre kerülni, jesssssz!!!!), így nekilódultam itt is futni. Az egy dolog, hogy nincsenek támpontok, mint Pesten, hogy mikor kell egy kicsit jobban meghúzni a tempót, és mikor lehet egy kicsit lazsálni, de a táj is olyan lassan halad el a háttérben, mintha egyhelyben toporognék. Sajnos a vekker is alátámasztotta balsejtelmeimet, ami 15 másodperces kilométerenkénti lassulásban manifesztálódott, így ördögi praktikákhoz kellett fordulnom. Ez nagyjából annyit tesz, hogy megfordítottam az útirányt, így statisztikák szerint, ami eddig emelkedett, annak innentől lejtenie kell, ezzel megadva azt a szükséges pluszt, amitől már emberi tempóba sorolhatom magam. A mocskos szemetek persze az éjszaka folyamán újraaszfaltozták a teljes útvonalat, így pont ugyan az a szopóág volt második nekifutásra is (és a harmadikra is), mint először, én meg kezdtem kétségbe esni, hogy teljesen kiégtem, épp csak a zenitet nem vettem észre, mikor ott jártam. Földrajzilag úgy építették ki ezt az egész hóbelevancot, hogy egy alpesi háztető gerincén van a mi házunk, szóval akármerre indulok el, előbb utóbb hegynek felfele kell loholni, nincs optimális megoldás. De ugye főleg a részvétel számít, aki gyorsabb nálam az úgyis az olimpián fárasztja magát, rám így is éppen elég hülyén néz mindenki (már amennyire szemüveg nélkül ezt ki tudom venni), hogy mit rohangálok fel-alá, a busz se jön, a kocsma meg még sokáig nyitva.

A vidéki crossfittből így a kardiózás kipipálva, erősítő gyakorlatoknak pedig fapakolás volt az eheti edzéstervben, ami nem arcra kent fűrészporos arcmaszkban merült ki, hanem a következő 200 évre elegendő tűzifa A-ból B-be hordásában. Kicsit aggódtam, hogy a farakó izmom meg fog fájdulni, de már annyira jó az állóképességem, hogy a lábfájásom miatt már nem is sírok, csak néha valami belemegy a szemembe. Holnapra 2x16 km kerékpár van betervezve, és ha útközben találok valami nyílt vízi úszópályát, akkor még 2 km-t is letempózok, ha már ott vagyok. Igazság szerint pihenni kellene, mert így pont az a mosott szar leszek, aki egy hete elindult Pestről, de a görög rusztikus szakállhoz, görög rusztikus felsőtest illik, nincs idő dögleni. Mert az arcszőrzet legalább nagy magabiztossággal nő, sok energiát nem is kell belefeccölnöm, csak némi szakállolajos/waxos törődést igényel, meg persze napi 100 fésülést a legújabb cseresznyefa szakállfésűmmel. Ez lesz a következő nagy dobásom a csajok becserkészésében, ami egyben a kudarcra ítélt próbálkozások listáját is automatikusan bővíti eggyel. De pont leszarom!

Végre beindult a szabadság. Ráadásul a vonaton sem rotyogtunk a saját levünkben, mint legutóbb, sőt olyan konstrukcióban volt a fülkék elrendezése, amit én még nem is láttam. Gyakorlatilag egy légtérben volt az egész, néhány jelzésértékű plexivel, gondoltam milyen kellemes kis utazás következik, de jól gondoljátok, ez csak a pokol egy másik bugyra volt.

Ugyan a szellőzéssel valóban nem volt gond, de a közös légtérnek megvannak a maga hátulütői. Az egyik egy 5 éves, hiperaktív kislány képében jelentkezett, akinek gondolom csak a vonatúttal kapcsolatban van valami fóbiája, mert egyhelyben ülve olyan magas hangon visított, amit először csak nekünk, embereknek, majd a denevéreknek, majd a kutyáknak is fájdalmat okozott. Ha már nem bírta tüdővel, akkor elkezdett rohangálni és minden kör végét azzal zárta le, hogy elkezdte csapkodni teljes erőből tenyérrel a plexiket, gondolom nyűszaró legyeket hallucinált oda a nem kell mennyiségű, vagy éppen túladagolt gyógyszeradagnak hála. Persze ezt még nagy nehezen ki is tudtam volna zárni az életemből, csak maradandó halláskárosodást okozó mértékig kell felcsavarnom a hangerőt a  telefonon és bömböltetni némi Rammsteint a fülembe, de sajnos ezen a végzetes napon a mi fülkénkbe egyenesen két idegesítő hülye gyerek ült be az anyjával. Multikulti a család, mint kiderült, apu amerikai, a nő mittomán kije Mexikóban rontja a levegőt és szerintem, ha nagyon belelendült volna a sztorizgatásba tuti kiderül, hogy a nagyfater Szibériában hányja a havat, mint volt szovjet kém. Ezek most estek haza Amerikából és a gyerekek ugyan tudnak magyarul, de lassú az átállás, úgyhogy angolul csapatták. A képlet egyszerű: két kissrácra jutott egy tablet, úgyhogy az ment végig, hogy 15 percet volt az egyiknél, aztán csere. Amíg az egyik kussban játszott, addig a másik félpercenként megkérdezte anyát, hogy mikor jön már ő és letelt-e már a 15 perc. A negyed végén 3 perc duzzogás mindkét fél részéről, mert éppen egy megdönthetetlen szint közepén járt az egyik, a másik meg már tépi ki a kezéből, de nem kapja, ügyet sem vetve, hogy a mellette ülőnek (ez voltam én) majd szétbassza az idegeit, mert rúgkapál és visít, mint a  vágnivaló disznó (csak sajnos ő nem kapott kést a nyakába a végén, hogy csönd legyen), és mindezt két és fél órán keresztül. Nem is tudtam, hogy ilyen sokáig bírják ezek az aksik, gondoltam egy óra alatt kipurcan a rendszer, de nem. Amikor meg éppen nem rajcsűröztek, akkor egy spanyol mondókával zilálták szét megfáradt idegrendszeremet, amiből a a pikacsu szót tudtam kiérteni (de azt egymilliószor), biztos valami pokemonos őrület lehet ez Mexikóban, mert persze, hogy az a hülye rokon tanította meg nekik. Épp most fejeztem be A holnap határa című könyvet (mely nagyban hasonlít az ugyan ilyen címen bemutatott Tom Cruise féle filmadaptációra, de ez egy hangyányit kevésbé amerikai szirupos és sokkal drámaibb a végkifejlet), szóval egy kicsit kezdtem aggódni, hogy én is egy végtelen ciklusba kerültem, de semmi kedvem nem volt kinyírni magam, csak, hogy kiderüljön, hogy csütörtök reggel ébrednék-e fel újra, hiszen akkor még két teljes napot kellene melóznom. Persze mindenki rommá dicsérte a fiúkat, hogy milyen kis tünemények, de gondolom csak merő udvariasságból és az anyjukra való tekintettel nem azt mondta senki, hogy "shut the fuck up already"! Pedig már úgy a nyelvem hegyén volt...

Egyre szorosabb a mezőny a futók között. Mire nagy nehezen beküzdöm magam az első 52000 közé, két nappal később már feszülhetek neki újra, mert ebben a tartományban már pont annyit és olyan rendszerességgel futnak, mint én, esetleg gyakrabban és többet. Próbálom a fokozódó ingerültségemet a 900-as kihívással tompítani, ahol sikerült jelentős fejlődést produkálnom. A 100 lábemelés már simán megvan, a hasprés még mindig csak 450, a fekvőtámaszokat viszont sikerült felemelnem 115-ig, ráadásul a korábbi 100-at 8 ciklusra bontva teljesítettem, a mostani adagot pedig mindössze 6-ból. Az előre lépés szemmel látható (elég látványosan fekszem a padlón a végén), és már a sérvemet sem kell visszanyomkodnom, bár teszem hozzá olyan marha fittnek sem érzem magam, de tudósok szerint ez jót tesz az egészségemnek, kivéve, ha hirtelen szívmegállásban elpatkolok, mint oly sok élsportoló. A középső nevem a veszélyes...ja nem, az az Attila, de ő meg isten ostora volt...én egyelőre egy felcsavart, nedves törölköző vagyok a zuhanyzóban...azzal is lehet fájdalmat okozni.

Mivel a hölgyek már ennél jobban nem tudnak ignorálni, így megint szakállnövesztési projektbe fogok, amit most kivételesen bajusznövesztéssel párosítok, mert milyen mókás már, ha némi wax-szal figurázni lehet az orr alatti arcszőrzetet is. Addig meg sem állok, amíg nem úgy festek, mint Aquaman a közelgő Justice League filmben, bár előfordulhat, hogy a hajam nem lesz hosszú, a hasam kockás, a testem rommá tetovált, de minden másban egy az egyben a kiköpött mása leszek. Kérdezhetnétek, hogy ki az a Mása, de ebbe most ne is menjünk bele, irtó szar szóvicc ez így magában is, nem kell 19-re még lapot húzni a kifejtésével. Lehet szavazni, hogy a lenti fazonokból melyiket kíséreljem meg összehozni a fejemen (felhívnám a figyelmet, hogy a szakálltól nem válok Viggo Mortensenné, úgyhogy a szőrzetet kéretik figyelni, nem az alatta lakó félistent!), esetleg ki tud még ennél is menőbb és férfiasabb stílusról, ami még éppen nem annyira durva, hogy egy komplett mókuscsalád befészkelné magát a növesztett rőzsébe.